Kelet-Magyarország, 1981. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Ajándék Túl vagyunk rajta. Mögöttünk az ünnepes, ajándékozós, körülöttünk, egy kicsit mögöttünk és még előttünk a gondokkal fűszerezett január. Már megszámoltuk a visszaadható üregeket (telten és tékozlós könnyelműséggel vásároltuk őket az ünnep előtti kapkodásban), már kidobtuk a ránkromlott húsokat és az elmorzsálódott süteményeket, kicseréltük (ha lehetett!) az ületekben a felesleges, nekünk nem jó ajándékokat, a szekrény mélyére rejtve a cserélhetetlent, hátha jó lesz még ajándéknak valamikor. A majd egy hónapig tartó karácsonyi vásár minden korábbi rekordot megdöntő forgalma bizonyítja, hogy decemberben nemcsak pénzünk volt, hanem árunk is volt ehhez a pénzhez. Ez nem kis dolog, hiszen nézhetünk nyugatra, vagy keletre, északra, vagy délre, sok olyan országot találunk, ahol ugyanezt ugyanígy nem lehetne leírni. Jól búcsúzott hát az évtized. Ennyi jó után talán nem hat gonoszkodásnak a kérdés: tudunk-e mi ebben a kicsi hazában a viszonylagos jó sorunkkal gazdálkodni, tudunk-e okosan ünnepelni? Hasznossá tesszük-e a jegyzett napokat? Falusi iparcikkbolt vezetője mesélte: — Van itt olyan család, hogy az öregasszonynak mind az öt gyereke eljött. Mind azt kérdezte, hogy mit vett, mennyit költött az öregekre a testvér. Mind túl akarta licitálni a másikat. Kész nevetség volt már a végén ... Mondják: a kereskedő kis közösségekben nemcsak az emberek pénztárcájába, hanem az emberek életébe is belelát. A példa az ajándékokkal versenyző öt gyerekről mosolyogtató is lehetne, ha nem lenne szinte bizonyos, hogy a nagyobb ajándék egyben a nagyobb ajándékvárás is. Tudom persze, nem vagyunk annyira rosszak, hogy ez valamiféle általános igazság legyen, de azt is, hogy a decemberi üzletek valóban egy kicsit a versenypályára emlékeztetnek. # Általában nem használom a sport hasonlatait, de vannak rövid- és hosszútávú versenyek. Rövid táv az egy karácsony, találgatása annak, hogy kitől mit kaphatunk, kinek milyen értékben „illik” vásárolnunk. A hosszú távú verseny évekig tart. Kezdődött valamikor egy, a rokon gyereknek adott néhány forintos ajándékkal, de mert azok akkor a mi gyerekünknek nagyobb játékautót vettek, most mi következünk egy még nagyobbal. A néhány forint több száz forintra nőtt. Ugyanígy: versenyzőnk a saját gyermekeinknek vásárolt ajándékokkal is. Függetlenedve attól, hogy a gyerek mire vágyna, esetleg néhány indián figurát, vagy olcsó össze- rakós játékot szeretne csak, és erre vesznek neki egy százasokba kerülő csengés mozdonyt, aminek örül, de amivel nem játszhat, csak felnőtt felügyelete mellett, hiszen a drágább ajándék egyben kényesebb is. Nem túlzás: kisgyermekes családok ezer forintokat költenek játékra ilyenkor, nem egyszer olyan játékokra, amik két hétig sem élnek. Ha tovább is élnek, az még rosz- szabb. Kevés visszataszítóbb dicsekvés van, mint az, amikor a kedves vendéget beviszik a gyerek szobájába és ott megmutatják a plafonig érő polcot, újnak ható játékokkal , tömötten, mintegy bizonygatván, hogy ők menynyit áldoznak a gyerekre. Ugyanez a gyerek kikapna, ha a játékaival egyszer igazán játszani merne, és ha elrontaná valamelyiket. Karácsony előtt az újságokban, fi televízióban és a ládióban is gyakori volt az úgynevezett játék-ajándék tanácsadás. Megszólaltatták a pszichológust, a tanárt, és sok-sok okos felnőttet. Még csak nem is az a baj, hogy nem figyelünk ezekre a tanácsokra, hanem az, hogy a legritkább esetben szólaltatjuk meg magukat a gyerekeket. Az lenne igazán érdekes, amit ők mondanának. • Hosszú kitérőm játékországba — nem volt véletlen. A legtöbb ajándékot gyerekek kapják, a legtöbb felesleges is nekik jut. Valójában a felnőtt ajándékaink még rosszabbak, pontosabban nagyobb részük felesleges. Idős, hetvenéves egyszerű asszony mutatta (nem is örömtele- nül), hogy három menyétől három ruhaanyagot kapott. Neki már túl világos, túl mintás mind a három, nem is varratja meg ... Egy papucsot szeretett volna inkább. Ismerek tanárnőt, akinek egész szekrényre való gyűjteménye van már giccset közelítő porcelánfigurákból; új autóst, akinek most három autóstérkép jutott; férjet aki a feleségétől most kapta meg a harmincadik felesleges nyakkendőjét, de az ünnepi szép titkolózást dicsérvén a lánya is nyakkendőt vett neki. ' ' ' Persze tudom, hogy van ember, aki örült volna a porcelánfigurának, az autóstérképnek, az új nyakkendőnek, de az ajándékok újrafelosztása nemcsak technikailag bonyolult, hanem társadalmi szokást sértő merénylet is lenne az ajándékozó érzései ellen. Nem volt ez baj addig, amíg ajándékaink megmaradtak annak, amik valójában, amíg inkább jelképek, apró kedvességek voltak, amíg anyagi lehetőségeink sem engedték meg, hogy az ajándékok értékével egymásra licitáljunk. Most viszont már a pazarlás határát súrolják évvégi szokásaink. Ennek a tékozlásnak aztán januárban már ára van. A túlterhelt családi költségvetéseket rendbe kell hozni. A karácsonyt követő szilveszterkor mindebből még semmi sem érzik. Száz emberből tíz ha van, aki takarékos szilvesztert tervez. Valamikor, nem is régen, ilyenkor a vendégségbe induló családok vittek valamit. Mindezt úgy, Hogy előre megbeszélték, elosztották a terheket, tudván, hogy tizenöt-húsz ember házigazdájának lenni megterhelő lenne egy családnak. Ki-ki vitt egy-két üveg bort, valami töményét, esetleg egykét üveg pezsgőt. Olcsó bort, olcsó töményét, olcsó pezsgőt. Ma egy üveg itallal beállítani valahová — nem szokás. Egy közepes keresetű család — szilveszterkor — szégyellné, ha nem méregdrága, márkás italokkal színesíti a bárpulttá kinevezett asztalt, és a jó szilveszter egyik mércéje, hogy milyen képzelt árcédula fityegett rajta. Az új év első napjaiban találkozók lelkendezve mesélték, hogy az ő szilveszterük mennyibe került. És akinek a vendége kubai rumot hozott, már töri a fejét, hogy ő mit vigyen, ha jövőre vendégségbe megy. Nem tudom, hogy hány olvasónk nézte a szilveszter (és a karácsony) utáni napokban a kukákat? Aki nézte, látta: a megromlott étel, amit egy-egy család kidob, máskor napokra elég lenne. Az utcákon'a földhöz csapdo- sott üvegek, az eldobált másfél, két és öt forintok már- már az ízlés határát sértik. • Vigalmas hónap volt a december, gazdag a karácsony, év- és évtizedbúcsúztató a szilveszter. Nem élek a naptár határnapjainak bűvöletében, de ha most ki-ki számba veszi az idei ünnepeket, ha hozzá méri azt, amit tíz éve megélt, és ha őszinte is magához, akkor majdnem bizonyos, hogy a most adott és kapott, magának a szilveszteri mulatsággal megengedett ajándékai között volt sok felesleges is. Kisszerű okoskodás volna azt számolgatni, hogy menynyi ez pontosan, és valójában ostobaság lenne nem természetesnek tartani, hogy több jutott 1980-ban, mint 1970- ben, nem megérteni, hogy dicsekszünk (talán még magunknak is) azzal, amit megengedhetünk magunknak. Ez • így eddig emberi gyengeség, ám ha megpróbáljuk elképzelni ennek az ajándékversenynek a lehetséges folytatását, akkor nem az a gondom, hogy nem bírjuk majd anyagiakkal (hiszen vagy bírjuk, vagy nem), hanem az, hogy emberi értékeinkből vesz el a verseny. Óvodás, kisiskolás gyerekek meséje már a volt karácsony, és ezekben a kis gyermekközösségekben már nem a játszhatóság, a használati érték, hanem a kapott ajándék ára lesz a játék rangja. És ott azt a szerencsés gyereket, aki az áhított indián figurákat kapta meg, kinevetik a felnőtteket utánzó többiek. Mondhatják azt most, hogy nem tartunk még itt. Talán nem, de — vizsgálja ki-ki önmagát — errefelé tartunk. Mintha hamarább jött volna az anyagi lehetőség, mint ahogy megszületett volna az azt értelmesen felhasználni tudó társadalmi bölcsesség, ugyanúgy, ahogyan a túl gyorsan civilizálódó társadalmakból hiányzik olykor az örök értékek becsülete. Kívánom magamnak és mindenkinek, hogy túlozzon ez az írás. Azt is akarva, nehogy egyszer majd puszta jelzés helyett igazság legyen. Bartha Gábor Kellene a világosság! R égen léérettségiztek, diplomát is szereztek azok, akiket hajdanában minden reggel ott lehetett látni a vicinálisokon, amint iskolába menet — vagy délután, onnan jövet — térdükre tették a tankönyveket, és amíg a vonat megtette a maga útját, már meg is tanulták valamelyik tárgyból az aznapi leckét. Régen volt, mégis igaz volt, bár a mai, az iskolák székhelyén vagy a kollégiumokban lakó diákok csak hírét hallották ennek. Az egykori vasúti diákszakaszok emlékét inkább azért érdemes felidézni, mert manapság sokan vallják: ingázó munkások között nehéz terjeszteni a kultúrát. Kétségtelen tény: nehezen keresi a kenyerét az, aki napi 4—5, vagy még több órát utazik lakóhelyéről a munkát adó városba és onnan vissza. Reggel még álmos, esetleg szunyókál egy kicsit, az éjszakai rövid nyugodalom pótlására, este pedig fáradt, alig várja, hogy hazaérjen. Kimarad tehát — mondják — a kulturálódásból, a művelődésből, s minden mentsége megvan hozzá. Mégsem lehet egyszerűen belenyugodni ebbe. Meg kell és meg is lehet találni a módját, hogy az ingázó munkások bekapcsolódjanak a kultúra „fogyasztóinak” egyre népesebb gárdájába. Az első lépés ehhez az, hogy az üzemi és a lakóhelyi népművelők, könyvtárosok, pedagógusok segítsenek nekik a módokat megtalálni. Statisztikák bizonyítják, hogy az ingázók nagy többsége szakképzetlen segédmunkás, iskolai végzettségük pedig igen alacsony. Sokan az általános iskola nyolc osztláyát sem végezték el — s ami még nagyobb baj: nem is mutatnak hajlandóságot a továbbtanulásra. (Általánosságban van ez így, s nem sokat változtat a tényeken, hogy családi vagy egyéb kényszerokokbél ingáznak magas képzettségű dolgozók is.) Induljunk ki a nagy többségből. Tagadhatatlan, hogy naponta 30—40 kilométert vagy még többet utazni munkába menet, s még- annyit hazafelé — nagy megterhelés. Ilyenkor az embernek természetszerűen szüksége van kikapcsolódásra. Sajnos ezt a túlnyomó többség az italban keresi, könnyű zsákmányává lesz a vasúti „butykoscsárdák” tulajdonosainak. Nem egy hétvégi házat, kacsalábon forgó üdülőt, luxusgépkocsit építettek, vásároltak már az ingázók nehezen keresett forintjaiból a vasúti italárusok. Pálinka helyett könyv? A csere kitűnőnek látszik, csábító, jelszónak is szépen hangzik — de nem könnyű megvalósítani. Már- csak azért sem, mert jelenleg a vasút — rosszul felfogott takarékosságból — félhomályosán közlekedteti a vasúti kocsikat, ez pedig zugivászatra nagyon alkalmas, olvasásra annál kevésbé. Az ingázók pedig — különösen az év hidegebb felében — sötétben indulnak, sötétben mennek haza. Kellene a világosság — minden értelemben. Ritka kivétel egy-egy üzemben az az ingázó, aki az utazás óráit mégis tanulásra, művelődésre használja fel. Kétségtelen, hogy ehhez elsősorban belső indíttatás, nagy és szívós akarat szükséges. Aki elhatározta, hogy néhány év alatt pótolja a gyermekkorában elmulasztottakat, elvégzi a hiányzó iskolai osztályokat, a legtöbb munkahelyen káp hozzá segítséget. Ám ahhoz megint csak erős I akarat kell, hogy az italozó, kártyázó környe- I zetben elővegye a tankönyvet vagy akár a | szépirodalmi, ismeretterjesztő művet, és ol- I vasson, tanuljon, miközben körülötte egyre I fokozódik az alkoholfogyasztók zajongása. I Nincs jobb helyzetben az sem, aki valame- I lyik megszüntetett vasútvonal pótlására be- I állított autóbuszon ingázik. Ott nagy szeren- | cse kell ahhoz, hogy egyáltalán ülve tehesse I meg az utat. Féllábon állva pedig az sem szí- I vesen olvas, akinek különben mindennapi | szükséglete a könyv. A munkahelyeken többnyire egyszerűen I tudomásul veszik, hogy a kulturális rendez- I vényeken az ingázók nem vesznek részt, hi- I szén alkalmazkodniuk kell a vonat, autóbusz I indulásához. Ritkán, de előfordul, hogy az in- I gázó maga mondja: van későbbi közlekedési I eszköz is, szívesen marad még egy előadás I meghallgatására. Másutt viszont érdekesebb I labdarúgó-mérkőzésen maradt ott először az I ingázó, s kérdezősködésre derült ki, hogy I „kulturális túlórázást” is tudna vállalni. Per- I sze, csak akkor, ha úgy látja hogy „megéri”. I Ilyenkor aztán a közművelődés szervezőin I a sor. Olyan műsorokat kell összeállítaniuk, I amelyeket az alacsony műveltségi színvona- | Ion álló emberek is szívesen fogadnak. Lehet | kezdeni vegyes műsorral, amelyben népda- I lók, költemények is szerepelnek az operett- I részletek, magyarnóták mellett. Aztán legkö- I zelebb, vagy harmadik-negyedik alkalommal I lehet emelni a mércét. Csak a „magas kultú- I ra” álarcában mutatkozó unalmat ne enged- j jék becsempészni! Az eltaszítja azokat is, | akiket már-már sikerült megnyerni a műve- I lődés ügyének. Még az is elképzelhető; hogy ha egy-egy I községből sokan járnak ugyanabba az üzem- I be — összefog a lakó- és munkahely közmű- I velődési felelőse. Például úgy, hogy a lakó- I helyen szerveznek előadásokat, amelyek kéz- I dési időpontját az ingázók hazaérkezéséhez I igazítják. Vagy: az üzemben szervezett ön- I tevékeny együttes ad műsort a sok ingázót I küldő faluban — a falubeliek pedig az üze- | mi művelődési házban. Ehhez már lehet egy- egy közérdekű előadást is hozzákapcsolni. S talán az ilyen műsorok kedvet csinálnak egyik-másik ingázónak is ahhoz, hogy részt vegyen a későbbiekben hasonlókban. M indez nem megy egyik napról a másikra. Mint ahogyan az sem, hogy a kulturális tevékenységbe egyszer belekóstolt ingázó majd tanuljon is, az olvasásra is rászokjon. Rengeteg valóban fennálló nehézséget kell addig legyűrni, köztük sok olyat is, amelynek megszüntetéséhez alig kell több, mint egy kis jóindulat és odafigyelés. Nem néhány emberről, százezrekről van szó. Az ipari üzemek elhelyezésén, a munka- alkalmak és a lakóhelyek közti távolságokon aligha lehet hamarosan változtatni. Azon sem, hogy nem kaphat még mindenki lakást ott, ahol dolgozik. De a művelődési „fehér foltok” egyik legmakacsabbján, az ingázók „butykoscsárda-centrikusságáii” lehet és mihamarabb kell is változtatni. Várkonyi Endre Tél. (MTI Fotó: Karáth Imre felvétele)------(r, ■■ ',1 --------:----------U_____» ^ t KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1981. január 18.
