Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-01 / 27. szám

1981. február 1.

o

Zám Tibor:

LÍVIA*

K

ét sikertelen elvonókúra, s félévig tartó intézeti kezelés tartózkodóvá teszi az embert és gátlásossá, hogy nem kezdhet tiszta lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait vissza nem fizeti. Kalandokba bocsátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése „rizikó faktor”: egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, kikapcsolódjak”, „könnyítsék magamon”.

Egy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól vakulásig, hogy sok pénzt keressek. Kíméletlen voltam magamhoz; és elszánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar téríteni célomtól. Ezért aztán kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja kérem, hova a fenébe lett innen a tizenkettes megállója?” Itt sosem volt buszmegálló”. „Na, ne tréfáljon”. „A tizenkettes a szálloda mögül indul”. „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy”. „De hiszen az a végállomása!” „Pesten igen, itt nem”. „Itt mi?” „A köztemető”.

Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyirkosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve köszönés nélkül indultam tovább, de a nő nem sértődött meg. Kopogott utánam vagy ötven métert, azután megszólalt. „Maga hazudik. Nekem minden férfi hazudik”. „Mérget vehet rá, hogy vannak kivételek”. „Vettem már be mérget, de kimostak”. „Nagyon sajnálom”.

Egy gombafejű utcalámpánál a nő elém került, s szembe fordult velem. „Akkor ittam mérget, Károly, amikor disszidáltál”. „Maga összetéveszt valakivel”. K ríő mindkét tenyerét mellemnek támasztotta, megállított, felnézett és azt rebegte, hogy „Károly, a te Líviád téged senkivel sem téveszt össze”.

Átkeresztelésem hallatán nevethet- nékem támadt. Első gondolatom az volt, hogy lódítok egyet e hívatlan lidércen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és károlyosítson magának egy másik férfit. De ahogy jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem az iránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban hallu- cinál, talán idült alkoholizmusban eredeznek a rögeszméi, a kezdődő de- líriumban . .. Ügy döntöttem, vállalom a károlyságot, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Menjünk” — mondtam. Lívia karon fogott és engedelmesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tartunk.

„Mi történt veled azután, hogy disz- szidáltam?” „Megversz, ha elmondom”. „Egy ujjal sem nyúlok hozzád”. Máskor is mondtad már”. „Higgy nekem”. „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elkalapálj”. „Nem teszem, na” — és átfogtam a vállát.

A töredezett szövegből az állt ösz- sze, hogy miután „dobbantottam”, Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség egy jó svá- dáju szélhámossal, aki odaköltözött hozzá, „a mi gyönyörű lakásunkba”, elválasztatta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyelmesebb férfi szerepét játszotta, de azután „birtokon belül” elkezdte Líviát módszeresen „darálni”; kötekedett, tört, zúzott, rossz ribancokat hordott fel, és még akkor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először azért, mert „a szétszakadásig fel volt spanolva, később meg azért, mert „csak akkor érezte magát”, ha ivott...

„Nincs véletlenül zsebedben a lapos üveg?” „Én nem iszom”: Cinkosan oldalba bokszolt. „Azelőtt nem köpted kj a tintát”. „Elmúltak azok az idők”.

Lívia végül mégis szétszakadt: az szakította szét, hogy a férje ráparancsolt: menjen le a Rákóczi térre „almát árulni”. Akkor nagyon berúgott, olvasatlanul aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zsozsót”, és mire kijózanodott volna, az utcán talál*A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázaton díjat nyert alkotás.

ta magát, „birtokon kívül”. Egy ideig bárról-bárra „keccselt”, „szanaszét” aludt, azután minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban jegyet váltott valahova. Leszállt valahol, de ez sem biztos ... „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?” „Nincs”.

„Emlékszel-e, mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?” — kérdezte .Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent mondtam”. „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasszonyból, hogy hova dugta el a takarékkönyvét”. „És te kiszedted?” „Én igen, te meg el”.

Szerencse a szerencsétlenségben: az elmeosztályon Kós Gyuri volt az éjszakai ügyeletes. Padtársak voltunk az általánosban, a gimnáziumban. Akkor elváltak útjaink; mire ő elvégezte az orvosegyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is végigjártam az alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzal bocsátott el, hogy „téged nem féltelek a visszaeséstől”. Gyanítom, hogy ezt a szöveget azelőtt is, azután is eladta néhányszor.

Gyuri még nem felejtette el az ifjúkori jelbeszédünket. Líviát, mint a feleségemet mutattam be, de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm asszonyom, örülök, hogy végre megismerhetem”. Lívia ragyogott. Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátainak, de ő beintett. „Nem akarom, hogy kiröhögjenek”, — azt mondta... Őszintén Gyuri, csúnya vagyok én, slampos, züllött? ...” Az volt. És a kacér pör- dülésnek szánt mozdulata idétlen to- pogássá lassult, egyensúlyvesztéssel szánalmasítva. — „Lívia, maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom? „Kösz Gyuri, de előbb kínáljon meg bennünket valamivel”.

Meglepett, hogy a barátom pálinkás üveget, poharakat varázsolt elő és mindhármunknak töltött. „Csin- csin fiúk”, sietett Lívia. Gyurit letegezte, s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtotta. Azután könnyű volt beterelni a paraván mögé az általam is jól ismert rutinvizsgálatra ; és abba is beleegyezett, hogy nem zárkózik el egy alaposabb kivizsgálástól sem. Mielőtt a nővér a kórterembe kísérte volna, megcsókolt és szavamat vette, hogy mindennap meglátogatom.

Gyuri nem volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra maradtunk, csak annyit mondott, hogy „teljesen kész van”. „Akkor miért itattad?” „Mert kész van, mert két kupica már nem számít neki” — mondta nevetve. Elvette előlem a poharat, kiitta, ismét töltött, de csak magának. Kezében reszketett az üveg, és oda-odakoccant a pohár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?” „Meglepne, ha az volnék?” — kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör, mint egy távirat. „A lányom neuraszténiás, a fiam tolvaj, a feleségem kurva. A Nefelejts-ben árulja magát, ö volt az első nő ebben a presszónak álcázott kuplerájban, aki először írt négyjegyű számot a cipőjére. Elkelt. Ha egyszer begorombulok, megölöm ...” Próbáld meg ne szeretni”. „Már megpróbáltam”.

Aznap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én is részeg lennék. Elfelejtettnek hitt szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szerencsére semmi sem volt otthon. Csörgőre húztam az órát, lefeküdtem, de a dupla altatótól is csak forogtam, mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha híná- ros vízben csapkodnék, kapkodtam a levegő után. „Menekülni” — ez volt az első gondolatom a vekker csörgésére.

Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgája tetején kétágú létra, az utánfutóban vödrök, papírzsákok, szerszámok. „Üdülni megyünk” — mondta a gazdám. „A magyar tengernél van egy kis munka”. „Hány napos?” „Kettő-három, de elbabrálhatunk vele egy hétig. Minél tovább pihenünk, annál jobban tejel a tulaj... Még mindig nem vagy kész?”

Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálgatást”, mint előre elképzeltem. Nem sikerült elhitetnem magammal, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki Szent Mihálykor rám akaszkodott; de ki-kibuggyant

belőlünk a nevetés, amíg a fürdőszobát csináltuk; amikorra kész lett — éppen egy hét alatt — az ajtófélfához dőlve nyihogtunk, s néztük a művet: a fekete kád, a lila csempe, a sárga WC-csésze és a zöld mosdókagyló ordító ízléstelenségét. A tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a dicsérő szavakból kifogyott, félrehívta Lajos bácsit, és letejelt neki, de tőlem sem tagadott meg egy forró kézszorítást.

Itthon első utam a kórházhoz vezetett. A liftre várva azon töprengtem, mi ráció van abban, hogy az elme-idegosztályokat minden kórházban a legfelső szinten helyezik el? ...

Kós Gyuri narancsillatú rágógumin kérődzőtt, nyilván a pálinka szagának ellensúlyozására. Szeme véreres volt, arca puffadtabb, mint legutóbbi "találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” „Azt kérdezd, hol van?” „Nos” „A hullaházban”. Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium tremens”. „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?” „Naív kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje ...” ö, az orvos egy beteghordozóval akarta megszemélyesíteni a Horváth Károly-rögeszmét, de annak sírógörcs, dühroham, üvöltözés, átko- zódás lett a vége, és természetesen gumiszoba...

Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállam. Azt mondta, vigasztalódjam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalom a te- mettetést”. „Hűséges férje, Károly? ... Hülye vagy”. „Ha adsz egy pohárral a minősítést is vállalom”.

Asztalának középső fiókjából Gyuri elővette a literest, kihúzta a dugót, a mosdóhoz ment, és beleöntöt- te az italt. „Végezzünk az alkohollal, mielőtt az végezne velünk”. „Olyan vagy most, mint egy rossz ripacs”. „Találó jellemzés”. Száját gonosz mosolyra húzta, színpadiasán kezet nyújtott: „tégedet nem féltelek a visz- szaeséstől”.

Lívia temetése elvitte a megtakarított pénzemnek majdnem a felét. A temetőőr évi ötszázért vállalta a sír gondozását. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzódott, de végül is megtörtént. Ezután volt bátorságom visszakérni magamat a pedagógus pályára, amelyről „alkoholos állapotban elkövetett botrányokozás miatt” távolítottak el, mert hiába kérleltek, hogy „térjek jó útra” és „legyek hasznos tagja a szocializmust építő társadalomnak”.

A kartársak és kartársnők sűrű koccintgatásokkal ünnepelték személyemben a megtért bárányt, és igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limonádés poharat emelgettem. Szűcs Margit, a rajztanárnő volt az egyetlen, aki ugyancsak szeszmentest ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk, öt év telt el. Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szó- lalkoztunk össze, halottak napján, amikor a temetőbe készültem gyertyával, koszorúval. „Mondd, kid volt neked ez a nem tudom, hogy hívják Lívia?” „Senkim”. „Nem értem”. „Én vagyok neki a valákije”. „Hogyan?” „A hozzátartozója vagyok”. „így sem értem”. Nem baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt érted?”

*

H

azafelé jövet mindig tettem egy kis kerülőt. Utóbb már alig találtam meg a Kós házaspár sírját; a berogyott hantot gyom verte fel, az ideiglenesnek szánt, de végül is állandósult névtábla megdőlt,, a betűk olvashatatlanná mohásodtak benne. „Tragikus hirtelenségű” haláluk előzményeiről, melyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történtek, bizonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asszony magáról megfeledkezve úgy rakta keresztbe a lábát, mintha a Nefelejtsben volna. A cipője talpára írt négyjegyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről. Hogy ő szándékosan ugrott-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyuri ittas volt.

... A tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz préselődve mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén? ... És miért érez az ember bűntudatot olyan bűnökért, vétkekért is, amelyekben ártatlan, büntetlen, vétlen ? ...

OLÁH JÁNOS:

Gyerekség

Integetni kell neki reggelente, ezt kéri, amikor otthagyom az óvodában.

Mindig kicsit bosszúsan egyeztem bele.

A fiúk nem ilyenek — dörmögöm magamban.

Aztán, látva az arcát,

lepkekezét a tüllföggöny mögött,

ahogyan átnéz,

kikukucskál kaparászva,

megértem, s elfog a szégyen.

Igen, neki van igaza.

Nem tudhatjuk,

percekre válunk, vagy örökre el, a tennivalók rácsa mögött meddig labdázik velünk az újabb — munka? — nap, mikor enged egymáshoz újra.

Legszívesebben

átmásznék a kerítésen, föl az ablakba, és hoznám őket vissza, vissza, vissza.

Kállósemjéni házak. Pál Gyula festményének reprodukciója

KÁTINKÁ

S

eregélly Katalin tragikus halálával örökre elnémult a dalok és áriák „csalogánya”. Nyíregyháza szülötte volt, itt tanult a Zrínyi gimnáziumban, s a nyíregyházi zeneiskolában kapta meg azt az alapot, melyre művészi pályafutása épült. A zeneiskolában Ági Gézáné tanítványa volt 4 évig, akinek növendékei közül többen külföldön is dicsőséget hoztak a magyar művészetre. Zongorát is tanult, nem is kevés eredménnyel. Már növendékkorában feltűnt hangjának meleg tónusával, jó megjelenésével, kedves egyéniségével. Az iskolai hangversenyeken kívül sokat énekelt író-olvasó találkozókon, üzemi koncerteken, zenei ismeretterjesztő előadásokon. Mindenhol szerették és becsülték szép hangjáért, jó előadói készségéért.

Először 1968-ban a televízió „Ki mit tud” versenye alkalmával figyélt fel rá a zsűri, de egyelőre csak a megyei döntőig jutott. 1969- ben a sárospataki diáknapokon énekelt nagy sikerrel, s aranyérmet nyert. Ekkor érettségizett, utána a Magyar Rádió énekkarának lett a tagja, majd az Erkel Színház énekkarában énekelt. Ez döntően határozta meg további pályafutását. Kiváló énekművészeknél vett énekórákat, majd felvették a Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola magánének tanszakára, s ennek elvégzése után az operaképző tanszakra, ahol dr. Sipos Jenő növendéke lett.

Rendkívüli tehetsége és szorgalma hamarosan bejuttatta az Operába, ahol ki- sebb-nagyobb szerepekben lépett fel. Ilyen volt Bizet: Carmen című operájának címszerepe, Verdi: Trubadúrjában Azucena szerepe, Verdi: Álarcosbál című operájának Ulrica szerepe, Gounod: Faustja, Puccini: Pillangó kisasszonyában a

dajka, Stravinszkij: A léhaság útja, Petrovics: Bűn és b ünhődés, Csajkovszkij: Anyegin, Verdi: Falstaff,

Puccini: Angelica nővér.

Kimagasló sikerrel vett részt az 1980. évi szegedi szabadtéri játékokon, ahol a Carmen és a Falstaff főszerepeit alakította. A kritika így írt róla: „Érett művész, aki fokról-fokra küzdötte át magát a szakmai nehézségeken. Seregélly Katalin többé már nem epizodista; figyelemre méltó operaénekesi — színészi adottságai már nagyobb, sőt, vezető szerepekre is alkalmassá teszik. Hangja különlegesen szép színű, minden regiszterben kiegyenlített mezzo. Magasságai biztosak és mint színpadi jelenség is megragadja a néző figyelmét.”

Részt vett a szófiai nemzetközi énekversenyen s a döntőben Verdi: Trubadúr című operájában alakította Azucenát, egy bolgár és két angol művész társaságában. Joggal írta róla az „Oper- welt” kritikusa: „Minden

adottsága megvan ahhoz, hogy nemzetközi sikereket érjen el”.

Ennek a nemzetközi sikernek a kezdete mutatkozott meg már abban, hogy a grazi operaház meghívta az Álarcosbál felújításának premierjére, ahol Ulricát kellett alakítania s a premieren kívül még 10 alkalomra. Idehaza a televízióban és a rádióban, valamint a zeneakadémián az új magyar komponisták szerzői estjéin ért el megérdemelt sikereket.

N

yíregyházán 1977 májusában énekelt a színházban, Babka József zeneiskolai igazgató zongorakíséretével a Zrínyi gimnázium jubileuma alkalmából, mint az iskola volt tehetséges növendéke. Halálával egy sokat ígérő pálya szakadt félbe...

Vikár Sándor

Kfj| VASÁRNAPI MELLÉKLET