Kelet-Magyarország, 1981. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-04 / 29. szám

1981. február 4. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Emberségünk védelmére AMIKOR EGYKORON az ember megszelídítette az általa ismert természetet, s kezessé tette a kutyát, a szarvasmarhát, lovat, gon­dosan ügyelt arra, hogy azok ne váljanak úrrá fö­lötte. Használták és kiszol­gálták segítőiket, de kapcso­latuk lényege évtízezrek alatt nem változott: a meg­zabolázott természet sosem vált céllá, megmaradt esz­köznek. Ezt követően jött a kor, amikor az ember a termé­szetről szerzett új ismerete birtokában más erőket sze­lídített meg. A fazékban gomolygó gőzt, a mozgás és a mag energiáját, a szilíci­um fénytörő képességét. Kerekek, láncok, kazánok, górcsövek, kohók sokasága adta az ötletet, az eszközt arra, hogy megszülessenek az új segítők. De néha-né­ha úgy tűnik, mintha a gép önálló életbe kezdene, s eszközből céllá változna. A vajai iskola igazgatója, aki pedig modern pedagó­gus, mondta a minap: félti a nevelés és az oktatás si­kerét azoktól, akik a gépi feleltetés, a csak kódba, tesztbe merevedő egzaktsá­got tartják értékmérőnek. Jó segítő minden oktató­gép, de bizony kérdőjelez­hető a hatás, ha oktató és oktatott közt nincsen em­beri kapcsolat, párbeszéd, érzelmi kötődés. A megyei kórházban dol­gozó orvosi műszerész szak­munkások is észrevették: sok gyógyító számára cél a gpp, a drága berendezés, s immáron nem eszköz. A beteg arca és szava helyett görbék, kódok, leletek, szá­mok és értékek jelennek meg, a gép a mindentudó, jóllehet még mosolyogni sem tud. De van ennél még hétköz­napibb példám is. Az egyik szomszéd, aki hétköznap és vasárnap minden szabad idejét a ház melletti parko­lóban, autója alatt vagy fölött tölti, a minap a gyer­mek játékra, majd az asz- szony ebédre hívó szavára így felelt: — Tudhatjátok, hogy az első a gép. A dolgok azonban akkor válnak igazán aberrálttá, amikor a megszelídített természetet hadra fogja az ember, megvadítja a hasadt magot, felpörgeti a futósza­lagot, géppel gyártja a gé­pet, az ember ellen. Víziók ezek, de nem példa nélküli­ek, s valóban a sarkos vég­letet jelentik. Ijesztgetni ezzel nem akarok, de talán a lehetetlen lehetőség fel­villantása értelmezi az ed­dig mondottakat. TÁRSADALMUNK, amely az emberért épül-alakul, melynek középpontjában az alkotó egyén kiteljesedésé­nek nagyszerű gondolata áll, jókor kell, hogy véde­kezzen. Mert mindennél na­gyobb baj lenne, ha elve­szítenénk a szem elől a fe­lelő gyermek arcát, ha nem értenénk és éreznénk örö­mét, bánatát. Halálos kór­nak nevezném, ha az orvos nem teszi az eszköz adata mellé a tapasztalatot, amit a rebbenő szem, a megvo- nagló száj, a kicsorduló könny jelez. Soha jóvá nem tehető lenne, ha a gép dik­tálná az ütemet az ember­nek, ha a számítógép ké­szítené a programot alkotó­jának. A gépek lázadásának fan­tasztikus ötletét sok## meg­énekelték már. Ne» szán­dékozom ismételni őket. De pár apró jel, közvetlen vi­lágunkból, az általunk is érzékelt valóságból kény­szerít, hogy elmondjam má­soknak. Emberségünk vé­delmére. Bürget Lajos A gépírófiú Nagy derültséget váltott ki a lányok körében, amikor megtudták, hogy Nagy Ist­ván, a KISZ-bizottság szer­vező titkára, a vállalat alig 23 esztendős üzemgazdásza is benevezett a gépíróver­senybe. Le fog égni — jósol­gatták. Kabalából a szilvesz­terről megmaradt gyertyát gyújtották meg versenyasz- tala mellett. S amikor Pista megkezdte a versenymunká­ját, még kuncogtak is. Nem így később, amikor szágul­dozni látták ujjait a gép bil­lentyűin. Már csodálták gyor­saságát, ügyességét. így lett a heccelők hadából drukko­lok tábora. Tizenhét írógép kattogásá­tól volt hangos a Bokányi klub helyisége a KEMÉV- nél. Tizenöt percig másoltak a versenyzők. Hibátlanságot és gyorsaságot mértek. A vácisok rendezték a ver­senyt. Ennek a KlSZ-szerve- zetnek a tagja ő is. — Tavaly még közröhej tárgya voltam. Az idén jobban számoltak Pistával a riválisok. Ö is ko­molyabban vette a versenyt. Edzett, készült. Naponta ma­ga diktálta gyorsasági ver­senyt tartott, másolt és szá­molta a hibákat. — Közgazdaságiba jártam, ott tanultam gépírni. Szere­tem, akárcsak a gyorsírást. Számviteli főiskolát végez­tem Salgótarjánban. Ott is a KISZ-bizottság szervező tit­kára voltam és rengeteg pa­pírmunkát végeztem. Bár a múlt évben is meghirdette KISZ-szervezetünk a ver­senyt, nehezen jött össze a mezőny. Én is a szervezők közt voltam, s nem akartunk leégni. Ez az igazság. Gon­doltam, újra „bedobom” ma­gamat. Csak néhány apró hiba mi­att csúszott le a dobogóról Nagy István, aki a mechani­kus gépírás versenyében az előkelő 4. helyet szerezte meg. Több hivatásos gépíró­lányt előzött meg. Egy tollat kapott ajándék­ba és két oklevelet. Egyiket, mint a „legjobb” s egyetlen fiú versenyző. Piricsei kertekben A piricsei Egyesült Erő Termelőszövetkezet nyolc­vanhektáros gyümölcsö­sében metszik a fákat. Képünkön: Bürszem Lász­ló és Somogyi József munka közben. (Jávor L. felv.) MEGVÁLTOZOTT PARTNERVISZONY Nyertes a lakosság Nyírbélteken a nagyközség lakóinak régi kívánsága va­lósul meg 1983-ban: vízvezetéket kap a falu. A kutak, a ter­vek már korábban elkészültek, a beruházáshoz támogatást kap a nagyközség. Természetesen szükség lesz a lakosság támogatására is. Február—március táján megkezdik a víz­műtársulás szervezését. A munkálatok még ebben az évben megkezdődnek. Eddig a hír. A nagyközségi közös tanács elnöke Csik Mi­hály, némi nyugtalansággal mesélte: Hegfogni minden forintot — Megyek a megyéhez, le­het, hogy nem fognak meg­dicsérni, de csináltunk mi valami érdekeset. _? — Néhány éve az volt a szokás, hogy egy ilyen jelen­tős, több tíz millió forintos beruházás előtt elkezdtünk kilincselni, azaz kivitelezőt keresni. Kértünk, olykor kö­nyörögtünk, hogy legyen, aki elvégezze a munkát. Termé­szetesen nem a tanácsok dik­tálták a feltételeket. Határ­időt, árat. A számlákat sok­szor úgy fogadtuk el, ahogyan elénk tették. Nem a pénzt volt nehéz megteremteni, ha­nem a kivitelezőt megtalálni. Bizonyos értelemben a szám­lák végösszegében sem vol­tunk annyira érdekeltek, mint most, amikor szegé­nyebbek vagyunk, amikor elfogytak az ajándékpénzek. Most meg kell fogni minden forintot. — Nőtt a helyi tanácsok felelőssége? — Minden embernek, min­den szervnek megnőtt a fe­lelőssége. — És hogyan lehet „forin­tot fogni”? — Engedélyt kértünk, hogy egy adott napra meghívjuk azokat a cégeket, akik a be­ruházást bonyolítják, akik a kivitelezést vállalnák. Üj helyzet ez, hiszen a vállala­tok is keresik a munkaalkal­makat. Akár egy versenytárgyalás — Versenytárgyalás? — Nem egészen, hiszen an­nak kötöttebb szabályai van­nak, de valami hasonló ah­hoz. Alkalmat kerestünk, hogy elmondjuk: mit, ho­gyan, mikor szeretnénk. Meg akartuk tudni, hogy kinek az ajánlata legjobb a falunak. Mi, és ezt egy pillanatig sem szabad elfelejteni, a lakosság pénzével gazdálkodunk. Ha megtakarítunk, akkor nekik takarítunk meg. — Hogyan fogadták ezt a meghívottak? — Lehet, hogy volt, aki meglepődött, de mindent ösz- szevetve egy nagyon hasznos beszélgetésre került sor kö­zöttünk. — Van-e ennek forintban kifejezhető haszna? — Hogy mennyi haszna lesz, azt még nem tudom, de példaként: a vízmű és veze­tékhálózat tervei még az 1978-as árakkal készültek. A tervek átárazása a korábbi gyakorlat szerint mintegy há­romszázezer forintba került volna. Most a meghívott vál­lalatok, hogyha ők kapják a munkát, ezt az átárazást in­gyen elvégzik. Más: mi kér­jük, hogy a vízvezeték-háló­zatot szakaszosan adják át. Vállalták és ez azt jelenti, hogy 1981 végére már lesznek működő, jó ivóvizet adó ki­folyóink. — A már „megnyert” há­romszázezer forint sorsa? — Ennyivel kevesebbet kell fizetnie a társulásnak. Ha azt mondom, hogy nyolc­száz telek van, akkor ez a nyolcszáz tulajdonos nyer há­romszázezer forintot. — Ki lesz a kivitelező? — A napokban döntünk, hiszen sürget az idő. Több kedvező ajánlat közül vá­laszthatunk. Jól gazdálkodni — A lakosság várja a vi­zet, de ezekről a műhelytit­kokról nem tud. Nem baj ez? — Nem. Nekem az a dol­gom, hogy a legjobb tudásom szerint szolgáljam a közér­deket Nyírbéltek, éppen mert nem volt és nincs mezőgaz­dasági nagyüzeme, még a hatvanas években elmaradt az általános fejlődéstől. Az utóbbi öt évben viszont töb­bet kapott, mint előtte évti­zedekig. Azt hiszem, hogy ezt a béltekiek is érzik, füg­getlenül attól, hogy maradt azért gondunk elég. Jól gaz­dálkodni azért kell, hogy azok is megszűnjenek. <JtíJ Bartha Gábor Zaj és por A Kelet-Magyarország 1981. január 22-i számának 2. oldal alján a KÖJÁL le­leplezte — Megbüntették a káposztasavanyítót — című cikkükkel kapcsolatosan az alábbiakról tájékoztatom: A négy családi ház, mely a gyár közelében épült, való­ban por- és pernyehatásnak van kitéve. Ez valóban több éves probléma, amit isme­rünk, és aminek megoldására több intézkedés történt. Porleválasztó berendezé­sekkel láttuk el a házak kö­zelében lévő öntvénytisztító gépet. Ezek a porleválasztók a nehéz üzemi körülmények miatt nem működnek kellő hatásfokkal. A hatásfok nö­velése érdekében több kísér­letet végeztünk, de csak kis­mértékben tudtunk ezen ja­vítani. Jelenleg, az eddigi tapasztalatok figyelembevé­telével jelentős módosítások­ra kerül sor. A szennyeződés legnagyobb forrását, mely a régi, el­avult olvasztókemencék üze­meléséből adódik, teljes mér­tékben megszüntetjük. Mint­egy 30 millió forint összegű beruházás keretén belül, kor­szerű pernyeleválasztóval el­látott lengyel kúpolókat tele­pítünk, és ez évben helyezzük üzembe. Ezt megelőzően is mintegy 4 millió forintot fordítottunk egy távolabb eső másik üzemrészben, ahol kísérleti pernyeválasztó berendezést építettünk, és kiváló hatás­fokkal üzemelt. Jelenleg ezt a berendezést tökéletesíteni kell az üzembiztonság növe­lése céljábóL Gyárunk az öszes zaj- és porártalom kiküszöbölése ér­dekében 500—600 ezer fo­rintos összegű megbízást kap egyik kutatóintézet, mely részletes ergonómiai felmé­rést és javaslatot tesz a prob­lémák konkrét megoldására. Lépéseket tettünk továbbá, az illetékes tanácsi szervek felé a 4 családi ház és telkek megvásárlása céljából. Való­színű, hogy a vételárakban még ez évben sikerül megál­lapodni a tulajdonosokkal, és így ez a fentieken túlmenő­en a probléma teljes megol­dását fogja jelenteni. Mint látható, a cikkben szereplő „Sajnos itt is várható, hogy miniszteri szintig nyúlik el az ügy, hiába a tét tizenhat élet.” befejező mondat nél­külözi a szerző megalapozott tájékozódását. Kéki Zoltán, az Öntödei Vállalat t kisvárdai vasöntödéjének főmérnöke yy j kertész jött a bri- II gád élére. Köpcös w kis fickó volt, a lá­ba meg mintha egyenesen a földből nőtt volna ki. A pocakja olyan domborún gömbölyödött, hogy nem ért össze elől egyik zakó­ja sem, különösen nem az a bőrkabát, melyet vagy négy éve vásárolt. De ezt elnyűni lehetetlen, legfel­jebb kihízni sikerül. A brigád — huszon­nyolc nő, tiniktől a jó hat­vanasokig, — természete­sen figyelte az új főnököt. — Ez vakargatja a ha­sát! — mondta az egyik, s nem alaptalanul, mert a kertész — kinek egye­lőre a nevét sem tudták, — bizony gyakran felhúz­ta a domborodó kappan­hájon a pulóvert, mitől is látszani kezdett alatta a bozontos szőrrel benőtt bőr, s ezt nyugodt mozdu­latokkal átfésülte a kör­meivel. — Jár ennek a szeme, mint a kocsikerék! — fi­gyelmeztette a többit egy idős asszony, aki a társa­ságnál jobban ismerte a férfiakat. í És így tovább. Hogy a 1 gumicsizmáját csak az A forgó­eső mossa, s az autójára vásott kölykök mindenfé­le malackodó feliratokat mázolnak, mert a vastag sárban lehet. Kivesézték az új főnököt, de igazából Gyarakinét figyelték. A bögyös Gyarakiné mindegyik főnöknél bevá­gódott. A legutóbbi sem költözött jóformán a falu­ba se, máris Gyarakiné súrolta a konyhát, mosta az ablakot, lakkozta a par­kettot ... Bennfentes lett a kertészéknél. Arról is beszéltek — s különösen Bütykös Marcsa néni tu­dott sokat, aki saját fő­zésű, büdös vegyes gyü­mölcsére alapított sűrűn látogatott bögrecsárdát az alvégen, és oda minden hír befutott, — hogy Gya­rakiné és a kertész között nemcsak baráti szálak szö­vődtek. De nem ám! Gyarakiné mindezt csak nevette, s ha célozgattak rá — ennyi nő között meg lehetett volna-e úszni célzás nélkül? — se hely­ben nem hagyta, se nem tiltakozott, úgy tett, mint aki nem érti. Az értesü­lés viszont pontos' lehetett, nemcsak azért, mert pár­szor meglátták őket félre­érthetetlen helyzetben, hanem azért is, mert Gya­rakiné kapta a legjobban fizető munkákat. Metszés­kor az övé lett a starking- sor, melyen kétszer annyi termőfaegységet teljesít­hetett mint a jonatáno­kon, szüretkor ő vigyázott a gimnazistákra... Kevés fáradsággal többet kere­sett másoknál, s ez a bri­gád szemében egyértelmű­en mindent bizonyított. Most azt figyelték, hogy vajon a bögyös asszonyka — meg kell adni külön­ben, csinos tud ám lenni, ha felöltözik, metszéskor viszont rajta feszül két pufajkanadrág is, és ez el­takarja a finomívű idomo­kat, — mihez kezd az új kertésszel? Mikor a szol­gálati lakás megürült, Gyarakiné segédkezett a csinosításában, takarított, meszelt. Később hordta a köpcös kertésznek a tejet, disznótoros kóstolót vitt karácsonyra, hosszan be­szélgetett vele esténként, bemutatta neki a falut, — jaj annak, aki a nyelvére kerül! — s néha látták a kertész autójában a város felé robogni. A brigád idősebbjei susmorékoltak: — Gyarakiné az úját sem mozdítja fölöslege­sen, hát még a ... És ismét elkezdődött a metszés. Mit ad isten, az első kockában Gyarakiné kapta a starkingsort. A másodikban is. A harma­dikban már megszokták. — Hogy van az, Gya­rakiné — kérdezte egy asszony, — hogy mindig te metszed a starkingfá- kat? G yarakiné lenézett a magasból az asz- szonyra, s úgy el­nevette magát, hogy majdnem felborult a lét­rával a fagyos földön. Az­tán így válaszolt: — Hja, kedvesem, tud­ni kell ülni a forgószék­ben! Vágott még kettőt és le­szállt, mert készen volt a fa. K. I. F. K.

Next

/
Thumbnails
Contents