Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
1981. február 1. Az óbudai amfiteátrum Az egykori gladiátor- és állatviadalok színhelye: az óbudai amfiteátrum. (MTI Fotó—KS) Szocialista filmművészet Óbudán, a Nagyszombat, Korvin Ottó, Viador és Szőlő utca által határolt területen, az egykori aquincumi katonaváros déli részén találjuk fővárosunk egyik legjelentősebb római kori emlékét. Itt építették fel a római katonák számára időszámításunk 145. évében a Duna-vidék legnagyobb amfiteátrumát. Alaprajza a körhöz közel álló ellipszis, hossztengelye 132, kereszttengelye 108 méter. Hatalmas építmény volt, nézőterén egyszerre 10—12 ezer ember foglalhatott helyet. Elsősorban gladiátor- és állatviadalokat rendeztek itt, csatornarendszere és magás védfala azt bizonyítja, hogy vízi ütközeteket is eljátszottak benne. Vesztőhely és nyomortanya & Nézőterének falmaradványai évszázadokon át szabadon álltak, csak az idő vasfoga pusztította lassan, de annál könyörtelenebbül. A rómaiak bukása után, a nép- vándorlás viharos évtizedeiben eredeti rendeltetése feledésbe merült. Arénáját, melyet még a XVIII. században is csak vékony törmelékréteg fedett, egy időben dögtemetőnek és vesztőhelynek használták. Erre utalnak régi német nevei is: Galgenberg, Schien ten berg. Az amfiteátrum az 1838-as árvíz után külvárosi nyomortanyává vált. Ugyanis a környéken lakó szegény emberek, elsősorban a közeli kékfestő és kelmenyomó gyárak munkásai itt telepedtek le. Erre bíztatta őket az amfiteátrumnak a környékből kissé kiemelkedő volta. Remélték, hogy egy újabb árvíz idáig nem fog emelkedni és így nem rombolja le vályogviskóikat a medréből kilépő Duna. A környékről kevés földet hordtak az arénába, s ezen építették fel szűk udvaraikkal szorosan egymáshoz simuló egészségtelen, nyomorúságos lakhelyeiket. Kiássák a Királydombot A terület új nevet is kapott, méghozzá olyan előkelőt, amely egyáltalán nem illett hozzá, Királydombnak, Királyhegynek kezdték nevezni. Hosszú ideig még a régészek sem sejtették, hogy a Királydomb putrijai alatt amfiteátrum rejtőzhet, habár az ellipszis formájú alaprajz éskaz itt-ott felbukkanó római kváderkövek, az egykori nézőtér alapjai gyanút ébreszthetett. Nem tudták ugyanis elképzelni, hogy Aquincumban, amelyet a hiányos feltárás miatt a valóságosnál sokkal kisebbnek képzeltek, két amfiteátrumot készíthettek. A kisebbiket ugyanis, az esztergomi vasút töltése mellett fekvő csigadombit már korábban kiásták. A harmincas évek elején a királydombi szégyenletes, egészségtelen nyomortelepet megszüntették, lakóit elkölA memoárirodalomnak általában két nagy buktatója van: a korrajz túlzott kidomborítása a személyes élmény rovására, vagy enek a fordítottja. Popovics Dmitro „Küzdve küzdöttünk" c. könyve, amely ukrán kiadása után az ungvári Kárpáti és a budapesti Kossuth Kiadó gondozásban most már magyarul is megjelent, e két fontos ösz- szetevőnek a szerencsés ötvözete. Korszakalkotó események sodrában mutatva be az életét, amely elszakíthatatlanul összeforrott a kárpátontúli kommunista mozgalom születésével és kibontakozásával a húszas-harmincas években, majd a fasiszta megszállás alatti illegalitásban, a szerző természetesen nem kerüli el a mozgalom főbb állomásainak említését, az azzal kapcsolatos dokumentumok ismertetését sem, de egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy nem tudományos értekezésről van szó, hanem élménybeszámolóról. így tehát a vele kapcsolatos események állnak az elbeszélés középpontjában. De itt is mértéktartást tanúsít, nem húzza alá, nem emeli ki saját szerepét a mozgalomban, a leírt eseményekben. Elbeszélése csak ott forrósodik át igazán és válik szenvedélyessé, ahol a párt ügyéről, harcostársairól van szó, azokról a súlyos áldozatöztették és az amfiteátrumot 1935 és 1940 közt kiásták. Az arénáról négy-négy és fél méter vastag földet távolítottak el, számszerűen 48 000 köbmétert. Kiásása és elhor- dása 200 munkás és 100 kordé félévi munkáját vette igénybe. Ma, az egykori Királydomb visszakapta amfiteátrum jellegét; rómaiak emlékét hirdető látványosság, bár arénájában gladiátorok és vadállatok helyett csak vidám gyermeksereg kergetődzik és labdázik. tokról, melyeket a párt és legjobb fiai a kommunista eszmék diadaláért hoztak. Ezért is állíthatjuk határozottan, hogy Popovics Dmitro könyve jó, tartalmas és lebilincselő írás, amelyet egyforma érdeklődéssel fog olvasni az, aki Kárpátontúl forradalmi mozgalma iránt érdeklődik és az is, aki első helyre az olvasmányosságot helyezi. És ez egyformán dicséri Popovics Dmitro képességét, valamint Babidorics Mihajlo neves kárpátontúli újságíró — aki a szöveget gondozta — irodalmi készségét. Nincs szándékomban részletesen ismertetni a könyv tartalmát — ezt el kell olvasni. 'De néhány momentumra feltétlenül fel szeretném hívni a figyelmet. A többi között arra, hogy a könyv számos olyan adatot, részletet tartalmaz a kárpátontúli kommunista mozgalomról, amelyet az eddig megjelent hasonló témájú kiadványukban nem dolgoztak fel. Ennek egyszerű a magyarázata: a fennmaradt dokumentumokban nem esik róluk említés. Ezeket csak a kortársak, a fasiszta szörnyűségeket túlélt harcosok hálás emlékezete őrzi féltő kegyelettel. Ezért az ábrázolt korszak jó ismerői is felfedeznek maguk számára valami újat a könyvben. A tények megőrzése és feljegyzése Popovics Dmitro érdeme. A lehetőséget ehhez a szerző kiváló emlékezőtehetsége teremtette meg. Ezzel a képességével jómagámat is Nemrégiben tanácskozáson vettem részt Moszkvában. A kerekasztalt a szocialista országok filmtbrgalmazási szakemberei ülték körül. Az apropót a megbeszélésre a szocialista filmművészet fogadtatásának időszerű kérdései szolgáltatták. Hogy világosan megfogalmazzam a témát: arról folyt a beszélgetés, miképpen tehetnénk többet egymás alkotásainak népszerűsítéséért, azaz a látogatottsági mutatók javításáért. Közismert, hogy a mozinézők száma fogy az egész világon. (Zárójelben azért említsük meg, hogy a televízió filmműsorát milliók tekintik meg naponta és hetente,, tehát a filmkultúra bázisai bizonyos tekintetben szélesednek, dehát a tévé nem azonos a filmszínházzal s a képernyőn sugárzott művek hatása is eltérő attól az élménytől, melyet a mozi — a kollektív művelődés objektuma — kínál.) A folyamatot — úgy látszik — egyelőre lehetetlen megállítani, bár a futurológusok esküsznek rá, hogy a zuhanást követően valahol majd megállapodik a szám s még nagyon sokáig fognak vetítéseket tartani az érdeklődőknek. A jelenség önmagában egyáltalán nem örvendetes s még kevésbé tekinthetjük annak, ha a számok mögé pillantunk. Ne csukjuk be a szemünket, mondjuk ki nyíltan — a moszkvai konferencia felszólalói szinte kivétel nélkül figyelmeztettek az őszinteség és a helyzetfelismerés fontosságára — : a szocialista országok filmgyártásának produktumai az átlagosnál is kisebb visszhangot keltenek s egyre-másra tűnnek el a program süllyesztőjében. ámulatba ejtett számos talál- ^ftfáf^ipk^s beszélgetésünk során. S^ite egy$zuszra több tucat nevet (család- és utónevet egyaránt) 'tudott felsorolni és a régmúlt idők egyes epizódjait, sőt apró mozzanatait olyan érzékletesen és kifejezően adta el, hogy szinte magam előtt láttam a színhelyet és a szereplőket. Nagy erénye a könyvnek az események helyes, pártos értékelése, ami a szerző kiváló politikai érzékéről és éleslátásáról tanúskodik. Ennek kapcsán külön figyelmet is érdemel, milyen meggyőzően konkrét tények alapján rántja le a leplet Popovics Dmitro a hazug burzsoá demokráciáról, a burzsoá pártokról, kimutatva, hogy azok az uralkodó osztályokat képviselve, minden fondorlattal, ügyeskedéssel csakis önös osztályérdeküket tartották szem előtt. A dolgozók mindig a rövidebbet húzták. De ha az ügyeskedések és a fondorlatok nem bizonyultak elegendőnek, a burzsoá hatóságok nem sokat gondolkodva félredobták a demokrácia játékszabályait, szemérmetlenül és leplezetlenül jog- tipráshoz, sőt fegyveres erőszakhoz folyamodtak. Időszerű felidézni az ezzel kapcsolatos eseményeket, kiváltképpen most, amikor annyira kiéleződött az ideológiai harc a nemzetközi színtéren. Annál is inkább, mert az úgynevezett nyugati demokráciák módszereiben és eszköztárában a 20-as, 30-as évek óta vajmi kevés változott. Néhány hazai példa a közelmúltból. Az Őszi muraion, Georgij Danyeiija Keserű víg játéka, mely egy cselekvésre képtelen férfi hányattatásait szellemes iróniával ábrázolja, nálunk egyáltalán nem volt esemény — pedig ahol játsszák külföldön, a kritikusok és a nézők egyaránt lelkesednek érte. Méltán, hiszen kiváló film. Andrzej Wajda a közelmúlt konfliktusait elemezte lenyűgözően érdekes és formai szempontból is változatos drámájában, A márványember-ben. Másfél év múltán keserűen elismerhetjük, hogy a történelmi oknyomozás nagyon kevés magyar filmbarát figyelmét keltette fel: volt olyan mozi, ahol 4 százalékos kihasználtsággal pergett Ma- teusz Birkut története. És természetesen megtoldhat- nánk a felsorolást magyar filmekkel is (mármint jelentős magyar filmekkel, melyek nem jutottak el az optimális befogadótáborhoz). Ezzel már érzékeltettem az első számú problémát. Nyilvánvaló, hogy sok a középszerű, sőt gyenge film, melyet szocialista stúdiókban forgatnak. Ha ezek megbuknak, ne szomorkodjunk. Az a baj, hogy sokszor a rangos teljesítményt nem kíséri taps és a minőségi kvalitások korántsem tükröződnek a nyugtalanító statisztikákban. Persze a kérdés meglehetősen bonyolult: ahhoz, hogy az ok-okozati összefüggéseket megfejthessük, számos körülményt szükséges figyelembe vennünk. Nyíltan szeretnék szólni a legfontosabb gondokról. Mindenekelőtt arról, hogy az elmúlt évtizedben a szocialista filmművészet nem naÉs ha már a könyv eszmei értékeiről szóltunk, feltétlenül rá kell mutatnunk arra, hogy a szöveget át és átszövi a szerző következetes proletár internacionalizmusa, a különböző nemzetiségű dolgozók egységének gondolata a kizsákmányolás, elnyomás elleni harcban. Popovics Dmitro a kárpátontúli dolgozók példáján is bizonyítja: ez az egység volt a sikeres kimenetelű harcnak, a hallatlan nehézségek leküzdésének egyik legfőbb záloga. És ez egyben a könyv legfontosabb tanulságai közé tartozik. A könyvben leírt események lényegében a szerzőnek a fasiszta rabságból való kiszabadításával érnek véget. A záró fejezet csak vázlatosan ismerteti további életútját, azt a szerepet, amelyet a Kárpátontúlon az új élet megindításában, a szocializmus építésében betöltött. Pedig ismerve Popovics Dmit- ronak jelentős, több évtizedes közéleti szerepét, az ezen a téren szerzett érdekes és értékes tapasztalatait, életének ez a része is több figyelmet érdemelt volna. Vagy talán egy újabb könyvet, a mostaninak a folytatását. A széles olvasóközönség bizonyára ezt is nagy érdeklődéssel venné kézbe. Olyan feladat ez, amelynek megvalósításán érdemes dolgozni. Mindenesetre, a nyolcadik évtizedében járó veterán harcosnak sok erőt és jó egészséget kívánunk hozzá. Lusztig Károly Vértesy Miklós Korrajz és élmény Popovics Dmitro: Küzdve küzdöttünk gyón csillogott: ’.'iszony lag kevés időtálló értékkel gyarapodott, ezzel szemben sok a lehangoló kudarc, a „lila” kísérlet, a rutinba pácolt középszerűség. Ezzel nem azt akarom kimondani, hogy a tőkés filmipar csupa remekkel kápráztat el bennünket, a tények azonban tények: a hetvenes esztendők képzeletbeli filmes élmezőnyében nem a mieink voltak, hanem a régi pozícióit egyre jobban visszaszerző Egyesült Államok és a nagyhatalommá előlépett lernet Szövetségi Köztársaság. Sokan szeretnének kikapcsolódni, szórakozni, nevetni, izgulni a moziban: az úgynevezett kommerszfilmek igazi műhelyei — sajnos — nem a szocialista országokban vannak, hanem Olaszországban, Franciaországban, Spanyolországban (és természetesen az USÁ-ban is). Műsorpolitikánk jellegéből következik, hogy a szocialista illetőségű alkotások kiemelt helyet foglalnak el a repertoárban. Olykor — mert a problematika fontos vagy a rendező, színész stb. személye ismert — megkegyelmezünk” gyengébb filmeknek; ezt tesszük akkor is, ha bizonyos műfajok állandó jelenlétét kívánjuk biztosítani (ifjúsági és kalandfilmek stb.). A kapitalista filmtermékekért devizával fizetünk, tehát igyekszünk a legszínvonalasabb műveket kiválasztani. Az elv támadhatatlan, a gyakorlat azonban visszájára fordítja az elképzelést, mert a néző — formális logikával — efféle következtetésre jut: „odaát” kitűnő vagy jó, de mindenképpen nézhető filmeket készítenek, mi pedig — értsd ezen a szocialista tábor tagjait — gyengébbeket. Mintha nem is lennénk azonos súlycsoportban. Ezzel kapcsolatban szólni kell az előítéletek burjánzásáról: magunkat csapnánk be, ha nem ismernénk fel visszahúzó erejüket. Egyrészük ideológiai-politikai, másik felük meg művészeti-esztétikai természetű. Utóbbit sem fogadhatjuk el (annak ellenére, hogy a kritikai alapállást ne kárhoztassuk!), előbbi azonban nyugtalanítóan veszélyes, mert széles körben terjed. Ilyen megjegyzéseket hallani időnként: „Gyűlésre a gyárban és a hivatalban is járhatok, minek nézzem még a filmben is?” „A szovjet (csehszlovák, bolgár stb.) filmek szemináriumi leckékkel érnek fel, művészi rangjuk csekély.” „Ha moziba megyek, kikapcsolom a politikát.” Mégegy- szer hangsúlyozom: nem a szájbarágó stílusú didaktikus, szürke szocialista filmek védelmében szólok, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az előítélet — meg a világ időszerű gondjaitól való félelem — rossz tanácsadó. Hogyan változtathatunk a jelenlegi helyzeten? Mindenekelőtt jó filmekkel. Rugalmas műsorpolitikával. Hatékony propagandával. A szocialista filmművészetnek a jövőben nagyobb szerepet kell betöltenie a művészeti-kulturális életünk mindennapjaiban. Veress József SÍM VASÁRHfiW MEUÉKUi? HAZ/ITÄJAKON F ÍLMJÉGYZ ÉT
