Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-07 / 287. szám

1980. december 7. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK | Sokarcú tanya Hányán és hányszor megkongatták a vészharangot a tanyák felett az utóbbi két évtizedben! Sokan úgy vélték: a tanyai településforma, a tanyai életmód ma már életképte­len, ott nehezen képzelhető el emberhez myltó élet. Képte­lenség ellátni a tanyavilágot úttal, fénnyel, aruval, iskolával, ivóvízzel... Hivatalosan is polgárjogot kapott a kisebb ta­nyák visszafejlesztése, elsorvasztása. Mondván, hogy maguk az ott élők is szívesebben költöznének nagyobb helyre, csak segíteni kell őket... Az élet — mint már annyiszor — ebben is rácáfolt a felületes, elhamarkodott szemléletre, amely bizony nem használt a tanyai életformának. Bebizonyosodott, hogy a ta­nyai településforma továbbra is életképes, a tanyák létével — és népével — jó ideig számolni kell. Becslések szerint még az ezredfordulót követően is lesznek tanyán élő embe­rek. A mai tanyalakók többsége nem kíván elköltözködni a közeli faluba, nagyobb településre, mert megszokta lakóhe­lyét, másutt gyökértelen lenne ... Megyénkben több mint nyolcvanezerre becsülik a tanyán és szórványtelepülésen élő lakosság számát. Természeti, gazdaság földrajzi, közlekedési és egyéb szempontból na­gyok az eltérések. Más gondjai vannak egy rétközi Bajor­hegynek, a Tiszalökhöz tartozó Rázompusztának, a Sza- bolcsveresmarthoz kötődő Rozsálypusztának, mint a nagy- kállói tanyáknak, vagy a megyeszékhely közelében elhe­lyezkedő bokortanyáknak. De a bokortanyák adottságai is különböznek: milyen távolságra vannak a kövesúttól, vil­lanyhálózattól, egymástól... Tamás-bokor jó fekvésű tanya, alig három-négy kilo­méterre a tanyaközpontból községgé fejlődött Nagy­cserkeszhez. Két kerékpáro­zó asszonytól tudakoltuk a huzatos tiszalöki elágazásnál: milyen a tanyai élet napja­inkban. Egyikük, Márföldi Andrásné fiatalasszony. A kerékpár csomagtartóján gázpalack, a szatyorban ke­nyér. Egy hétköznap délelőtt­jén ... — Muszáj bemenni Cser­keszre a palackért. Ha már ott jártam, megvettem a ke­nyeret is. Tegnapi, de nem baj. Holnap legalább nem kell. fáradni a Tamás-bokori kisboltba... Űtitársa, Tomaszovszki Andrásné idősebb asszony, ő is Nagy cserkeszről igyeke­zett Tamás-bokorba a szülei­hez. Húsz, huszonkét éve még ő is a Tamás-bokorban la­kott. A cserkészi tsz-ben dol­gozik, a férje is, ott építet­tek még ötvennyolcban. — Kényelmesebben élünk Nagycserkeszen, mert ott van a munkánk. De szerettük mi a tanyát is, megvan ott minden, ami egy nagyobb helyen. Amikor csak tehe­tem, biciklire ülök, még télen is, megnézem a szülőket, akik maradtak a régi ház­ban ... Márföldiék nemrég építet­tek új lakást, két gyermekük van. Az asszony hevesen til­takozik, nem menne ő a nyír­egyházi emeletes házakba lakni, semmiért se. Maradnak a Tamás-bokorban, ahol ugyan látástól vakulásig dol­gozik a család apraja-nagyja, de megvan az értelme. Kevés olyan ház van ott, ahol ne len­ne gépkocsi, némely helyen még kettő is ... Beérve Tamás-bokorba, az elsorvadás és az újjáéledés egymásba fonódó jegyeit ku­tattuk. Egy-két öreg tanyai házat — amiknek idős lakói meghaltak — megrokkanva, vagy éppen földrerogyva lá­tunk. Mellettük azonban már alapozták az újat, mégpedig a fiatalabb nemzedék tagjai. Véletlenül találkoztunk To- masovszki Mihállyal, a tszi növénytermesztési brigádve­zetőjével, aki kísérőnknek szegődött. Kordován Jánosék portája előtt finom, sárga ho­mokot lapátolt néhány ember a tsz lovasfogatáról. — Rendes bejárat kell a násznépnek — magyarázta Tomaszovszki Mihály, aki a fogatok egyik irányítója is. Lakodalom lesz itt holnap­után, az örömapa a tsz ková­csa, ezermester. Hoztunk egy kis homokot a ház elé ... Kordován Jánosék házá­ban az ilyenkor természetes nagy sürgés-forgás fogadta a hívatlan vendégeket, akik nem éppen alkamatos időben ér­deklődtek a tanyai életforma, iránt, de szíves fogadtatásban' volt részünk. • úttest, akkor is. Az egy te­hénke havonta ötezer forintot jövedelmez; persze ehhez be kell vinni a túrót, tejfelt a városi piacra ... — Most már nem lenne mu­száj, de nem tudom megállni, hogy ne járjak a piacra. Mit szólnának a vevőim, akik már fél hétkor várnak és igyekeznek a munkába?! Az egykori tanyabíró ma is köztiszteletben álló lakója a Tamás-bokornak; fiatalabb korban szenvedélyes vadász és lótenyésztőként is tekin­télyt szerzett magának. Ott jártunkkor a Kordován Erszike lakodalmán kívül egy másik, egészen másféle ese­mény tartotta izgalomban az embereket. Ki kell ásni a rossz időjárás miatt még a földben lévő cukorrépát. Ki­vétel nincs, a tsz-elnöke is éppúgy ásni fog, mint a tsz- tagok, vagy az irodisták. Meg­van már ugyan így is a be­tervezett évi jövedelem a kö­zös gazdaságban, de ami meg-- termett, nem hagyhatják veszni. Millió forintról van szó! — így van nálunk becsüle­te a vezetésnek — magyaráz­ta kísérőnk. — Nincs kivétel, mindenki egyformán megfog­ja a munka végét. De nem­csak ezért becsülik a tsz ve­zetőit. A legnagyobb dolog­időben is, mint a mostani, ha beteget kell Cserkeszre vinni, a fogatnak elő kell állni. Az ember a fontos, pedig az is igaz, hogy fáj a szívünk, mert minden fogatra nagy szükségünk van ... • Tamás-bokor láthatóan él­ni, fejlődni akar. Gazdag ta­nyának is nevezhetjük a nem tipikus bokortanya-rendszer- ben épült települést. Az öre­gek nem mozdulnak innen, a középkorú és fiatal lakosság egy része is marad a jó meg­élhetést nyújtó tanyán. Sebők István hatvanéves tsz-tag négy gyermeke közül kettő a városba költözött, kettő maradt Tamás-bokor­ban. — Ha megbecsülik őket, akkor maradnak a fiatalok. Csak meg kell érteni azt is, hogy a fiataloknak más az igényük és éppen mert fiata­lok, több hibát is véthetnek, mint az öregebbek. Megvan itt a tanyán is majdnem minden ugyanúgy, mint a község­ben . , Közhely megemlíteni, de így van: az udvaron majd mindenütt Zsiguli, a tetőkön tévéantenna. De az is igaz, amit Kordovánéknál hallot­tunk, amikor megnéztük a hat fejőstehenet, a két növen­dékmarhát és a két kisbocit: — A híradót még meg tudjuk nézni a tévé előtt, de utána becsukódik az ember szeme. Ennyi jószágot ellát­ni és még a tsz-ben is elvé­gezni, ami jön fárasztó. Mi megszoktuk, nem nagyon tudnánk másképpen élni. És így van meg a jövedelem; nézzen szét, mindent gép csi­nál a konyhában is, mint vá­roson. Régi tanyai emlékek között kutatva az egykori iskolás­füzet címlapja tűnik elém, amelyen romantikus tanyakép állt, alatta szöveg: „Ki tanyája ez a nyárfás...” Az ilyen­fajta tanyák jó része ma már eltűnt, vagy eltűnőben van. A tanyai emberek életmódját is kezdi átrendezni a fejlő­dés. A gumicsizma ugyan ma is nélkülözhetetlen kelléke a tanyai „közlekedésnek’, a kerékpároknak is nagyobb a be­csületük mint másutt. Léteznek a Tamás-bokorihoz ha­sonló gazdag tanyák és a természeti adottságok, távolsá­gok és egyebek miatt szegényebb tanyák. Néhány éve a nagykállói tanyavilágban találkoztam olyan hetvenen fe­lüli, volt cselédasszonnyal, aki kezétcsókolommal köszönt az alig negyvenéves férfinek, aki ügyes-bajos dolgaikban fel­kereste az ott lakókat. Ilyen tanyai emberek is élnek még, de egyre kevesebben. Más már a tanya és a tanyai élet, de még sok a tenni­való, hogy még jobb legyen. Hogy, az anyagi felemelkedést valamivel gyorsabban kövesse a szellemi is. Páll Géza Nagykálló megőrizte tehetséges fia emlékét Üzenet, 1944 $ Emlékezés Amos Imre festőművészre Kockás, szakadozott Vázlatfüzetét 1944. augusztus-szeptember havában rajzolta tele utolsó híradásaival. Novemberben munka­szolgálatos századát elindították valamelyik németországi láger felé. A vele együtt el­hurcolt művésztársak, Kádár György és Sorr Tibor — akik túlélték a fasizmus ret­tenetét — még látják a vázlatkönyve fölé hajló művészt.;. Aztán beköszöntött a ke­gyetlenül hideg tél. Ámos Imre sírja mind ez ideig ismeretlen. A leírt szavak szürkén és keményen kopognak ... A nagykállói születésű, mártírhalált halt festőművészről nemrégiben adott ki újabb tanulmánykötetet a Gondolat Kiadó Egri Mária tollából. A képzőművészet barátai megyénkben is találkozhattak Ámos művé­szetével egy-egy kiállítás kapcsán. Születé­sének 60. évfordulója alkalmából a nyír­egyházi Jósa András Múzeumban rendezett tárlatot Ámos munkáiból e sorok írója. Nagykálló 1972-ben, a művész születésének 65. évfordulóján táblával jelölte meg a há­zat, ahol a festő gyermekkorát töltötte. A jubileumra alapított — Margittay Jenő fes­tőművész tervei alapján Hollóházán készített — porcelán emlékplakettet elsőként Anna Margit festőművésznek, Ámos Imre özve­gyének adták át. Nagykálló megőrizte tehetséges fia emlé­két, mint ahogy az ő számára mindvégig a város jelentette gyermekkorának dús, érze­lemgazdag televényét. A Szabolcs-Szatmári Szemlében is több ízben olvashattunk Ámos Imréről szóló írásokat. Mindezek ellenére, á hazai — pontosabban megyei — nagyközön­ség előtt kevéssé vált ismertté Ámos művé­szete, pedig az 1930-as években Hincz Gyula mellett benne látják a „jövő magyar piktú- rájának” nagy ígéretét. Művészi pályája kitérővel indul. Apját korán elveszti, s pártfogója, egy mérnök ro­kon kívánságára a Műegyetemre jelentkezik 1926-ban. Elutasítják. Egy évet dolgozik a Láng eziistgyárban, mint zománcozó. A kö­vetkező évben sikerül bejutnia az egyetem­re a már érvényben lévő „numerus clau­sus” törvény ellenére. Szorgalmasan tanul, három évet 'jeles eredménnyel el is végez, azonban a mérnöki tanulmányok nem elégí­tik ki. Felvételét kéri a Képzőművészeti Fő­iskolára. Próbálkozása sikerrel jár, Rudnay mester irányítása mellett kezdi meg tanul­mányait 1931-ben, három évvel később pe­dig megszerzi a diplomát. Katona galambbal, 1941. 1931-től állandóan szerepelt kiállításokon. 1934-ben a Szinyei Társaság Tavaszi Sza­lonjának első díját nyerte el. 1935-ben meg­kapta a Lipótvárosi Kaszinó díját, a Mun­kácsi Céh, majd a Képzőművészek Üj Tár­sasága tagjául választotta. A főiskolai esztendők befejeztével már szinte teljes festői eszköztárával lép közön­ség elé. Egyik korai munkája az ezüstfehér tónusú Tél. Komponáló készsége, szokatlan képkivágásai, a téma látószögének variációi már itt jelentkeznek. Magába, olvasztotta ko­rának művészi gondolatait, érzékeny alkata vezette a századforduló izmusai és kifejezési formái között. A természetelvű festészet nem vonzotta, az alföldiek idegenek voltak tőle. Megértette Derkovits formai sajátossá­gait, Rippl-Rónai bensőséges dekorativitását, a szecessziót, Berény, Bernáth, Szőnyi, Egry úttörő munkáját. Újraélte és túlhaladta elő­dei alkotásait. Legmélyebb lelki rokonság mégis a vizionárius festőkhöz köti. Chagall álomvilága, Csontváry expresszivitása alkati sajátosságai miatt végleg rabul ejti. ő ma­ga „asszociatív expresszionizmusnak” nevezi módszerét. Finom pasztellszíneivel az érzel­mek álmaiba, a tudatalatti sejtelmeibe va­rázsolja a néző. (Dédanyám tükre előtt, Zöld dívány, Álmodó, Hajnalvárás, Álom a medvetáncoltatóról.) Csodálatos, hogy a fiatalság érzékeny korszakában már felvonultatja motívumtá­rának azokat az elemeit, amelyek későbbi al­kotói korszakában is feltűnnek változó-mé- lyülő jelentéstartalommal. (L. a korai Viz- től-vízig 30 db-os linómetszet-sorozatot és a későbbi Asszonyok a forrásnál', Árvíz Szent­endrén c. olajképeket.) „Nem lefesteni akarok valamit — vallja Naplójában — hanem a tárggyal, figurával asszociált emlékképek összességét besűríte­ni a képfelületbe, hogy a lelki tartalom le­gyen az a plussz, ami az általános követel­ményeken kívül (szerkesztés, komponálás, szín) megkülönbözteti minden más képtől”. A művész érzékenyen rezonál a korszak testet-lelket gúzsbakötő embertelenségére. Képeinek álomvilágában próbál menedéket keresni, azonban hiába menekül, a Jóság, a Tisztaság angyala — vásznain gyakran is­métlődő jelkép — megvédeni nem tudja, s ő egyre keserűbb lélekkel figyeli a kapuja előtt menetelő katonák lépteit. Feleségével, mű­vésztársával, Anna Margittal többször kény­szerül műteremváltoztatásra. Képeiket nem­igen vásárolják, szűkös anyagi viszonyok között tengődnek. Az utolsó nagy élményt, a párizsi utat egy váratlan szerencsés képeladás hozta meg szá­mára: Picassót lát eredetiben, Chagall fo­gadja és elismeréssel nyilatkozik képeiről. Hazatérése után új korszak nyílik festésze­tében: a korábbi fátyolos-sejtelmes színeket erőteljes, tiszta kolorit váltja fel, képszer­kesztése is határozottabbá válik, képeinek té­mája módosul, az álmodó figura eltűnik, hogy helyt adjon az önállósult álomnak. A katasztrófák felé sodródó világban egy­re bizonytalanabbá válik a művész élete, az alkotás lehetősége. Munkatáborokba viszik. Élete utolsó éveiben a szürrealista világ ötvöződött a fasizmus irtózatos valóságától szorongó, magányos egzisztencia halluciná- ciókig fellazult grafikai látleleteivel. A fel­gyűrt ujjú keretlegény (Látomás) bárddal fejezi le a gyenge és tiszta szívű angyalt — a visszatérő szimbólumot —, a lelkiismere­tet. A vérző galamb vérében benne van Ámos vére, Radnóti vére, a megöltek vére. Az 1944-es Kompozíció-ban a fasizmus szörnyű gépezetének egyetlen embertelen kerekét vizsgálja lélektani pontossággal: a kegyetlen, elembertelenedett nyárspolgárt, aki koncáért megszervezi Európa elárulását, önarckép­ében a mindentudás szörnyű állapotát vetíti ki, a magányos, tettek nélküli álomból való ébredés borzalmát. Utolsó korszakából megmaradt vázlatai, rajzai mélyről jövő sikoltások, a kígyózó, re­megő, felágaskodó vonalak egy tragikus sor­sában kiteljesedő művész utolsó vallomásai az életről az élethez... Muraközi Ágota KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Perceken belül előkerült a mennyasszony, Kordován Er­zsiké; 21 éves, a tsz-irodán dolgozik Cserkeszen. A vőle­gény Sipos József a tsz-ben fizikai munkás, zsákoló. Azt mondják róla, már 16 éves korában egy mázsát felemelt. Erzsiké most végzi levelezőn a pénzügyi szakközépiskolát. — És hol fognak lakni? — kérdeztük. A rokonság felelt a kérdésre, pontosabban a mennyasszony nagynénje, Bá­lint Józsefné: — Emeletes házat építettek nekik a szülők, Cserkeszen. Igaz, még nincs kifestve. De úgy tessék már írni, mindket­tőjüknek épült az a ház, nem­csak Erzsikének, a leendő férjnek is. Nehogy félreértse bárki is a hozományt... Elgondolkozva mentünk to­vább, ízlelgetve a hallottakat egy mai tanyai mennyasszony hozományáról, egy emeletes házról, amiben a szülők, az egész család több éves, fárad­hatatlan munkája testesül meg. Mintha ebben már el­tűntek volna a különbségek tanya és község, tanya és vá­ros között... • Bekopogtunk a tanya egy­kori neves személyiségéhez, a 76 éves Tomaszovszki András bácsihoz is. Húsz évig ő volt itt a tanyabíró. Ő már ki tudja hányadik Toma- sovszki, akivel találkoztunk, de a Tamás-bokorban ez így természetes. Az őstelepesek mai leszármazottai népesítik be a tanyát. — Nincs már szükség ta­nyabíróra — mondja. — Az emberek elintézik egymás kö­zött a vitás ügyeiket, ha egy­általán előfordul ilyen. Nincs sok idő a vitázásra, sók a do­log. Én húsz évig voltam ta­nyabíró, de úgy tudom, nem volt haragosom, mert sohase’ azt néztem, hány hold földje van, hanem, hogy kinél van az igazság. És a bíró szava szent volt... András bácsi felesége min­dennap kerékpára ül, tíz éve kismotorra, s viszi a fi­nom túrót, tejfelt a nyíregy­házi piacra. Ha tükörjég az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents