Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-08 / 33. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. február 8.1 Személyesen nem ismerem önt, csak a fellebbezések folytán vaskosra duz­zadt bírósági aktából, amelyre az SZMT-nél hívták fel a figyelmemet. Sokat töprengtem rajta, megvártam az ítéletet is, s örömömre szolgált, hogy ön lett a jogvita nyertese. Többször is elképzeltem, alaposan meglepődhetett, amikor munkahelyén, az egyik nyíregyházi nagyvállalatnál tudomására hozták, hogy felmondanak önnek, ha rövid időn belül nem keres magának más munkahelyet. Formálisan a vállalati munka ésszerűsítése volt az indok: a hasonló nagyságú feladatot a jövőben kevesebb dolgozóval kívánják ellátni. A váratlanul jött hír jogosan késztet­hette gondolkodásra önt: vajon olyan nagy bajban lenne a vállalat, hogy ilyen drasztikus intézkedéshez kell nyúlni? S ha már így van, miért öntől akarnak megszabadulni, aki 25 éve dolgozik egy helyen, vállalatánál közéleti embernek is számít, s kétszer kapott Kiváló Dol­gozó kitüntetést. Erre az utóbbi kitételre figyeltem fel. Mert az nyilvánvaló, hogy korántsem a hatékonyabb munka ellen akarok szót emelni, amikor erről az ügyről írok, meg aligha lenne jogos beleszólni a vál­lalat belső ügyeibe. De ha egy negyed- százada ott dolgozó olyan munkatársnak akarnak felmondani, akit nemrégen még Kiváló Dolgozó címmel tüntettek ki (immár másodszor), már nem csupán vállalati belső életről van szó. Tudom, nem tipikus az ilyen elha­markodott vezetői döntés, de ha már előfordult, érdemes lehet szélesebb kör­ben is szót váltani róla: valójában mek­kora is az értéke, becsülete egy ilyen kitüntetésnek? Tapasztalom, hogy sok munkahelyen igen magas, hiszen a helyi kollektíva értékítélete, a minden­napi munka elismerése tükröződik ben­ne, s ezt sok év alatt lehet kiérdemelni, különösen másodszor. Éppen ezért egy nehéz helyzetben is joggal várhatja el a kiváló dolgozó, hogy melléálljanak, bizonyos védettséget is élvezzen, eset­leg áldozatot is hozzon érte a vállalata. De el is vonatkoztathatunk a konkrét ügytől. Ha a Kiváló Dolgozó kitüntetés értékéről akarunk gondolatot cserélni, akkor nem az ünnepségre kell elmenni, amikor a kitüntetést odaítélik, átadják - átveszik. Ezek mindenképpen felemelő pillanatok, aligha vitatja valaki. Az ün­nepségek utáni hétköznapokra gondo­lok, sok-sok munkára, elfoglaltságra, az élet gyorsuló sodrására. Szóba kerül-e még, a személyzeti nyilvántartón kívül tudja-e valaki, hogy tavaly, netán két- három éve kire irányult a reflektorok fénye, hogy például ösztönzött-e az a kitüntetés? Pedig számtalan módja van annak, hogy egy>cEok év glatt kiérdemelt-elis­merés erkölcsi húzóerejét még sokáig megtartsák. Nem a kitüntetettek tablói­ra gondolok elsősorban, hanem olyas­mire, hogy a fontos döntések előtt több­ször lehetne kikérni a kiváló dolgozók véleményét, segíteni őket, hogy bekap­csolódhassanak a helyi közéletbe, a vá­lasztott testületekbe is elsősorban őket javasolják. Ide tartozhat az is, hogy az üzemava­tásnál egy kiváló dolgozó vágja el a szalagot (amit tavaly a tévében egy- szer-kétszer már láthattunk is). Talán a munkahelyi ünnepségek elnökségében is többször foglalnak már helyet kitünte­tett dolgozók — de még nem mindenütt. Mindezt azért akartam elmondani, mert itt-ott még most is előfordul, hogy az az első kérdés a kitüntetés után: mennyi volt a borítékban? És ez a kér­dés azt is feltételezi, hogy a kitüntetés nem több, mint egyszeri jutalom. Nyilván nem történhet meg az ilyes­mi ott, ahol a helyi gazdasági, társadal­mi vezetők is igyekeznek rangot adni a kitüntetésnek. Ha nem engedik, hogy „sorbanállás” legyen, hogy a „mindenki lép egyet” vélemény érvényesüljön, amely azt sugallja: a kitüntetés az évek után egyszerűen kijár, nem pedig a ki­emelkedő munkáért ítélik oda. Jó lenne, ha a kitüntetés sehol sem csak addig csillogna, amíg átnyújtják... A kiváló munkának egész évben legyen becsülete. Buhalla Istvánná tanárnővel a pályaválasztásról A Milyen éjszakái vannak egy pályavá­lasztási tanácsadó tanárnak ilyen idő­szakban, amikor az általános iskolák nyolcadikosai jövőjükről döntenek? Ta­nárnő nyolcadik éve foglalkozik ezzel a munkával a 15. számú iskolában. Pályá­ra vagy kényszerpályára kerülnek a vég­zősök? — Ha csak ilyenkor, a nyolcadik osztály utolsó felében kerülne a kérdés napirendre, biztosan nagyon rosszak lennének az éjsza­káim, álmaim. A gyermekek pályairányítása szerencsére nem korlátozódik egy rövid idő­szakra, bár kétségtelen: ez a döntések per­ce. Az általános iskolába kerülő kis elsősről már elkészíti tanítója a személyiséglapját, ezt vezeti negyedikig, akkor az osztályfőnök veszi át, s évről évre több észrevétel sora­kozik ezeken. A szaktanárok az osztályfő­nökök megfigyelései — ha ezek rendszere­sek és lelkiismeretesek — már hetedik osz­tályos korra jól értékelhető, hasznos képet adnak a tanulókról. így aztán a pályára irá­nyítás nem hirtelen és ötletszerű munka, ha­nem egy sor információra épülő tevékeny­ség. Azokat, akik problémásak, betegek, vagy éppen nagyon is sokirányú képességgel ren­delkeznek, a pályaválasztási tanácsadó in­tézetbe küldjük, ahonnan megbízható, tudo­mányosan megalapozott véleményt kapunk, milyen irányba igyekezzünk terelni a tanulót. A Amit mond, az nagyon szép. Nem kétel- w kedem abban, hogy itt ez a gyakorlat, de általában annyi a rossz tapasztalat, hogy kételkednem kell, valóban ilyen sikeres és hatékony az iskolai pályairányítás. Örülnék, ha az ellenkezőjéről győzne meg. — A világért sem akarok hamis képet fes­teni, és szebbnek feltüntetni a valóságot an­nál, mint amilyen. Ha a 15. számú iskola több éves eredményét nézzük, azt látjuk, a pályairányítás olyan sikeres volt, hogy a vég­zett nyolcadikosok 98 százaléka oda ment tovább, ahová az első helyet megjelölte. Ez általában azt jelenti, hogy 30—30 százalékos arányban gimnáziumba, szakközépbe és szakmunkásképzőbe. Ez azt is jelzi, hogy a pályára irányítás maga sikeres volt. A gond azokban a körülményekben rejlik, amelyek idáig elvezetnek. Nem lehet vitás, ezek sok­szor kedvszegők, elgondolkoztatok. — Vegyük azt, hogy iskoláinkban megíté­lésem szerint igen gyenge lábon áll a munka megszerettetésének, a munka megbecsülésé­nek tanítása, a munkára nevelés. Hozzá kell tenni, hogy a szülői környezet sem segít eb­ben jelentősen. Jellemző például, hogy a fi­zikai dolgozók gyermekei évek óta egyszer sem akarják szüleik foglalkozását választa­ni. Nem serkentőek azok az üzemi látogatá­sok sem, melyeken a tanulók részt vesznek. Pedig visszük őket. Nincs olyan jelentős gyár Nyíregyházán, ahová el ne jutnánk. Ezek a látogatások többnyire azzal végződ­nek: szép, szép, de ide nem jövök. Egy sor súfeíPS: információ, sokszor nem vonzó üzemi környezet már elég ahhoz, hogy a 14—15 ..éves leány vagy fiú eldöntse: mit nem. Mi a véleménye arról, hogy a szülők sokszor saját akaratukat akarják kény­szeríteni a gyermekre? Egyáltalán: mi­lyen hatásfokkal kell szembenéznie egy pályát választó gyermeknek? — Kezdem a végén. Először is rendkívüli hatású a növekvő ifjúra a környezete. Né­hány példa. Iskolánk környékén építkezés volt. A gyermekek véleménye a munkáról az volt: nem lehet rossz, mert napközben ötször is leülnek pálinkázni, sörözni a munkások. Írattunk egy dolgozatot a télről. Ezekben visszatérő motívum volt, hogy a hókotrón dolgozók részegen ültek a drága gépeken. Mindenképpen befolyásoló az őszi mezőgaz­dasági munka is. Tanulóink többnyire rot­hadt paradicsomokkal, gyümölcsökkel talál­koznak, meglehetősen szervezetlen munka- körülmények között. Nem vitás: nem erősíti bennük a fizikai munka szeretetét, nem lel­kesednek. De mindenképpen hat rájuk az, amit olvasnak, látnak. A végzősökkel például írattam egy dolgozatot, miként képzelik el életüket 20 év múlva. Mit gondol, mit írtak? Ilyeneket: lesz szép lakásom, autóm. Jól fo­gok élni, lesz sok pénzem, nyaralóm, s légi­taxival járok munkahelyemre. Aztán a kö­vetkező csoport, a gyengébb tanulók dolgo­zatai: dolgozni fogok valahol, mert nem va­gyok jó tanuló. Remélem lesz lakásom, fér­jem, s két gyerekem. Vagyis olyan életmód­képük van, amit a televízió is sugall. — Ami az otthoni befolyást illeti: nos ez csökkent az utóbbi két-három évben. Sokan úgy vélekednek: ez az iskola dolga, foglal­kozzanak ott a gyermekkel. Van, aki be­vallja, nem mer, más nem is akar foglal­kozni azzal, hogy gyermekét akár okosan, akár erőszakosan befolyásolja. Ha akad ilyen, az rendszerint olyan szülő, aki a gyermek képességét meghaladó pályát vagy iskolát akar rákényszeríteni a tanulóra. A Nagyon érdekesnek tartom, milyen vá­laszok születtek az említett dolgozat kérdésére. Bizonyára ismeri Marx György egyik tanulmányának a következő ré­szét: „Gyermekeink mindennapos kör­nyezete az ötvenes években science fiction mese színterének hatott volna. A haladás irama azóta sem csökkent. Csí­rájában most is jelen kell lennie mind­azon változásnak, amely 2000-re az em­berek mindennapos életét fogja alakí­tani.” — Ez a gondolat íratta velem a dolgozatot. Lényegében a mai 14 éves éppen akkor lesz alkotó ereje teljében, erre az időre éri el szellemi kapacitásának csúcsát. Amit vi­szont mi ma ajánlunk, az legfeljebb a ma és pár év távlatát tartalmazza. Vagyis eleve benne van az a következmény, hogy idővel a fiatal pályája módosulni' fog. Olyan meg­bízható prognózis, amely ilyen hosszú távra előrevetítené akár a társadalom akkori igé­nyét, pláne lehetőségét, nincsen. Ezért is tartom túl korainak a véglegesnek mondott vagy vélt választást. Sokkal hatásosabb len­ne, ha a gyermek képességének, érdeklődé­sének megfelelően olyan pályacsoport, vagy tanulási irány felé indulna, amely a Későb­bi követelményeknek is megfelel majd. Tu­dom, hogy a népgazdaságnak ma, promt van­nak igényei. Egy technikai változást, a tár­sadalom mobilitását, strukturális helyzetét azonban a jövőre vetítve sokkal jobban is­merni kellene. — Hogy mondjak ezzel kapcsolatban jót, bár ez csak igen pici szelete a lehetőségnek: az idén a gyermekek elé már olyan szakmát is tudtam lehetőségnek állítani, amire öt év múlva lesz szükség. A Domus lakberendezé­si áruház számára akkor lesz szükség 28 speciális eladóra. Vagy távlati munkahelyet ajánl a SZAVICSAV is. Addig, amíg a kíná­latunk a szokásos, érthető, ha a gyermekek és a szülők egy része is úgy gondolkodik: irány a divatszakma. Sokszor se a képesség, se az érdeklődés nem számít. Egyetértek az­zal, hogy mindez potenciálisan kényszerpá­lyákat is eredményez, ugyanakkor nem fe­lel meg a mai gazdaság igényeinek sem. A Említette, hogy évek során hű és sok­oldalú képet kapnak a növendékekről. Vajon minden feltárt képesség a neki megfelelő irányba indul, vagy elkallód­nak idővel az értékek? — Elkallódásról általában nem beszélhe­tünk. A szakkörökben felfedezett, az órákon kiemelkedő képességet mutató tanulók a ta­pasztalat szerint — általában a szülő tevé­keny akaratával — olyan helyre kerülnek, ami tudásuknak megfelel. A speciális kész­ségtárgyakat jól művelők számára teret ad a zeneiskola, a testnevelési foglalkozások sora. A vérbeli közéleti alkatú tanulók az úttörőmunkában, iskolai keretekben is talál­nak kibontakozási lehetőséget. Talán legin­kább a nagyon jól rajzolók vesznek el. Igen jónak tartanám, ha akár a főiskola rajztan­széke, akár a városi művelődés olyan szabad­iskolát teremtene, ahol az ilyen képességűek fejleszthetnék magukat. Ez kiváló lehetőséget kínálna arra, hogy a legjobbak művészeti szakközépiskolákba jelentkezzenek. De alka­lom nyílna, hogy kirakatrendezők, alkalma­zott grafikusok, ötvösök és más, hasonló fog­lalkozásúak váljanak belőlük. — Az, hogy később mi lesz a tanulóval, azt többnyire elég nehéz tovább követni. Vannak olyan középiskolák, melyek kérés nélkül is jelzik, tanulóink hogyan szerepel­nek. Mások, főleg az elitebb iskolák, még kérésre sem válaszolnak. Én is csupán ma­gánszorgalommal tudtam nyomon követni iskolásaink későbbi szereplését. Három-négy valóban jelentős kisikláson kívül elkallódás­ról nem beszélhetek. Az viszont tanulságos lenne, ha az iskolák — alsó és középfokúak — kapcsolata nem esetleges, nem szívessé­gi alapon állna, számunkra roppant segítsé­get nyújtana a pályairányítás munkájában. A Az országban ötezer körüli szakmát tar- ^ tanak nyilván. Ez áttekinthetetlen, s megismerhetetlen nevelőnek, szülőnek, diáknak egyaránt. Mi az a választék, amit kínálnak, mennyire gazdag a ská­la? — Az ötezer pálya valóban nem áttekint­hető. A gyakorlat azt mutatja, hogy már he­tedik osztályban meglehetősen szűkül a kör, pár tucatra tehető, ami egyáltalán szóba ke­rül. Igen jó segítőnk a pályaválasztási ta­nácsadó minden évben megjelenő — sajnos mindig későn kikerülő — javaslata. Ehhez társulnak kiadványok tucatjai, központi, vállalati füzetek, javaslatok. Van tehát mi­ből és mit megismerni. Természetesen rea­litása csak azoknak az iskoláknak és mun­kahelyeknek, szakmáknak van, amelyek itt, vagy a közelben megtalálhatóak. Szinte tel­jesen kiesik a mezőgazdaság, még az olyan szép, lányoknak való foglalkozás sem érdek­li gyermekeinket, mint a kertészet. A ta­pasztalat az, hogy a fiúk számára még van is bőven Választék, de a lányok kevésből dönthetnek. Néhány textiles szakma, cipő­felsőrész-készítés — lényegében ezzel ki is merült. — Amit hiányolok: kevés Nyíregyházán az olyan jól felszerelt, kulturált tanműhely, ahol a szakmát nemcsak értő, de szerető ve­zető tudná fogadni a pályát keresőket. Ez biztosan jól orientáló lenne, s bővítené a vá­lasztékot. Hiányolom továbbá, hogy kevés szülő vállalkozik arra, hogy az iskolában be­széljen saját munkájáról, annak szépségéről. Még az is ritka, ha gyermeküket saját mun­kahelyükre elviszik. Feltétlenül hasznos len­ne, ha a gyárak, üzemek vezetői úgy men­nének el az iskolába, hogy színesen be akar­ják mutatni a lehetőségeket. Az intenzív kapcsolat például a mi intézményünk és a Volán közt alakult ki, az egy iskola egy üzem keretében. Ez a kapcsolat jó, hasznos. De semmiképpen nem elég ahhoz, hogy a gyermekek a város lehetőségeiről is képet kapjanak. A Tanárnő megismeri a gyermekeket, in­formációkat kap a kollégáitól, tudja milyen lehetőségek vannak a pályavá­lasztáskor. Amikor a szülőkkel találko­zik, mit tud nekik mondani, mennyire mer őszinte lenni? — Ez nem mérés, ez felelősség kérdése. A tapasztalatom az, hogy a szülők minden olyan szülői értekezletre eljönnek, ahol a pályaválasztásról van szó. Egyszerűen nem szabad őket félrevezetni. Meg kell azt is mondani, ha elképzeléseik irreálisak. A ta­pasztalatom az, hogy a legtöbben elfogadják az iskola értékelését, minősítését. Természe­tesen csak nagyon kulturáltan, tapintattal szabad a szülővel azt közölni, hogy gyerme­kének képessége, tehetsége nem olyan mér­tékű, mint ahogy hiszik. Itt is segít az, hogy a pályaválasztási intézet szakvéleménye nem egyszerűen tényt közöl, hanem a minden emberben meglévő jót, irányultságot is megmutatja, ezzel segítve a tanuló pályára kerülését. — Nagyobb gondom az, hogy az esetek többségében o gyermekek önítélete pontat­lan. A legtöbben magasabbra állítják önnön értékeiket, mint amilyenek azok a valóságban. Ez tévedésekhez vezethet. Gond az is, hogy az eléjük állított eszményi életforma és a való­ság összeütközik bennük, amiből szintén szár­mazhat csalódás. Azt hiszem, sőt meggyőződé­sem, hogy mind az iskolai nevelésnek, mind a szülői házban adott impulzusnak, de a társadalmi méretű befolyásnak is olyannak kellene lennie, hogy az a gyermek elé élő, valódi, mai, elérhető, becsületes ideálokat állítson. Ez reálisabb mércét jelentene a ser­dülő leánynak, fiúnak egyaránt. ^ Az eddigi beszélgetés során úgy tapasz­taltam: tanárnő számára hivatásszerű a pályaválasztási tanácsadás. Mi kell ah­hoz, hogy valaki beleszeressen ebbe a sokszor hálátlan, mindenképpen sokol­dalúságot kívánó munkába? — Közhely, de igaz: az első a gyermek szeretete. Mindez kevés lenne; kell ehhez a gyermek megismerése is. Ehhez pedig állandó­ság. Sosem tudom megérteni, hogy van olyan iskola, ahol évente cserélődik a ta­nácsadó, vagy éppen az kapja, akinek nin­csen más társadalmi megbízatása. A tartós­ság jelenti a jó megismerés alapját, a biza­lom kiépítését gyermekkel, szülővel. Aztán kell sok idő, mondhatnám a nap minden percében a döntés előtt álló tanuló rendel­kezésére kell állni. Azután kell vállalni a felelősséget. Aki nem vet számot azzal, hogy befolyása egy emberke egész életét befo­lyásolhatja, az ne is csinálja ezt a munkát. — Lépést kell tartani a világgal, ismerni kell a város, a megye, az ország fejlődésé­nek, jövőjének irányát, s van abban valami nagyon szép, amikor megtalálja valaki egy tanuló érdeklődése, képessége és a köz igé­nye közti összhangot. Az viszont egészen biztos: az iskolai pályaválasztási tanácsadás sikere vagy kudarca sosem egy emberen mú­lik. A tantestület egészének aktív részvéte­lére van szükség, de külön kötelesség hárul az osztályfőnökökre. Ez tulajdonképpen a siker záloga. Ma már jó megyei tanácsadó is segít, s vannak szülők, akik partnereink, s reméljük lesznek üzemek, akik mind na­gyobb számban ismerik fel az iskolák ilyen munkájának jelentőségét. Mindebben hiszek, ezért csinálom — a tanulókért. Q Köszönöm az interjút. Bürget Lajos E Vasárnapi^ INTERJÚj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents