Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
198Í. január 18. o Mit kell tudni egy lánynak férjhezmenés előtt? NŐK A MUNKAPADNÁL. NSZK-kooperációban légrugószelepeket gyártanak a Magyar Optikai Művek mátészalkai gyárában. Az ügyeskezű dolgozók műszakonként 300 szelepet állítanak össze. Mikor kellett többet tudni egy férjhezmenés előtt álló lánynak: most, vagy harminc-negyven esztendeje? Kérdezzük meg előbb az idősebbeket. Szamosszegen vagyunk, Bodó Béláiknál. A háziasszonyt ebédfőzés közben találjuk. Vele, meg a szomszédjával, özvegy Kovács Im- rénével beszélgetünk a régi dolgokról. Vagy nem is olyan régiek? Özv. Kovács Imréné Bodóné negyvenhat, Ko- vácsné ötvenhét esztendős: huszonhét, illetve harmincöt évvel ezelőtt mentek férjhez. — Mihez kellett érteni akkor egy lánynak...? — kérdeznek vissza. — Ajaj, még felsorolni is nehéz. Legfontosabb volt a kenyérsütés, e tudomány nélkül a lány nem is gondolhatott a férjhezme- nésre. Nem is tudunk olyan' fiatalasszonyról itt a faluban, aki ne értett volna ehhez. A guzsaly, az esztováta úgy hozzánk tartozott, mint fához a levél. Fonni, szőni, varrni mindenki tudott:- ha az anyja nem is tanította meg rá, megtanulta azt a lánypajíá- soktól esténként. Aztán ott, volt a főzés, az ételkészítés tudománya. Magunk csináltuk a túrót, a tejfölt, sütöttük a zsírt, abból még szappant is főztünk. S ott voltak a mezei munkák! A kapálás, a marokszedés, a répaegyelés. Még elmondani is sok! — Van-e olyan munka, amit ma már nem végeznek? — Van hálistennek — sóhajt Kovácsné, s az aratást említi. — Sokáig egyéni gazdák voltunk, magunknak kellett kézzel aratni a búzát. Bizony, hat esztendeje még markot szedtem. — Kenyeret mikor sütöttek utoljára? — Tíz éve, az árvízkor — felel Bodóné. — Addig minden héten, de hetvenben elvitte a víz a kemencét, azóta boltban vesszük. — Megvan-e még az esztováta? — Hogyne lenne! — néznek rám megütközve. — De hát ki jár ma már vászonruhában? Pedig nem is olyan rég, azokban a szűk esztendőkben vászonból szabtuk a zubbonyt, a nadrágot. Ugye, és káposztás paszoiy hegyeitek volna a fiúk, de csak erre tellett. — Kitől tanulta meg a háziasszony a köteleségét? — Az anyjától. Rájuk lett volna az szégyen, ha a lányuk bután megy férjhez. — És ma? — Hát bizony, ma sokan mennek férjhez úgy, hogy nem tudnak meggyúrni egy levél tésztát. De hát melyik fiú kérdezi meg azt ma, hogy Bodó Béláné „tudsz-e aranyom káposztás paszulyt főzni?” — Van-e olyan tudomány, amit irigyelnek a mai lányoktól? — Nem is a tudományt, inkább a gondtalan fiatalságukat. Persze, azért a műveltségüket is. Mindkettőnk lánya tanárnő ... Hát bizony nem mindig értjük, amiről beszélnek. Igaz, ha a régi dolgok szóba jönnek, akkor meg ők csodálkoznak. Most pedig jönnek a fiatalok! — Értenek-e annyi mindenhez a mostani lányok, éve, és megint mást napjainkban. A két adminisztrátor kislány húsz esztendejük teljes komolyságával mondja mindezt. Csak akkor nevetnek nagyot, mikor visszautasítják a cigarettát, s látják, meglepett arcomat: — Azt hiszik — kérdezik —, minden mai lány dohányzik? — De ugye nem az előítéletektől tartanak? — Ugyan!" — legyint a Fehérgyarmaton érettségizett Kiss Viola. — Megszokták már, hogy mi nem úgy élünk, mint ők annak idején. — Miben különbözik a sza- mosszegi lányok tudása az idősebbekétől? — Ó, ég és föld a kettő — mondja Paragh Zsuzsika, aki Nyíregyházán végezte el a középiskolát. — Oldalakat tenne ki, ha felsorolnánk a különbségeket. Mi például már nem igen tudnánk megfejni a tehenet, megfőzni a kötöttlevest. Otthon mindig anyu, meg nagymamám főzött, én igen ritkán néztem be a konyhába. Ha valaki azt mondaná, hogy főzzek neki oltott kását, azt sem tudnám, mi fán terem. De mondhatnám a mezei munkákat is. A marokszedést elképzelni is alig tudjuk. — S mi az, amihez a mai húszévesek értenek jobban? Itt aztán megáll a tudomány! Tanácstalanul néznek egymásra, majd Viola bátortalanul megjegyzi: — Hát gépkocsit biztosan nem tudtak vezetni. Mert nekem van egy Wartburgom, s mikor az idősebbek megláttak benne, nem akartak hinni a szemüknek. Aztán megszokták. — Felsorolom néhány használati tárgynak a nevét, Kiss Viola mint anyjuk, nagyanyjuk idején? — Mért ne értenénk? — mondja a szamosszegi tsz- irodában Kiss Viola és Paragh Zsuzsa. Aztán még hozzáteszik: — Ha a mérleg egyik serpenyőjébe tennénk az idősebb asszonyok tudását, a másikba pedig a miénket, azt hisszük, egyensúlyban maradnának. Azaz, mást kellett tudni a lánynak negyven megmondják mire használták őket? Tehát: sulyok, mángorló, esztováta, guzsaly, kö- pülő... — Tudja mit! Kérdezze meg az idősebbeket, mire használjuk mi a sluszkulcsot, a sztereómagnót, a grillsütőt, vagy a turmixgépet. Nem kérdeztem meg, féltem, hogy billen majd a mérleg nyelve. De hogy merre, bevallom fogalmam sincs, i Balogh Géza A papír szakítószilárdságát ellenőrzi a nyíregyházi papír gyárban Mezősi Gáborné laboráns. (E. E. felv.) — Most vagyok 33 éves. Nem szokták asszonyok a korukkal kezdeni a beszélgetést, de talán mást is mondok még, amiről ritkán szoktak beszélni. — Ne féljen ! Nem vagyok ellensége a világnak. Tizennegyedik éve élek együtt az urammal. Építettünk egy házat, szép ház, nem került annyiba, de most megér egy félmilliót. Kétszer szültem, két gyerekünk van. A nagyobbik-fiam most hetedikes, a kicsi nyolcéves. Szerettünk volna egy kislányt is, de most már örülök, hogy nem lett. — A napomat kérdezte. Tőlünk öt óra előtt jön a busz. Fél négykor kelek, a megálló sincs közel. Elkészítem a reggelit, kikészítem a gyerekek ruháit, átállítom a vekkert. A buszon pihenek. Még bóbiskolok is. Ha dél- utános az uram, akkor hétfőn együtt jövünk, de ő csak pénteken jön haza. Pesten van, egy vállalatnál tizenöt éve. Jöhetne közelebb, jó szakmája van, ács, de ott ahol van, megbecsülik. — Bent? Ott már nem lehet fáradt az ember. Betanított cipőgyári munkás vagyok. Szalagon dolgozunk. Azért a három-három és félezer forintért hajtani kell. A fiatal lányok talán nem bánnák a kevesebb pénzt, de nekünk, asszonyoknak nem mindegy, hogy mennyit keresünk. Különben egy kicsit irigylem a mostani lányokat. Szebbek, egészségesebbek, mint mi voltunk, őket meleg étel várja otthon. Nincsen gondjuk se kicsire, se nagyra. Egy asszony egy napja — Engem is várt az anyám valamikor. A kikészített kapával, vagy csak az üzenettel, hogy hova menjek segíteni utána. Nem panasz ez. Adtak is, nem kapáltam ingyen, de mégis szegények voltunk, amikor összekerültünk. — A férjem? Jó ember. Az ő szülei nem akarták ezt a házasságot, inkább csak tűrték. Náluk laktunk, de az soha egy szóval nem bántott meg. Ö hétfőtől távol volt. Kapáltam hát az anyósomnak és kuporgattunk, hogy meglegyen a ház. No, de beszélek én itt a régi dolgokról, pedig nem azokat kérdezte. A gyár: kimondom, hogy szeretek bent lenni. Tiszta munkám van. Tanultam is volna szívesen, de az utazás meg a család mellett az nehéz. Mit szeretek bent? Hát azt, hogy ott egymás között mind mások vagyunk, mint itthon, vagy akárhol. Lehet az embernek százféle baja otthon, ott elfelejti, vagy legalábbis másképpen érzi. Felszabadul- tabb az ember. Délután fél háromkor van buszunk. Jó, mert pont elérjük. A brigádban öten vagyunk bejárók. Ha olyan van, hogy maradni kellene, akkor előfordul, hogy mi öten eljövünk. Persze nem mindig. Akkor megyünk a fél ötössel. Akkor is azzal meSzettdvics- szemléiéi Volt hajdan a früstök: nagy csupor tej, nagy karéj kenyér, sült szalonna, esetleg tojással felütve. Télen szinte minden házban tej helyett forró borosteát kortyolgattak a felnőttek. Hogy van ma? Bekapunk valamit, kenyeret, szalámit, konzerv májkrémet, vagdalt húst, egyebet. Dettó a vacsora. Nincs főzés, tálalás. Van a hideg étkezés este is; felvágott, rakott nyelv, sonka, virsli, bolti kolbász, mikor mi, bőséges a választék. Táplálkozik a család, főleg városon — és nem biztos, hogy okosan, ésszerűen. Sőt! Étkezési kultúránk, ha jól belegondolunk, egyenlő lett a nullával. Rohanó világban élünk. Férj-feleség dolgozik, a gyerekek iskolába járnak, és ez a táplálkozásra rányomja bélyegét. Divatos elmélet; az ember, az asszony a munkahelyén, a gyermek a napköziben megkapja a mindennapra esedékes meleg ételét. Több nem szükséges — vélik. Buga doktor csóválja a fejét és ezt teszik mindazok, akik értik és érzik, hogy nem jól van ez így. Ősanyáink, nagyanyáink ezer és egy változatát tudták a reggeli, az ebéd és vacsora készítésének, az unokák viszont csak azt tudják; bemegyünk az ABC- be, veszünk félkiló kenyeret, negyedkiló olcsó szalámit és kész a vacsora. Kétségtelen, kényelmesebb így, időt és mosogatást takarítunk meg; ám arra nem gondolunk, hogy drágán fizetünk érte. Az egyoldalú táplálkozás előbb-utóbb megbosszulja magát. Romlik egészségünk, vitaminhiányok jelentkeznek, nyomott lesz a hangulatunk és rossz a közérzetünk. Mindez azért, mert sajnáljuk magunktól, családunktól azt a fél órát, egy órát, amellyel változatos, vitamindús, tápláló reggeliket, vacsorákat készíthetnénk. Dúl körünkben a „szendvicsszemlélet”, de nálunk még a szendvics sem igazi. Ha olyan szendvicseket fogyasztanánk, amelyek négy-öt féle alkotóelemből, zsúrke- nyérből, vajból, szeletke sonkából, hideg sültből, majonézből tevődnének össze, akkor még hagyján. Mi még szendvicset sem tudunk készíteni. Ja persze, ahhoz is idő kell! Kinek van ehhez ideje? Seres Ernő gyek, ha valamit vásárolni kell. Hazáig egy óra az út. Reggel a gyerekek kiengedik az aprójószágot, szórnak eléjük. A disznónak csak elkészítem a moslékot, azt is ők adják oda. A jószággal kezdem, aztán takarítok. Főzök is mindennap, úgy, hogy másnapra legyen. Magamnak nem csinálnám, de a fiúk miatt muszáj. A ház körül is mindig van valami dolog, aztán mosni, vasalni is kell. Estig úgy elmegy az idő, hogy észre sem veszem. A televízió elé már csak azért ülök oda, mert a műsort mindig megbeszélik bent, nem akar butának se látszani az ember. — Nyaralni? Nem, nem voltam soha, nem is kívánkozom. Olvasni se szoktam, nincs mikor. Hogy mit szeretnék? Néha elgondolom, hogy jó lenne egyszer egy nagyot pihenni. Van nálunk egy asz- szony. Ügy él, mint én, de otthagyta a férje, talált magának olyat, aki csinosabb, mindig jókedvű, aki szívesen szórakozik. Nem azt mondom, hogy félek, mert jó ember az uram, de hát mit lát ő belőlem? Akárhogy igyekszik valaki, szombatra, vasárnapra, összegyűlik otthon a munka, ö hazajön, én takarítok, főzök, varrók, dolgom van. És még olyan jókedvű se tudok lenni, mint bent a gyárban ... Hát így van. Félek, hogy ő is megunja egyszer, de ezt ne írja. Hiába, vagyunk így sokan ... — Hogy meddig dolgozom? Most már megszoktam. Harminchárom éves vagyok. A nyugdíjamig, amíg bírom ... Bartha Gábor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Grillsütő Paragh Zsuzsa
