Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. január 25. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET A NÉMA LÁNY A harmincas évek divatját jó szimattal kihasználó üzleti vállalkozás, a vegetáriánus étkező, ahol egykor a néma lányt megismertem, olyan olcsó, olyan szerény kifőzde volt, hogy leginkább a városi aprópolgárok látogatták, félproletárok, akiknek a kedvéért a tulaj, aki kiszagolta a friss kereslet alakulását, megdöbbentő ügyességgel igyekezett a húsételeket utánozni. Reménykedett benne, hogy csatát nyer, kuriózumból szokássá rögzíti fogyasztóinak egyszeri-kétszeri elhatározását. Gombával, rizzsel, olajjal és paprikával kreált húsételutánzatait olyan névvel illette silány menükártyáján, hogy még annak a nyála is csörgött, aki egyenesen az Alföldről, vagy a Dunántúlról szakadt ide. Hogy azután a tiszai pörkölt, a kolozsvári puliszka megszépítő elnevezések híg költészetté soványodtak az ételek megízlelése után?! A húsevés „vétkét” azonban nem lehet a lelki következmények kikerülésével elhagyni, a küzdelem a húsevő világ ellen ugyanis kilátástalan. A bánatos vegetáriánusok tehát félúton topogtak a társadalomból kivezető úton, a hétköznapos kispolgári rigolyák és a másíthatatlan életformává csontosodó neurózis között. Persze az étkezdének azért volt némi szabadságvá- gyas, lázadó levegője, a katakomba-étkezde alkalmazottai és vendégei a társadalom okokozat szövevényében vergődve vállaltak egymással némelyes cinkostársi együttérzést, a külvilág, a húst bálványozok iránti irigységükből sarjadzott gyűlöletükben. E társaságban a legmeghatóbb egy fiatal tiszántúli, szépséges süketnéma lány volt. A nénje hozta föl Pestre, aki bábaasszony mesterségben kereste kenyerét. A néma lánynak kapóra jött a hívás, hiszen a menekvést kínálta abból az embertelen környezetből, amelyben a magafajta sorsa elviselhetetlen volt. Annyira megvetett és lenézett sorban élt, hogy még a kicsi gyerekek is letegezték odahaza falun és a szűk paraszti környezet naponként kegyetlen „meglepetésekkel’! szolgált neki, mióta csak az eszét tudta. Nemcsak értelmileg, életta- nilag sem tartották teljes értékűnek, mivel nem tudott beszélni. Irgalom és a legcsekélyebb gátlás nélkül szipolyozták ki a süketnémákat. Életük nem volt egyéb, mint a rájuk mért kínok és munkák sora. A nappaluk fel volt osztva a mosóteknő, a disznóól és a kapanyél között, éjjelüket meg- I lopta egy-egy bővérű kamasz, megszorult ( agglegény, kéjsóvár gazda. Akkoriban, ha ! két-három ilyen süketnémára szert tehet- í tek a gazdák, nem volt gond akár a fél fa1- lp nagymosására, vagy más aljamunka elvégzésére. Ha *a falu körorvosa össze akar- | ta írni őket, meg más egyéb falubolondját, sorompóba állt ellene az egész falu, hogy ■ hathatósan tiltakozzék az ingyen munkaerő eltávolítása ellen. Mindegy volt az ilyen fogyatékosnak, hogy melyik társadal- { mi osztály szülötte, dolgoztatták még akkor is, ha gazdag család tagja volt, ahol több henyélőt is eltartottak. A fenyegetés, a társadalom és a sors elleni küzdelem még épérzékűeket is megnyomorít. Micsoda erő kellene hát ahhoz, j hogy fogyatékos képességekkel vegye fel valaki a harcot a fennmaradás reményében !... Egyszóval ilyen sors kergette Pestre a j vegetáriánus étkezdébe — bábaasszony nővére jóvoltából — a néma lányt, így jutott 1 munkához; ha alacsony bérért is, mégsem ingyen. A vegetáriánus vendéglő a néma lány- sugárzó egyéniségének hátterében fogékony közegnek bizonyult. Akik idejártak, csak kisebb mértékben voltak ugyanis sértettek, sérültek. A lélektani, szociológiai tér, amelyben életük egymáshoz és a külvilág társadalmához viszonyult, megdöb- I bentően groteszk és szűk volt, tele hisztériát kiváltó gubancokkal. A félparaszt, fél- 1 polgár, félproletár „mini társadalom” fülledtségében ugyanaz a mitológia szövődött szélhámos hittételeken, táplálkozási rituálékon, növényevő babonákon és összetartó 1 hazugságokon keresztül. Abban az időben a tehetősebbek közül egyedül a színésznők, a primadonnák éltek főzelékkel, gyümölccsel, hogy jó kondícióban állhassák a versenyt a konkurenciával, hogy féken tarthassák burjánzásnak induló „bájaikat”. Növényi koszton tengődtek szegény felpolcolt mellű, halcsontos páncélú békebeli színésznék, jóllehet kötelező volt az élveteg mosollyal együtt a széles tompor és a dús kebel. Azt hiszem mégis, hogy nyilvánosan először talán csak az excentrikus Fedák Sári merészelte fogyasztani a szegényes göncökhöz hasonló főtt petrezselymet, a póri sárgarépát. Azonban a titkos zöldkoszton tengődő színészeken és excentrikus dívákon kívül a felső, keskeny társadalmi réteg, melynek ízlése túlnyomóan meghatározta a vendéglői konyha divatirányait, nem kapta fel a vegetáriánizmust. A „mozgalom” első beütése tehát — állapítsuk meg e sivár történelmi tényt — nem sikerült Budapesten. A tulaj, aki már automobilról álmodozván sofőrnek is kitanult, a csődtömeggondnok karmaiba került. Nagyon is alacsony áron mérte portékáját; a rakott kelt, a kapormártást, a töltött sárgarépát, a spe- nótfelfujtat, a zellervagdaltot, hogy a poharas íróról meg ne felejtkezzem. Egy adagot 24 fillérért vesztegetett. A vendégek zöme adventista szektásokból regrutálódott, ebédidőben mindig lézengett ott közülük egy-két neurotikus hittestvér. Látszott, hogy a mozgalom ingó-bingó és nagymértékben bizonytalan: már abból is, amilyen meggyőződéstelen nemtörődömséggel válogattak a különbnél különbféle saláták és mártások között. Igazhitű bizony nem így tesz! Százszor is meggondolja, mielőtt esetleg tévedésből kockára teszi a lelke üdvösségét. A facér iparosok (nem az osztálytudatos, szervezett fajtából, hanem a félművelt, tudákos, Friss Újságot olvasó típusból) be-betértek, hogy négy fillérért félliter írót hajtsanak fel önelégült arccal, arasznyi létük néhány évvel való meghosszabbításában bizakodva. Az „egyesület” élete sem vert valami tarajos hullámokat, pedig az „elnök” jó magasan hordta kopasz marabu-fejét. Nyársat nyelt, kvietált katonatiszti törzsét nem hajlította meg semmi és senki a világon, szandálos lábait előkelőén, enyhe podagrával bicegtette közöttük, s tartott előadásokat is orrhangon, mely — úgy vélte — illik a korszerű étkezésről megeresztett eszmefuttatásaihoz. A vendéglő mögött szentélyszerű szobában székelt volna az egyesület agytrösztje. Valójában azonban csak a könyvszekrény ásítgatott magában, s fogadta be a rendületlenül beléje járó Vegetarische Presse példányait. Aszfaltlágyító délutánokon magam is lapozgattam, böngésztem unalmamban és reménységemben: hátha éppen itt lehet valamit felfedezni. De talán csak Krúdy utánzója volt, akiről Hevesi András olyan láttatóan írta meg, miként kutatott obskúrus irományokat. Aztán az új tulaj új világot hozott a falak közé. A neve is Világh- nőmén est omen. Vállalkozó szellem volt, merkantil- hajlamát kiélhette, mert — mint hitbuzgó adventista vegetáriánus — „ideológiailag” Kiss Attila rajza is képzetten, a hit ürügye alatt kiszipolyozta a jámbor kosztosokat. Első dolga volt, hogy a menüárakat azonnal felemelje, sőt személyesen ellenőrizte az adagok kimérését is, mely kettős tevékenység elűzte a vendéglő környékéről is a lazaság szellemét. Csontos németességével betört a Király utca egymásra torlódott szociológiai rétegei közé, lefúrt a mélybe, a gyengén csörgedező haszonért. Alighogy felbukkant az esthajnalt jelző csillag pénteken, elszántan lerántotta a redőnyt és szombat estéiig csak a paprikáskrumplit tartogatta, hogy azzal és esetleg lecsóval fogadja az ajtó kinyitását váró kuncsaftokat, akiknek / még akaratlanul meg kellett hallaniok az ünnepet záró imádság utolsó szavait is a zárt ajtók mögül. Igaz, hogy azt már nemigen vehette ki senki anya szülötte, hogy kihez intézte fohászait, így hát adventisták és más felekezetbeliek is megelégedtek azzal, hogy saját rendjükbe sorolják a derék vendéglőst. Ebbe a légkörbe érkezett fényévnyi messziségből, szinte a másik bolygóról a néma lány nénje, a falusi fiatal bábaasz- szony. A ferdeségek e nyüzsgő vízcseppnyi világából gyakran vitte magával egészségesek közé néma testvérét, mutogatván a pesti aszfalt romlatlan szemnek szenzációs csodáit. Egyszer engedelmet kaptam, hogy velük tartsak, megismertem férjét, a villamoskalauzt is. Valahol a „Csikágóban” laktak. A bába arcát fehéren csillogtató jóindulat borította. Olyan volt, mint valami diakonissza, a szenvedő emberiség eljegyzett és elhivatott mátkája, csak őbe- lőle hiányzott a diakonisszák néha kibírhatatlan és agresszív vesztaszűzi pózolása. A testvérekről mindig sugárzott a friss, szappanszagú tisztaság. A bábaasszony sorsa egy faluból eredt az enyémmel. Pesten kijárta a bábaképzőt. Szolgálatkészsége, melyet hazulról, a Tiszahátról hozott, meghódította az oktató orvosokat, a klinika betegeit, ahol kisegített vagy három hónapig. Hósszabbításra azonban már saját embersége kevésnek bizonyult a maga maradandó értékeivel — protekció kellett volna a nagyobb kenyérhez, s erről a pesti sunyisághoz nem szokott parasztlány bizony megfeledkezett. Visszament tehát a faluba, tett egy próbát, vajon megél-e mesterségéből. Az ottaniak azonban nem kértek tanultságából, csakis a vénséges vén öreg bábáért szalajtottak, ha eljött az idő. Épp csak seprűre nem pattan, úgy járt a házakhoz, sámános hókuszpókuszok, magakotyvasztotta gyógyszerek, megkenések és ráolvasások mestere volt. (Nem szép tőlem, hogy ezt mondom, mert hiszen ő segített engem is a világra 1912- ben). A hivatalos és valamivel fiatalabb községi bába meg éppenséggel édeslánya volt. Persze, hogy ugyanazokkal a rekvi- zitumokkal sarlatánkodott, végezte a dolgát, melybe a szülés és az angyalcsinálás egyként beletartozott. Így tehát — a falu tovább osztható nem lévén — mit tehetett a néma lány nővére, elmenekült vetélytár- sai elől. Nem számított a versenyben, hogy kitanulta az akkori orvoslás szakszerű fogásait, kedvessége, szerénysége, természetes felvilágosultsága meg éppen hátránynak bizonyult ott, ahol a szegénység habarcsával erősen megkötött maradiság szerette a születést éppoly homállyal és misztikával körülvenni, mint a halált. Épp ezért a patikagyógyszerekkel gyógyító bába viselkedése és felfogása teljességgel érthetetlennek bizonyult, mint a próféta prédikációja saját hazájában. A fiatalka bábaasz- szony korában nem tanítottak a bábaképzőben társadalomlélektant, s így aztán ő sem értette, hogy mi olyan megfoghatatlan az ő kristálytiszta tudományán a paraszti főknek. A bábák háborúja úgy végződött te- • hát, hogy az újnak vissza kellett ingaként lendülni a város felé, ahol kitanult. Itt, Pesten azért olyan párt keresett magának, aki falujabéliként már odahaza is átjáro- gatott hozzájuk, s józanon élvén egy gyermekkel. testvérét is kiválthatta otthoni j sorsából. A külterület proletárjai megkedvelték, sokfelé hívták, így lassan-lassan gyökeret eresztett. Kimentett testvéré, a néma lány a vegetáriánus vendéglő kiszolgálójaként a városi elfajzások erdőszélén kószált. A nyüzsgés. mely egy csepp víz mikroszkopikus képéhez hasonlóan hangtalan és láthatatlan, magába szívta. Világh úr családi élete patriarkális fülledtséggel kebelezte be a jövevényt. Az olajszagú konyha felett szinte trónolt a pöffeteg tulaj, a néma lány is besorolódott az asszonyok közé, akikről nem lehetett tudni, melyik éppen a gazda felesége. Tőkében ugyan nem dúskált Vi- j lágh úr, de alárendeltjei legalábbis szigorúan a vegetáriánus szekta előírásai szerint voltak kötelesek élni. A néma lány sokára értette csak meg, j s én is csak későbben fogtam fel, hogy mi- j lyen Piroska-farkas játékba bonyolódott ennek a munkás aprószentnek a sorsa. Hiába szabadult gyermek- és serdülőkora j rémségei közül, itt leselkedik rá a megsokszorozódott megnyomorodás. Hiszen csak rá kell nézni alattvalói felett magát lóbá- zó embertoronyra, miként szélhámoskodik magára „kutyakemény”, férfias kezdeményezőkészséget az üzlet-családban, s nyilvánvaló, hogy a néma lánynak innen sem nyílik egérút. Világh úr szinte kiszámított időközökben bordái közé bök, mintegy megtiszteltetésképpen. Munka nélkül maradt textilmunkáslányok, az elszegényedett vidékről felrajzó cselédkék, mindenre képes, éhségtől elszánt leányok fölé kerekedni semmi se volt egy olyan anyagilag némileg erős férfiúnak, mint Világh úr. M integy verembe vetve élt ebben a mélyvízi homályban a néma lány. Testvérének melegebb embersége azonban átmelegitette, s rájött: nem az a világ rendje, hogy eltűrje mindenki lekezelését. Sokat figyeltem csendes járás-kelését, környezetének visszfényét szép madonnaarcán. Olyan felejthetetlen elevenséggel bukkant fel rejtett vágyainak tisztasága, amit szavakkal amúgy sem lehetett volna leírni. Beértem hát a beszélgetésnek ezzel a testetlen és mégis kifejező pótlékával. Ügy tett, mintha semmit sem kívánna a környezetétől, gépiesen tette dolgát, s közben hol erre, hol arra vetette reménytelen, de reményt kereső tekintetét. Gazdagon élt benne az az állati szenvedés, melytől — melldöngető pózzal — éppen a vegetáriánus konyha akarta megszabadítani a világot. Erdős Jenő
