Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. január 25. o Néprajzos filmforgatás — egy árva keszeggel Lékhalászok a Túron Hajnalban kelünk, lékelni indulunk. Kegyetlen a hideg, szikráznak a csillagok, szinte belefájdul az ember szeme. A szerszámokat még tegnap délután kikészítettük a tornácra, ne kelljen azokkal hajnalban vaklálni. Szálvágó fűrész, balta, háló, kávarúd, szák ..., egy teljes kocsira való rakomány. Befutnak közben a fülesdi halászok is. N. Karcsi, a környék egyik legismertebb halásza vezeti őket, itt van F. Miki meg N. Zoli is. Nem sokat időzünk, indulunk. Sonkád alatt táborozunk le, a Túr egyik holt ágát szemeltük ki. A két parancsnok, N. Karcsi és M. Béla lép először a jégre. Sarkukkal kocogtatják, meg- bírja-e a lékhalászokat. Intenék, hogy rendben van minden, mehetünk. Elöl a fotósok, filmesek, mert ők is itt vannak, örül majd ötven év múlva a néprajzkutató, ha kezébe kerül az ősi foglalatosságot megörökítő felvétel. Még a nyáron kinézték ők ezt a helyet. A sonkádi oldalon százéves tölgyek hajolnak a vízre, azt mondják, van itt négy—öt méter mély is a folyó. Igazi halfészek. Amur, busa, kárász, csuka, compó tanyázik itt telente, keresve sem találtunk volna biztatóbb szakaszt. Elő hát a két hatalmas szálvágó fűrészt! A gödörtől kicsit lej iebb, baltával egymástól úgy fél méternyire két léket vágunk, leeresztjük a fűrészeket, s megkezdődik a munka. Keresztben a folyón felváltva vágjuk az arasznyi vastag jeget. Az ördög sem gondolta, hogy ilyen kemény munka ez! Még negyedóra sem telt el, mar víz csorog a hátunkon, de még mindig a holt ág közepénél tartunk. A fűrészelőktől vagy háromszáz méterre megkezdődött a munka második szakasza is. Vagy heten baltát fogtak, s két tenyérnyi lyukakat vágnak a jégbe. Itt dugják majd be a karókat, hogy a vizet zurbolva a háló felé zavarják a halat. Végre átvágták a folyót. Ott feketéllik a víz alattunk, már csak a nagy záróhálót kell leengedni. Ezzel rekesztjük el keresztben a folyót, hogy a felénk szorított hal meg ne szökhessen. Igenám, de nem számított arra senki, hogy a víz itt is több mint két méter mély, a háló meg nincs ilyen magas. Nem baj, nagy rudakat vágunk, rákötözzük a hálót, s leverjük az iszapba. Az a fontos, hogy a fenéknél zárjon, úgy is ott jár ilyenkor a hal. Hát ezzel megvolnánk! Közel a parthoz újból a fűrésze- lők kezdik vágni a jeget. Ötször ötméteres léket metszenek, hogy le lehessen engedni az emelőhálót, vagy ahogy erre nevezik, a kámzsát. Befejezték közben a munkát a baltások is, vagy nyolcvan fekete lyuk ásít a jégből. — Lesz itt hal, meglátjátok — nondja Béla a tűznél, ahová pihenni telepedtünk le néhány percre. Körbejár a bütykös — megtöltve igazi szatmári szilvával — majd indulunk. Elöl a hajtők, mindegyik kezében jókora rúd. A hálótól legtávolabbi lyukaknál kezdik a hajtást, szorítják felénk a halat. Már mindenki elfoglalta a helyét. A hajtóknál Béla, a hálónál Karcsi irányítja a munkát, ő kezeli a kámzsát is. Vár néhány percet, hagyja, hogy közelebb kavarják a vizet, és felhúzza a hálót. Semmi. A rudakkal már egészen közel járnak. Hallani a fenéken felkavart iszap bugybo- rékolását, a víz loccsanását. Karcsi emeli, majd megint, de semmi. — Nem tetszik nekem ez a víz! — bosszankodik. — Attól félek, hogy a csukák, meghallva mozgolódásunkat, már rég megszöktek, a busák meg nem mozdulnak ilyen hidegben. Kemény munka a lékvágás. — Emeld! — kiáltanak a fiúk. Karcsi szót fogad. S mit tesz isten, fogtunk! Igaz, egy árva keszeget, de kezdésnek ez sem rossz. Megvan az első, jöhetnek a nagyobbak! A hajtők visszaballagnak a holt ág végére, újból kezdik a zurbolást. Hárman maradtunk a hálónál. Karcsi, a mester, Zoli, meg én. — Ej, fiúk, ha beugrana egy ötkilós csuka! — mondja Zoli. — Aligha — így Karcsi. — Az új Túron, ott kellett volna megpróbálni. Tavaly nyáron, lenn a bukógátnál negyvenkilós harcsát fogott egy kóródi ember. Éjfélben kapta el, de hajnalig küszködött vele. Állunk a léknél, a hajtők dolgoznak keményen. Idáig hallik a hangjuk. — Ne menj előre! Visszazavarod a halat! — Mélyebbre dugd a botot! Hátunk mögött vígan pattog a tűz. Süt a nap, szikrázik a hó, de itt, a jég hátán hűvös van. A léken már gé- rádzik a víz, s alighogy kiemeljük a hálót, nyomban ráfagynak a cseppek. Valahol harangoznak, dél van. — Ebéd! — kiált valaki, s a tűz köré seregiünk. Készülnek a nyársak, vágjuk a húst, a szalonnát. Egy szelet hús, egy szelet szalonna, egy szelet hús... fölséges ez így együtt. Dobos Bercitől tanultuk, ő az igazi mestere ennek. — Nem hiszitek el, — meséli Béla — volt olyan tél, hogy egy-egy ilyen lékelésnél tizenöt—húsz kilót is fogtunk. Csukát mind, volt köztük négykilós is. Csendesen csordogál a beszélgetés, pihennek a halászok. A zsákmány nem valami fényes, de hátra még a délután. Indulnak is, kézbe véve ismét a rudakat. Lyukról lyukra egyre közelebb jönnek, mikor rezdül a hálókra kifeszített ideg, és Miki rántja. De a hálóban semmi, pedig hal volt az, egészen biztos, csuka. Vagy csak egy elszabadult jégdarab? Hisszük, hogy csuka volt, csak el- ügyetlenkedtük. Sejtjük pedig már, hogy ma itt nemigen lesz fogás. Majd legközelebb, tavasszal. Ezt gondolhatják a hajtők is, mert egyre kedvetlenebből kavarják a vizet. Nyugodni készül már a nap is, és sehol semmi. Fent, a holt ág jegén egy fácán szalad át, a partra érve riadt jkiabálással lódul a levegőnek. Még télen sem hagyják nyugton az embert — gondolhatja, mert nagyon mérgesen rikácsol. — Nem lesz itt már semmi! — mondják többen is. — Szereljük le, mert ránk esteledik — mondja Béla. Nem kell biztatni a legényeket. A partra ballagunk, cihelődünk. A tűzre ölnyi jégdarabokat dobálunk, a lékekbe jókora husángokat állítunk. Figyelmeztesse az erre járót, nehogy elmerüljön a lyukakban. A hídnál gyülekezünk. Valaki megszólal: — Nincs itt hal. Jövőre máshol kell próbálni. S ha akkor sem fogunk, másik ágat keresünk. Valamikor csak szerencsénk lesz — ha van még egyáltalán hal az egykor olyan halbő szatmári vizekben. Balogh Géza Bodnár István: TISZA-PARTON Homokon fekszel szertelen kelyhecske cseppek testeden gazdája fönn a fényes ég beteljesedő békesség Híd mögött zölden kába hegy meghunyászkodva szendereg kötényén hordott furcsa fák nyugalmát őrző katonák Folyónak lenti hajlatán fecskeraj zsibong körbeszáll csapódó körömnyi árnyak a vízhezért madárszárnyak Gomolyag felhőt figyel a nap avatott festő létrán halad rálehel olvad a kékbe odalett iramló léte Szunnyad a zaj a csönd kereng kisimítod a tenyered szirének hangja andalít csalnak hívnak a tengerig Nekem a munka: szórakozás Beszélgetés Keres Emillel Keres Emil, a Radnóti Miklós Színpad igazgatója, kétszeres Jászai-díjas, Kos- suth-díjas, érdemes művész, SZOT-díjas ... Intellektuális típusú színész, versmondását eszköztelenség, az értelmi elemek meggyőző kiemelése jellemzi — olvashatjuk a különböző lexikonokban. — Mi versmondásának a célja? — A versmondással a pódiumon lévő színésznek az a célja, hogy azokat a dolgokat, azokat a gondolatokat, a világról alkotott véleményét, nézeteit, amelyeket színpadi szerepléseivel nem tud elmondani, megszólaltathassa. Van, aki csak egyszerűen egyfajta esztétikai igényt akar kielégíteni; van, akit a versszeretet visz errefelé, vannak olyanok, akik emellett még . világnézeti szolgálatot is óhájtanaR végezni. Ugyanis a megszólaltatott vers nemcsak a verssel való azonosulás, hanem kiállás is a vers mellett, kiállás a költemény, a költészet és a költő mellett is. — Milyen a jó előadóművész? — A jó előadóművész az, aki a legtöbbet tudja bemutatni abból a versből, amelyet fölemel, amelyet útjára indít és ezenkívül a legtöbbet tudja hozzátenni a vershez, saját mondanivalójából, de nem tolakszik a vers elé, hanem azt elősegíti. — Színházat igazgat, szerepeket játszik, verset mond. Betölti ez az ön életét teljes egészében? — Kérem szépen, nekem a munka szórakozás. Én kívánom mindenkinek, hogy a munkája ne olyan legyen, ami után olyan: — jaj de jó, istenem, nem dolgozni, megpihenni. Engem a munka szórakoztat, persze a kínjaival, a gondokkal együtt, de ez nekem az ultiparti, a kiA szerző felvétele Keres Emilről kapcsolódás, nagyszerű szellemi passzió. — Legközelebbi tervei? — Színházunk az évad bemutatói sorát az én előadói estemmel kezdte a Bartók - centenárium tiszteletére készült műsorral. Ezenkívül még ebben az évben egy észt író kisregényének színpadi adaptációjában lépek színpadra. • Színházunk nagyon színes, sok műsort készít ebben az évben is és eljuttatja az ország különböző területeire. Mi egy mozgó színház vagyunk, s ezért sokkal könnyebben mozdulunk, mint a hagyományos színház. — A vidéki előadások jelentőségét miben látja? — A színészet mesterségéMerül a kámzsa. (Kovács Péter felvételei) hez hozzátartozik, még akkor is, ha fárasztó a „vándorlás”. Van valami különlegesen furcsa íze ennek a vándorlásnak: egyszercsak nagy területen érezzük magunkat e pici hazában. Én magam is, amikor azt mondják, hogy 300 kilométer, akkor összehúzom a szemöldökömet, de ott, az adott helyen jól érzem magam, amikor megérkezem. — Ha már készen van a produkció, akkor nem mindegy a mi számunkra, a színház művészei számára, de a színházi produkcióban részt vevő bármilyen poszton dolgozó számára — legyen az világosító, súgó, öltöztető stb. —, hogy azt ötvenszer játsz- szuk el, vagy kétszázötvenszer. Hiszen a mindenkori megismétléssel az az öröm is adódik, hogy érdemes volt munkálkodni. Ha az országon belül van egy ilyen színház, s ha hívják őket, akkor kötelességünk menni. — A készülő könyve miről fog szólni? — Ideiglenes címe: „Színház és pódium”, tehát a pódiumra lépő előadóművész tevékenységét és a Szó szoros értelmében vett színészi tevékenység közötti különbözőséget és azonosságot boncolgatom. — Hadd mondjam még el, nagyon örülök annak, hogy Nyíregyháza rövidesen színházat kap. Hogy ha egy új színház létrejön, akkor mi, színházi emberek ennek igazán örülni tudunk. Tulajdonképpen a magyar színjátszás egy „test” és mindegy, hogy ebben a pillanatban hol szolgáljuk a színházművészetet, egy vérkeringéshez tartozunk. — Köszönöm a beszélgetést. Vincze Péter KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
