Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-05 / 30. szám
1981. február 5. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Bezzeg... ▲ z vessen rám követ, aki hibának tartja, ha az elmúlt napok leggyakoribb beszédtémáját az árrendezések jelentették. Olyan népszerű téma volt ez, akár az időjárás szidása. Persze az árrendezések sohasem népszerűek, lévén hogy a vicc is azt tartja róluk: az árak mindég felfelé rendeződnek. Beszélgettünk hát az árakról, ki-ki természete szerint másképpen. A legtöbben megértéssel. Üjságot olvasó néppé lettünk, és vagyunk annyira bölcsek, hogy az ilyesfajta változásokat megokoljuk, szükségességüket logikusan megmagyarázzuk; Példák igazolják: felnőtt már ez a nép, tudunk együtt gondolkozni. Voltak persze, és lesznek is mindig, amíg ember az ember, akik bezzegelve, vagy mondvacsinált haraggal fogadják az árváltozásokat. Eltelvén néhány nap megkockáztatom: ők voltak kevesebben, még akkor is, ha olykor ők tűnnek hangosabbaknak. Ha én azt mondom a vonaton, hogy árrendezés, akkor azon nevetnek, ha azt mondom emelkedés, akkor mondhatom ezt szabadon. Ha netán „meredek” politikai viccet akarok mesélni, akkor tehetem, az emberek biztosan velem nevetnek, a megértő éppenúgy, mint a panaszkodó, a rendőr és a „funkcionárius” (ez a szó is kiveszőben van lassan). Ha meg egyszerűen csak bosszankodni akarok, akkor lesz, aki rámlicitál, de lesz aki vitatkozik, és érvel más népek példáival. Mi történik? Legfeljebb vitatkozunk. Más dolog viszont, és erre érdemes figyelni, hogy a leghangosabbak, az életünkről, világunkról legrosszabb véleményt mondók sohasem rosszabbul öltözöttek, sohasem a korábban kelők, sohasem a nagyon sokat dolgozók. Szeretem a vicceket, mert amin nevetünk azt általában szeretjük is. És végtére: nevettetni hálásabb szerep, mint az igenlő bólint- gatás. Van viszont ezeknek a beszélgetéseknek egy veszélyesebb tartománya. Ez pedig a mindenre nemet mondók hangossága. Súly- lyal ártani nem tud, mégis káros, mert nem véletlen, hogy az irodalomban a leg- hálásabb szerepek egyike mindig az intrikusé, hogy tagadni szellemesebben lehet, mint megszokott érvekkel bizonygatni a nyilvánvalót. Ádám az ember csak kedves és szimpatikus, Lucifer megtapsoltatja magát a tragédiában. Az ő mondatait tanuljuk meg hamarább. Miért írom mindezt ? Azért, mert elcsendesedtek már a beszélgetések, a tegnapi szenzáció (nem volt az, tudtuk előre!) elkopott. Újra utazom a vonaton, figyelmesen a beszélgetésekbe be is kapcsolódom. Nyíregyházától Nyírbátorig eldöntjük, hogy Magyar Zoli megérdemelten lett az év legjobb férfi sportolója, hogy az aranylábú nyíregyházi focisták mindenképpen az első tíz között végeznek az idén, kiszámítjuk, hogy a magángépkocsi használata a vállalatoknál még mindig jó üzlet az autósoknak. Megbeszéljük, hogy máshol harminc-negyven százalékkal is emelkedtek a benzinárak, megegyezünk abban, hogy nem tragédia, ha valaki ezentúl nem gépkocsin hordja a gyerekét a szinte szomszédos iskolába ... Az örök hangoskodó sorolja mondvacsinált fájásait, és egy időben vagyok mérges, és akarok nevetni. Mi beszélgetünk, politizál- gatunk, otthonias, családias jóérzéssel, ő meg szenved, mert nem akarunk szenvedni vele. Bartha Gábor IPAR, GYÖKEREK NÉLKÜL (1.) Beváltott ígéret Előbb a férfiakat foglalkoztató gyárak, többnyire nehézipar, gépipar, aztán a nőknek is kenyeret adó köny- nyűipar, főleg a textilüzemek építése adja a menetrendet, ami általában a vidéki, kisvárosi, nagyközségi ipartelepítéseket meghatározta. Szabolcs-Szatmár megyében sem történt ez másként, még akkor sem, ha például (Nagyhalász) kivétel is akad. S ha ezt elfogadjuk törvény- szerűségnek, akkor hozzá kell még azt is tenni, hogy mindez előzmények, a szakmai kultúra korábbi megléte nélkül történt. Nem tabu Moldova György óta divat a textiliparról írni, de aki viszonylagos gyakorisággal fordul meg ezekben a gyárakban, és néha módszeresebb vizsgálódásra is időt fordít, rájön — maradjunk most csak megyénknél —, hogy ha a szélsőségeket nem is, de az általános jellemzőket itt is felfedezheti. Talán egy dolog nem bizonyult igaznak Moldovával szemben: mintha nem „Szent tehénként” kezelték volna ezeket a gyárakat azok, akik elmondták tapasztalataikat. A téma nem bizonyult szentnek és érinthetetlennek. Mivel féltucatnál is több textiles üzemünk van, hármat nézzünk meg, melyek közös jellemzője, hogy közülük még a legrégebbi sincs tízéves. Ez a három a Vörös Október Ruhagyár vásárosnaményi gyára, a Hódmezővásárhelyi Divat-, Kötöttárugyár fehér- gyarmati gyára és a Budapesti Finomkötöttáru-gyár mátészalkai gyára. — Vámosatyai általános iskolások jöttek gyárlátogatásra — mesélte dr. Farkas Gé- záné a vásárosnaményi gyár igazgatója. — Egy kis cigánylány meleg tekintettel idebu- jik hozzám és mondja, de jó itt a néniknek. Kérdeztem: miért? Mert meleg van és világos. A vonzerő Nyilván a többségnél, akik ezekbe a textilgyárakba mentek dolgozni, nem ez volt az elsődleges szempont, azonban a gyárak frissessége, szépsége, igencsak nagy vonzerő lehetett. Sőt, talán az egyik legnagyobb vonzerő; ha nem így lenne, s ha mondjuk a kereseti lehetőség lenne a A VOR vásárosnaményi üzemében. fő, akkor ma aligha volna olyan nagy a mozgás, a cserélődés ezekben az üzemekben, mint amilyen. Ügy tűnik: a külső tetszett elsősorban, — vagy mint Namény- ban, a korszerűség beváltott ígérete — de amit belül találtak — a munka —, már kevésbé. És ezért, ne hibáztassuk őket. Irtuk: előzmények nem voltak, sokszor fogalmuk sem volt, mit vállalnak. Varrónő a HÓDIKÖT fehérgyarmati üzemében. Ugyancsak Farkas Gézáné mondta: — A hozzánk kerülő nők azt mesélik, a varrodába megyünk. Nem értették, mi van a falak mögött, azt hitték varrogatni kell. Kérdés: megmarad-e nére nő a létszám, vagy kiegyenlített maradt, mert az új ember sokszor a begyakor- lottabb régi helyére megy; az új dolgozó új gond, új betanítás. És kérdés: megmarad-e? Barát Pálné a BFK szeDe nézzük az adatokat. Vásárosnaményban például 1980-ban 485 belépőre 360 eltávozó jutott. Mátészalkán ugyanekkor 330 új dolgozóra 160 kilépő esett, és még a legszilárdabbnak mondott HÖDIKÖT-ben is így felelt a kérdésre Légrádi Zoltánná igazgató: „Annyi jön, ameny- nyi megy”. És nem nehéz rájönni: senkit sem nyugtathat meg — nem is nyugtat — a tény, hogy a kilépések ellemélyzeti vezetője még egy érdekes szempontra hívta fel a figyelmet: — Jönnek új emberek is. Jönnek, amikor nincs mező- gazdasági munka. Nekik megéri, hogy bejönnek, tanulnak, mert ezalatt is keresnek valamit. (Folytatjuk) Speidl Zoltán K inevezésének megbeszélése nem ment vita nélkül. Az igazgató, a párttitkár, KISZ- és szakszervezeti titkár, a személyzeti vezető kemény szócsatát vívtak a témáról: jó lesz-e az a gyárnak, ha a köztiszteletben álló, maradandó érdemeket szerzett Z. elvtársat kinevezik az egyik legfontosabb munkahelyük, a műszaki osztály élére. — Húsz éve hűséges dolgozónk — így az egyikük. — Mint mérnök, verhetetlen a szakmában, a minisztérium is gyakran tanácsot kér tőle — szól a másik. — Kollégái tisztelik — mondá a harmadik. — Hű a rendszerhez, politikailag megbízható — hangoztatta a negyedik. Csak egy ember volt, aki némi aggodalommal kérdezte: — Szerintetek mindez elég ahhoz, hogy jó vezető legyen? — De hiszen fehéren, feketén megfelel a káderkiválasztás követelményeinek! — felelte a jelenlévők egyike. — Ha azt hiszitek, hogy egy jó vezetőnek mindez elegendő, akkor hallgassuk Jutalomból? meg őt is, mielőtt dönte- nénk — kérte az akadékoskodó. A tekintélyes testület előtt megjelent mérnök csak sejtette, de biztosan nem tudhatta, hogy mit akarnak tőle. Amikor feltették neki, hogy vállalja-e a számára kijelölt beosztást, nagyot nyelt, azután összeszedte magát, és így válaszolt: — Köszönöm a bizalmat, köszönöm azt a szándékukat, hogy eddigi munkámat így akarják jutalmazni. De én ezt nem fogadhatom el. Nem vágyom sem rangra, sem kiváltságokra. Ha engem jutalmazni akarnak, ne bízzanak rám olyasmit, amihez se kedvem, se tehetségem nincs. Én nagyon szeretem a szakmámat, de átfogó kérdésekben dönteni, az embereket ellenőrizni, apró-cseprő ügyeket intézni, értük, miattuk és velük naponta bajlódni, munkájukért felelősséget vállalni nem tudok. Miután én itt az üzemben munkámat elvégeztem, csak a kislányom, a zene és a szakkönyvek érdekelnek. Ügy vélem, vezetni csak ehhez való érzékkel, türelemmel, ügybuzgalommal lehet. Mindebből úgy érzem bennem nincs elegendő. — De hiszen az elvtárs. úgy ismeri az üzemet, az embereinket és gyártmányainkat, mint a tenyerét! Bebizonyította azt is, hogy él-hal a gyárunkért. — Ez igaz! De hát mit csináljak, ha jobban izgat az integrált áramkörök fel- használása, mint az emberek megváltoztatása? Ha jutalmazni akarnak, akkor készíttessék el minél gyorsabban az új fejlesztőműhelyt, mert a lakásomból mégsem csinálhatok szereidét. Ne értsenek félre, de nekem nem az jelentene jutalmat, ha olyan beosztást akasztanának a nyakamba, amihez alig értek, ami olyan pluszt követelne tőlem, amit én nyújtani nem tudok. Engedjenek még inkább hivatásomnak élni. Ismételten megköszönöm a megtiszteltetést, és ígérem, hogy ha eszembe jut valaki, aki szerintem alkalmas lenne erre a posztra, azonnal közlöm az elvtársakkal... Gyertyános Zoltán Munkában az igazgató MILLIÁRDOS NAGYVÁLLALAT igazgatójával beszélgettünk a minap hosszabb távú terveikről, de közben vissza-visszaszökkentünk a mába: hol egy fontos telefon, majd egy váratlan vendég érkezett. Többnyire „csak egy percre, elnézést hogy nem szóltam előre” — ezzel kezdődtek a valóban rövid eszmecserék. Beszélgetésünk végén megkértem az igazgatót, mutassa meg a hivatali naptárát. Bőven volt benne bejegyzés, bár még többre számítottam. „Szeretem a tervszerű munkát, akkor is, ha vezetőről van szó, és meg is próbálom magamnak megszervezni — mondta. — De -évek óta komoly gondom, hogy aránytalanul sok az az idő, amit nem lehet előre kalkulálni...” Nyilvánvaló, a zárt ajtók módszere nem segít, s az sem, ha a titkárnő első kérdése a telefonba: „Ki keresi?” A vezetés módszerei jó egy évtizede kerültek az érdeklődés középpontjába. A gazdaságirányítás reformja rendkívüli mértékben növelte a vállalatok önállóságát, így a vezetők felelősségét is. Ezért került egyre többször szóba a vezetői munka. Nyíregyházán a városi pártbizottság és az SZVT többször is készített elemzéseket a vezetői színvonalról, s ezeken nyomon követhetők a változások. A gazdasági vezetői munka sokfélesége abból is adódik, hogy nagyon eltérőek a nagyságrendek. Igazgatókkal beszélgetve csaknem mindenki első helyen említette: az alapvető kérdés, hogy a vezető mennyi gondot és időt fordít a napi ügyekre és menynyit az irányítása alatt álló szervezet hosszabb távú dolgaira, koncepciók kidolgozására. (Nyilvánvaló, hogy az első számú gazdasági vezető számára is mindig adódhat napi teendő, akkor is nagyon elfoglalt- nak tűnhet, ha egész nap olyasmivel foglalkozik, ami osztályvezetők, ügyintézők dolga lenne.) ÉRDEKES ADATOKAT TALÄLTAM erről egy másfél éve készített nyíregyházi elemzésben. A vállalatok éves és középtávú tervezési munkáit jónak ítélték, készítésének mechanizmusát kiforrottnak tartották. A hosszabb távú tervezés azonban már lényegesen rosszabb képet mutat. A vállalatok több, mint negyven százaléka egyáltalán nem alakította ki a távlati fejlesztés tervezésének módszerét, illetve nem készít prognózist. A vállalatok negyede saját központja hosszabb távú elképzeléseit hasznosítja. Végül is a vállalatoknak mindössze egyharmada tervez hosszabb távra. Az arány javítása mindenképpen indokolt lenne, ami egyben a munkahelyi első számú gazdasági vezetők mozgásterét is bővítené. Újabban talán már kamatoznak azok az erőfeszítések, amelyek a vállalati szervezetek korszerűsítésére irányulnak. Néhány kivételtől eltekintve a vállalatoknak van ügyrendje, működési szabályzata, s a legtöbb helyen ezeket rendszeresen a változó követelményekhez igazítják. Ezek szorosan kapcsolódnak a vezetői munkához, mert meghatározzák a hatásköröket, feladatokat. Ez javítja a munka színvonalát, különösen akkor, ha a döntések valóban azokon a szinteken születnek, ahol indokoltak, s nem nyúlnak át a középvezetők feje felett. Végül is tervezheti-e munkáját a vezető? A határozott válasz „igen”. Beszélgető partnereim ezt eltérő mértékűre becsülték: a munkaidő 50—60 százalékára mindenképpen tervszerű munkát tartanak fontosnak, s egybehangzó vélemény, ha következetes a vezető, ehhez a környezet is hamar hozzászokik. AMI VISZONT SOK GONDOT OKOZ: ma nagyon sokan értelmezik úgy az egyszemélyi felelős vezetést, hogy mindenért csak az igazgatóhoz fordulnak. Sok tárgyalás hatékonyabb lenne, ha az illetékes osztályvezetők, előadók vennének részt rajta, de a protokoll szerint mindenhova az igazgatót várják el. Pedig a tárgyalásokban, közéletben a most még második vezetői vonalban dolgozóknak is gyakorlatot kell szerezniük. Ráadásul a mai első számú vezető munkájának egyik fokmérője az is, hogy lehetővé teszi-e a beosztottak képességének sokoldalú kibontakozását és megfelelően gondoskodik-e az utánpótlásról. Marik Sándor Belga export Innen a nyíregyházi almatárolóból háromszáz tonna almasűrítményt szállítanak belga exportra.
