Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-11 / 9. szám
Tóth-Máthé Miklós: A POFON A hivatalnok kapott egy pofont. Utoljára gyerekkorában kapott az apjától, de arra már csak homályosan emlékezett. Azóta soha senkitől, és most egyszerre váratlanul felképelték. Az a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még semmi jel nem mutatott az eljövendő pofonra, és délben is nyugodtan ebédelt a vállalati étkezdében. A pofon csak este kilenc körül csattant el, mikor egy kiló kenyérrel a hóna alatt a KÖZÉRT - bői igyekezett hazafelé. Ahogy befordult az utcájukba, két férfi állította meg. Egyiküknek forradás volt az arcán, és mély torokhangon beszélt. — Szakikám — mondta —, adj egy falást a brúgódból. És nagy kezével a kenyér után nyúlt. A hivatalnok ösztönösen hátralépett, és megdöbbent hangon közölte, hogy nem érti, mit akarnak tőle. — Egy harapást a kenyeredből — szólt most már fenyegetően a forra- dásos arcú —, vagy talán sajnálod...?! — Nem sajnálom, kérem, de nem értem, mi jogon és egyáltalán, hogy juthat eszébe valakinek az utcán... Ekkor kapta a pofont. Visszakézből, inkább csak meglegyintette a másik, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy felrepedjen a szájaszéle, a lendülettől egy szeméttartónak essen, és a kenyér a hólétől csa- takos aszfaltra guruljon'. A forradásos arcú mintha csak erre várt volna. Rálépett a kenyérre, lán- .gossá. tiporta, és közben 'dühös gúnnyaí sziszegte a hivatalnok felé: — Na most már zabál- hatod, te piszok... Vakard fel, ha tudod, te nyavalyás ... Nyald fel innen, te disznó...! A másik, aki eddig szó nélkül cigarettázta végig az eseményeket, most megfogta a forradásos arcú ját. tömni? — kérdezte volna a forradásos arcú. — Akkor előbb én csinálok belőled tepertőt, te varangy! — Dehát ' akkor mi lett volna jó? Egyáltalán, hogy lehet elkerülni egy ilyen pofont? Ha egy ilyen alak, mint ez a forradásos arcú, pofozni akar, akkor az pofoz, ott nincs mese! De hát nem lehet ez ellen védekezni? Ha esetleg fegyver van nála, akkor előveszi és ráfogja... De mikor fogja rá? Amikor kért a kenyérből...?! Talán mégis adni kellett volna... ha akkor letör egy darabot ... Éjszakákon keresztül nem aludt, és ha nagy nehezen sikerült elszunnyadnia, sokszor álmodott a forradásos arcúval. Óriásnak látta, aki egymásra dobált hatalmas kenyereken nevetve ropta a táncot, és ő babszemjankóvá zsugorodva próbált előle menekülni. Igyekezett befúrni magát az egyik kenyérbe, de olyan volt a héja, mint a kiszáradt tómeder, és hiába kaparta, rágta, nem tudott szőr látta maga előtt a forradásos arcút, bevert pofával. Ott fetren- gett a csatakos aszfalton, ahová ő fektette egy jól irányzott ökölcsapással, és aztán irgalmatlanul rugdosta, ahol érte. kar— Ne marháskodj, Franyó — dörmögte atyai gyöngédséggel —, hagyd már a francba az egészet, hiszen látszik az ürgén, hogy becsinált ... Lépjünk le inkább, mert jöhetnek! Elfricskázta a csikket; és akár egy kíváncsiságból ott időzött járókelő, akinek semmi köze az ügyhöz, nyugodtan tovább sétált. Ugyanekkor egy taxi is bekanyarodott az utcába, és néhány lé- .pésre állt meg tőlük. Talán ez mentette meg a hivatalnokot egy újabb pofontól, mert erre a forradásos arcú is jobbnak látta, ha követi a haverját. Egy köpést ugyan még megeresztett áldozata felé, de ezt már csak amolyan „köszönésnek” szánta. Ettől a naptól kezdve a hivatalnok élete kétfelé vált: pofon előtti szakaszra és pofon utánira. Belső időszámítását a pofonhoz mérte, ami ott égett, az arcán, és sokszor azon kapta magát rajta, hogy figyeli a feleségét, a gyereket, a munkatársait: vajon azok látják-e a helyét, tudnak-e róla. Közben számtalanszor végiggondolta az eseményeket, pedig minden idegszálával azon volt, hogy felejteni tudjon, mégis örökké azon az estén töprengett. Ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna... — állandóan ez motoszkált a fejében, bár tudta jól, hogy itt a kenyérkérés csak ok volt az ütésre. De ha mégis...? Ha letör egy darabot... esetleg nem is egy darabot, hanem fogja és odaadja az egészet. — Parancsoljon — mondta volna —, én elmegyek és veszek másikat. — De nem... ez nem lett volna jó! Akkor talán éppen azért kapja a pofont, mert ezáltal koldusnak vagy csavargónak tekinti a forradásos arcút, és az megalázva érezheti magát. És ha viccesen fogja fel a dolgot? Belemegy a játékba, sőt azt mondja: — Fiúk, ki eszik kenyeret magában? Megyek és hozok hozzá valamit. Szeretitek a tepertőt? — Nem, ez se jó megoldás! — Tepertővel akarsz belülkerülni a meleg, ragacsos bélbe. És a forradásos arcú Iába egyre közelebb került, hogy rálépjen és agyontapossa. Ilyenkor mindig jajgatva felébredt. — Mi van veled? — kérdezte egyszer a felesége. — Mostanában nagyon nyugtalanul alszol. Csak nem történt valami a munkahelyen? — Nem történt — nyugtatta meg —, semmi sem történt. Mi történhetne a munkahelyen? Legfeljebb nem kapok prémiumot, de. pofont sem! — Pofont? Hogy jut ilyesmi eszedbe? — Csak úgy! Eszembe jutott, hogy milyen érdekes lenne, ha az igazgató végigpofozná a beosztottakat, mikor nem dolgoznak jól. Képzeld el, minden pénteken sorba állnánk a heti pofonokért, és a titkárnő egyenként szólítaná a bűnösöket. X. kartárs öt pofon, Z. kartárs nyolc, Y. kartárs tizenhat ... — Nahát, hogy neked mik jutnak eszedbe! És mi lenne a jutalom? Puszi az igazgatótól? Vagy erre a célra egy jó nőt szerződtetne a vállalat? Azt hiszem, ti örömmel beleegyeznétek! Szégyellte, hogy állandóan ez jár az eszébe, de nem tudott menekülni a gondolattól, hogy ezt a valóságban is megcselekedje. Igen, de hogyan? Negyvenéves nyeszlett kis ember volt, és a forradásos arcú, mint egy ’mozgó hirdetöoszlop. Egyenlőtlen küzdelem lenne, és nem kétséges, melyikük húzná a rövidebbet! De a kapott pofon bekísérte a hivatalba, aztán hazament vele a zsúfolt buszon, és követte mindenhová, ahová ment. És akkor a hivatalnok elhatározta, hogy visszaadja a pofont. Megtanul cselgáncsozni meg bokszolni, reggelenkint pedig súlyzózik, expanderezik, hogy erősödjön. Ügy érezte magát, mint a mesebeli legkisebb fiú, aki a sárkány ellen indul viadalra, és a győzelem érdekében elszánt hittel párosult makacs türelemre van szüksége. öt évig tartott a kemény felkészülés. Ennek érdekében minden szabad idejét a nagy ügynek szentelte. Az első időben állandóan bedagadt szemmel, összevert képpel járt, és sajgó tagokkal az örökös izomláztól, de összeszorított foggal viselt el minden fájdalmat. Minden korábbi szórakozásáról lemondott. Nem járt színházba, kiállításokra, nem olvasott, nem találkozott a barátaival, nem kereste a meghitt magányos sétákat, és a feleségének megígért két külföldi utazásból sem lett semmi. Családi élete ezért fokozatosan megromlott, hiszen otthon állandóan fáradt, ingerült volt, és a gyerekére is csak nagy ritkán mosolygott. A felesége nem értette ezt a különös változást nála, hiszen mindig szelíd, romantikára hajló embernek ismerte, aki még a sport- közvetítéseket sem nézte a televízióban, most meg állandóan cselgáncsozni, bokszolni jár, hajnalban meg nehéz súlyzókat emelget a konyhában. És ha kérdezte, miért teszi ezt, csak hallgatás volt a válasz. Lassan úgy érezte, egy idegennel él együtt, akinek már az ismerős vonásai is kezdtek belemosódni a múltba. öt év alatt többször látta a forradásos arcút a hivatalnok. Két utcával arrébb egy kisvendéglő volt a törzshelye. Megtörtént, hogy egymás mellett mentek el, de a forradásos arcú rá sem nézett. Nem ismer meg — gondolta keserűen a hivatalnok. Megpofozott, és már meg sem ismer, ügyet sem vet rám. Dehát mi volt neki az a pofon? Semmi. Csak annyi, mint más embernek a köszönés. Egy kis szórakozás a haverja mu- lattatására. Vajon azóta hány áldozata lehet már? De nem baj, mert már nemsokára megkapja a magáét! Azt- hiszem, egyhamar nem fogja kiheverni! Ha jött haza a munkából, figyelte az utcán az embereket. Vajon ki akarja újra megpofozni? Egyszer egy férfi állította meg, tüzet kért tőle, de annyira reszketett a keze, hogy a cigaretta helyett majdnem az ismeretlen sál- ját gyújtotta meg. Állandóan a forradásos arcút kereste a szemével, és ha meglátott egy hasonló formájút, remegni kezdett a térde, a szíve gyorsabban vert, és úgy érezte, ott helyben összeesik. Ha akkor adok a kenyérből... Ha akkor adok ... Esetleg neki adom az egészet... Igen, mégis neki kellett volna adnom az egészet! É Verekedni sosem, verekedett életében. Még gimnazista korában is kerülte a tetlegességet. Ösztönösen irtózott mindenféle brutalitástól, és most mégis egyre többSs egy este, pontosan öt évre az elszenvedett pofon után lesben állt a kisvendéglő előtt, és zárás után megvárta a forradásos arcút. Egyedül botladozott ki az ajtón, látszott rajta, hogy erősen részeg. Amikor megfelelő távolságra imbolygóit már a törzshelyétől, a hivatalnok lassan elébe került, és egy sokat gyakorolt cselgáncsfogással egyetlen szó nélkül elfektette. A meglepett férfi igyekezett föltápászkodni, de egy áll- hegyre mért balegyenes újra visz- szadöntötte az aszfaltra, és ekkor a hivatalnok belerúgott. Ügy, ahogy évekkel ezelőtt olyan sokszor megálmodta. Csak most nem a képzeletében, hanem eleven, érző valójában fetrengett, szuszogott, nyögött a lába előtt egy ember. És ő rugdosta, ahol érte! De különös, furcsa döbbenettel eszmélt rá, hogy akárhogy rugdossa, nem érez elégtételt! Csak valami soha nem tapasztalt, végtelen szomorúságot. A költészet hatásának tit Mester Attila gyermekversei elé — felnőttekn Nem tévesztettem el a címzést? Mester Attila gyermekverseit felnőtteknek ajánlom? Igen, nincs tévedés. Meggyőződésem, hogy a gyermekekhez úgy is eljutnak, eltalálnak a maguk értéke miatt. Nem árt azonban, ha a felnőttek, a szülők is elolvassák. Magam is elolvasom a fiaimnak vett gyermekkönyveket, illetve közösen olvassuk. És nemcsak azért, mert a kisebbik még nem tud olvasni. És nemcsak az együtt olvasás öröme miatt. De nem is azért, hogy megmagyarázzam a verseket. Ellenkezőleg: hogy én kapjak inspirációt a vers teljes birtokbavételére. A gyereknek a verssel (igazi költészettel) való találkozása a felnőtt számára mintául szolgálhat a versolvasáshoz. A gyerek — sok felnőttel szemben — esztétikai előítélet nélkül közeledik a vershez, nem utasítja el eleve például azért, mert nem érti. Weöres szürrealista gyermekversei előtt a felnőtt esetleg értetlenkedve áll, a gyermeki fantázia pedig a számára megfogható motívumokból kiindulva továbbépíti a hallottakat-olvasottakat, túllépve a tapasztalati, hétköznapi valóságon. A költészet hatásának titka éppen ebben rejlik. A gyermek átengedi magát a versnek, s magában kiegészíti, újraéli — vagyis „újraírja” a verset. Ez persze csak igazi költészet esetében lehetséges, a didaktikus, oktató tanmesék nem hozzák mozgásba a fantáziát, nem ragadják meg a figyelmet. Mester Attila versei ilyen „igaziak”: elsősorban versek, s mellesleg szólnak a gyerekeknek. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a gyermekvers nem különbözik a „nagyok” költészetétől, de „mássága” az esztétikum kategóriáján belül található. A jó gyermekvers általában sű- rítve-dúsítva használ költői eszközöket; a rím, a ritmus, a költői képek s a játékosság lehetőségeit fokozottabban használja fel, ezzel segítve, megkönnyítve a vers egészének felfogását. D» ez nem azonos a „prózai”, netán nevelési célzatú mondanivaló költői eszközökkel való feldíszítésével, a mondanivaló prózai nyelvre lefordíthatat- lanul, teljes nyelvi-költői for- máltságában, új — azaz költői — minőségében ragadható csak meg. A gyermekköltészetnek ez a felfogása, szemlélete természetesen nem Mester Attila találmánya, maga sem tagadja azokat a hatásokat, amelyek költészetét inspirálták. Egyik verse fölé ezt írta: ad nótám Weöres Sándor (Weöres Sándor dallamára), egy másikat Kiss Benedeknek ajánl. Bátran használja az ismert népmeséi vagy nemes műköltői hagyományokat, motívumokat, , közben azonban eredeti, szuverén költői világot teremt. Mik ennek a sajátos világnak a megkülönböztető jegyei? A legfőbb talán az, hogy — más gyermekköltőkhöz mérve is — jobban belül marad a gyermeki fantázia körén, pontosabban épül a gyermeki szemléletre, gondolkodásmódra. A korosztály pszichikai sajátosságait mesz- szemenően figyelembe veszi, de nem a felnőtt leereszkedésével, hanem úgy, hogy ezen belül tud elhelyezkedni, innen meríti a vi it Két dolgot egyik a „mind hét”, „nincs motívuma. Ve: térő alakja Mc kitilthatja őrs; tókat, mert ne amikor ő vásá szemközti boll ben nagyon rály, télen füli és ellátogat dé ra a költőhöz legköznapibb épül föl az a n lág, ahova a i merő fantázia A másik jel vum: a féléi er legyőzése. A jól ismert, hoj kori szorongó' probléma. H győzni ezt a k természetesne versében egy kos pingvin ic meretlen cser, kozik, és félv gyan lehetne látni? A kiöl nemigen hasz tekben. A kö meg, hogy a számára ideg „S lehet hogy pingvint, igaz töpreng, bólot egy kicsit.” P. szerűen termi kosán történi daktikus célz: lőzve, hogy é] heti el célját tői való szóró Mester Att össze első g tétét, remélj találkozhatun vesboltokban. MESTER ATTILA: Pingvinmese Az incifinci dal meséje Egyszer egy incifinci dal kitalálta magát, szerzett két kósza á-betűt és rímet is csinált Dúsfűvű tisztás közepén — szemben egy cserjeféle — kis barnafrakkos pingvin ül, s fütyörész, mintha félne. Töpreng, aprókat bólogat, fütyörész, mintha félne, — otthon nem láttam még i! mint ez a cserjeféle. 1 Nem lett olyan jó, mintha nagy költő fabrikálja, de ő találta ki, hát büszke volt magára. S mert a ritmusra nem ügyelt a kis haszontalan, — mondván: egy incifinci dalnak az a vérében van — S bár voltaképp nem érdeke semmilyen cserjeféle, jó lenne tudni mégis, mire való, s miféle. S lehet, hogy ő se látott még pingvint, igazit? — Fütyörész, töpreng, bólogat, s már fél is egy kicsit. meg is botlott hamar s orra bukott------------eltelt egy sorköznyi idő míg föltápászkodott. Átváltozások Csak lassan — bíztatta magát, nem jó rohanni mindig, s röptében elkapott két i-t, mi ide illik. S hogy miről szól a dal ? — tudom, ez érdekel, de ő találta ki magát, s nekem se mondta el. Ági lányom lehetne ha előbb szülétek, s ha én lennék nagyobb, ő lenne a gyerek. Ö menne bölcsődébe s fonnám a hajam én„ két ágba hátul, s egybe a fejem tetején. Apukám is lehetnék ha előbb szülétek, ő rázná a kiságyat, s én írnék verseket. A Nyíregyházán épülő új művelődési központ. Soltész Albert raj: KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
