Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ÉLŐ HAGYOMÁNYAINK Ajak népművészete Öltözik az ajaki menyecske. Fehér ingvállat vesz fel, meg négy keményített fehér alsót. Pendelyből legalább kettőt — ki milyen vastag. Ä ruháját hat méter laméselyemből varrták, bőszoknyásra, hosz- szúujjú inggel. Az ing ujján hímezett csipke a dísz, piros- fehér-zöld nemzetiszín szegéllyel. Ugyanez a nemzetiszín szalag kerül széles csíkban a szoknya aljára. Virágos delinkendővel köti be a fejét, a lábára egészcipőt vesz, feketét, magas sarokkal, hegyes orral. Rövid haja egy leánynak se volt, s hajdonfővel jártak még az esküvő utáni ötödik napig. Az idősebb asszonyok öltözéke csak színben különbözött, fekete delinből készült a ruha, kis pici mintás anyagból. Erre vették a kövesdi lajbit, arra meg télen a fekete nagykendőt. A menyasszonyi ruha hófehér volt, saját anyagában nyomott mintás. A ruházat ékessége a mizli, azaz a gomboscsipke a nyakra, amit hátul zöld szalaggal kötöttek meg. Erre jött a gránát, vagyis a négysoros fehér gyöngysor. A haját hatszínű szalaggal fonták be, s akkor következet a koszorú. A gyöngykoszorút színes gyöngyök díszítették, aztán égszín meg piros rózsák, mindegyiknek a közepébe egy-egy kistükör. Leomlik a vállra a sok színes habospántlika. Első vasárnap fehér ruhában mentek a templomba. A másodikon a piros kosáros delinruhában, a harmadikon a zöldben. A negyedik vasárnap a pettyes delint vették fel, sárgát, kéket, lilát. Ha ötödik vasárnap is volt abban a hónapban, akkor következett a vérpiros ruha, nyomott virággal, fehér blúz és kék szőrkötő. (Ez utóbbi a másutt surcnak nevezett kék, vászonkötény volt, neve arra utal, hogy maguk szőtték- fonták hozzá az anyagot.) A férfiak öltözete jóval könnyebben leírható. Zsinó- ros öltönyt viseltek, ami kabátból és nadrágból állt, fehér inget bő ujjal, fekete kalapot, fekete szalaggal, kis karimával. Fekete a csizma is. Külön meg kell említeni a vőlegényi inget, jobbról balról hosszúcsíkos díszvarrás került rá, a nyakához három gomb. Kifogyhatatlan a szóból özvegy Frindik Jánosné, vagy ahogy mindenki ismeri Aja- kon, Mariska néni, ha a régi szokásokról, viseletről kérdezik. Például: mi járt egy lánnyal, ha férjhezment? Egy láda, két ágy, egy ko- mót, asztal négy székkel, 6 párna, nagydunna, vászonlepedőből vagy hat darab, aztán 70 kiskendő, 8—10 abrosz, ruhából meg annyi, amennyit bírtak. Edényfélét, egyebet nem volt szokás ajándékba adni, de a lakodalomhoz való ételeket a meghívottak hordták össze. Az ajaki lakodalom rendesen egy hétig tartott. Megkezdődött kedden és véget ért a másik kedden. Mert a násznép a vőlegényi lakásra, meg a menyasszonyhoz, külön- külön látták vendégül egy- egy este a meghívottakat. Divat volt, hogy a vőlegényi házhoz menet mindenkit megkínáltak, akivel az utcán találkoztak. Csütörtökön este volt a sütés, csigacsinálás szinte minden este, attól függ mennyi vendéget hívtak. A káposztát pénteken töltötték, utána betették a felvetett ágyba, kukuccsal — azaz nézőlyukat hagyva. A nagy nap a kedd volt, amikor megtartották az esküvőt. Mindig kedden. Utána az ifiasszony egy hétig az anyósánál lakott, majd a következő vasárnap kötötték be a fejét. Ez is a templomban zajlott, a keresztanyja borította rá a kendőt a lány fejére, aki gyertyát gyújtott és kijelentette: fel vagyok avatva. Nagy vígassággal teltek el a dörzsölök, a fonók, a morzsolok. Mezítláb dörzsölték a durva kendercsepűt, a nézőasszony meg járt körbe, s ellenőrizte a munkát. Időnként lehajolt, felvett a földről égy kis mintát, s visszalökte, ha nem tetszett. (Ezek a mozdulatok megmaradtak a színpadi táncokban is — az ajaki népi együttes műsorán.) Ilyen alkalmakra sok fánkot sütöttek, azzal kínálgatták a ház népét, vendégeit. Téli estéken meg szőttek, pokrócot, kendőt, vagy ahol lakodalomra készültek, kiskendőt, amit a menyasszony adott ajándékba a nős férfiaknak. Ezt tűzték a férfiak a derekukhoz. Tánc közben is viselték. Az ajáki csárdás három fő motívumból áll, a friss csapásolóból, a mártoga- tósból és a páros átvetősből. E megkötöttségek azonban nem jelentik azt, hogy kötött táncrend volt, lényegében improvizatív táncról van szó. Mint az idősebb .Juhász József szokta mondani, aki foglalkozására nézve is juhász és a népi együttes egyik oszlopa élete párjával együtt, kétszer sem tudná ugyanúgy, ugyanezt eltáncolni. Ezt a módszert tanulta el tőle a fia, ifjabb Juhász József meg a felesége, aztán a lánya férjestül. Most már a harmadik generáció is sorbanáll, az unokák a táncok szeretetén nevelkednek fel. Az ajaki leánytánc színpadi koreográfi- fiával több hazai együttesünk repertoárján szerepel, az ajakiak azonban újat tanultak be a régiek közül, a leányka- rikázót, ez csak az ő lábukon él. Diasorozat, rövidfilm, néprajzi szakleírás örökítette meg az ajaki cifrapitvar szépségét. Bámulatos mintagazdagság, színpompa jellemzi a kipingált pitvarokat, amihez kilenc színt használtak. Kovács Mihályné és lánya, Veronica, Balaskó Ferencné és fi. Molnár Jánosné cifráztak pitvarokat még most a legutóbbi időben is. Ajak — mint egy sziget a megyében. A zárt faluközösségben megmaradt a tót eredetű lakosság számos néprajzi hagyománya egészen napjainkig. Amikor Orosz Pállal, a művelődési ház igazgatójával és Gomba Lászlóval, a munkatársával — aki a népi együttesben táncol — arról beszélgettünk, hogyan menthetők meg a hagyományok, két gondolat bontakozott ki. Az egyik: az utánpótlásra szeretnének több energiát fordítani. S a másik: az idősebbekre, akik még ajaki viseletben jártak, járnak, akik tudják a helyi szokásokat, rájuk is vár feladat. Hogy ne hagyják elpusztulni azokat a hagyományokat, amelyek Aja- kot többi községünktől megkülönböztetik, s amire büszkék lehetnek. Ügy, mint Balogh Józsefné, Erzsi néni, aki hetvenévesen sem hiányzik egyetlen próbáról sem, ha szükség van rá... Baraksó Erzsébet Á cifrapitvar és gazdája, H. Molnár Jánosné Vaderna József: Az öregasszony és a fiú S zép, napsütéses délután. Az öregasz- szony hunyorgott. A nap a Keleti pályaudvar aluljárójánál pontosan a szemébe vágott. Fölállt a mozgólépcsőre. Figyelte az arcsorozatot. A szemek a mozgólépcső mozgási sebességének gyorsaságával hagyták el az ő szemét. Amikor leért a metróhoz, visszafordult. Megtette még néhányszor az utat, de nem találta azt az arcot, amit keresett. Visszament a peronra, a vonatok, a másik zsúfoltság, a másik tömeg közé. Bő parasztköténye zsebébe ejtette a kezét, s nekitámaszkodott a lépcsőfeljáró betonkorlátjának. A fiúk mindennap itt voltak. Sört ittak, leszólították a lányokat, máskor a külföldiektől cigarettát, farmernadrágot vettek, aztán továbbadták. Az öregasszony percek óta- figyelte őket. Aztán már csak azt a fekete fiút nézte, akit már két napja észrevett. Utána ment az-automatához, és csendesen megszólította. — Édes fiam, maga nekem nagyon tetszik. Olyan becsületesnek látszik ... — Hagyjon engem békén, vénasszony — vágott vissza a fiú — nem látja, hogy nem ismerkedem? Majd ha húszéves lesz megint, akkor jöjjön. Addig menjen a nyugdíjasklubba! — Igen, igen, fiam. Aztán Istenben hiszel- e? A fiút váratlanul érte, sőt megdöbbentette a kérdés. Egy pillanatra elveszítette hetykeségét. — Én? Nem hiszem, hogy hiszek. De mit érdekli ez magát? — Csak azért, mert Isten jó. S aki jó, abban van Istenből egy kicsi. Te jónak látszol ... — No ne hízelegjen öreganyám, még hogy bennem Isten! Ebben a pillanatban értek oda a többiek, meghallották az utolsó szavakat. A fiú zavarba jött. Röhögve kérdezgették tőle: — A Ferkó átkeresztelkedett? — Ki ez az öregasszony? Csak nem a Mária? Vagy a Magdolna? Feri hirtelen ötlettel szólalt meg: — Bemutatom nektek a nagyanyámat. Most jött a vonattal, és összefutottunk. Na, mit szóltok? A csendet az- öregasszony törte meg. — Gyere fiam, igyunk meg egy üveg sört. Elég faragatlan barátaid vannak. — Nincs nekem pénzem, nagymama — mondta Feri, de az öregasszony rávágta: — Ki kérdezte? Én hívtalak, vagy nem? Feri megadóan ballagott újdonsült nagyanyja mellett. Csak annak örült, hogy most a többiek irigykedhetnek. Kinek van ilyen nagyanyja? Aki -sört iszik az unokájával? — Mi van, fiam? Megkukultál? — kérdezte az öregasszony, győzelme teljes tudatában. — Szólíts csak Erzsi néninek, de ha akarod, unokámmá fogadlak. Az igaziak úgysem törődnek velem. Velük még sört sem ittam. Látod, csak tengek-lengek itt, mint ti. Nem való vagyok én már semmire. — Azért ne legyen annyira elkeseredve. Nem szeretem, ha valaki siránkozik. — Jól van fiam, minek is panaszkodni. Azért járok ki ide, mert úgy érzem: bármikor fel tudok ülni a vonatra és haza tudok menni. Egy kis faluban laktam a Dunántúlon. Közvetlenül az állomás mellett. Szeretem nézni a vonatokat. — Maga Pesten lakik? — Itt, a fiaméknál. De utálom ezt a várost. Amikor meghalt az uram, akkor jöttem el hozzájuk. De csak ülök naphosszat a parkban a pádon, vagy itt téblábolok egyedül. Aztán Istenben tényleg nem hiszel? — Még kiderül magáról, hogy valamelyik szekta tagja. Ahol a szabályzat szerint boszorkánytáncot járnak éjszakánként a temetőben. — Ne bolondoz! Isten nevét a szádra hiába ne vedd! Megbüntet — Még a végén meg is ijedek. Hittérítővel még úgysem ittam sört — mondta a fiú, és kényelmesen hátradőlt a széken. — Olvastál te már valamit a bibliából? — Erzsi néném! Vagy nagyanyám! Mit gondol, van nekem ilyesmire időm? Az öregasszony a szatyrába nyúlt. Odaadta bibliáját a fiúnak. — Olvasgasd, fiam, nekem már úgyis rossz a szemem. Meg aztán, ami nekem kell, azt már tudom kívülről. Ezt rád végrendelkezem. Vissza sem kell adnod többet. Díszes, bőrkötéses biblia volt. Látszott róla, hogy régi, a fiú rögtön arra gondolt, hogy mennyit adhatnak ezért az antikváriumban. Van, amelyik háromezret is megér, egy bibliánál ezt sosem lehet tudni. — A János Jelenésekről szóló részt olvasd el! Tudom, aki nem hisz, azt a gyehennatűz égeti meg. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, azt tűznek tavába vetették. — Hogy fér a maga fejébe ennyi hiábavalóság? — Jaj, ne mondj ilyeneket, mert elpusztulsz te is ebben a városban. Ezt mondja a jelenés. És port hányván az ő fejökre, kiáltának sírván és jajgatván, és mondván: Jaj! Jaj! az a nagy város, amelyben meggazdagodott mindenki, akinek hajói voltak a tengeren, annak drágaságaiból, hogy elpusztult egy órában! — Maga nem lenne jó OTP-reklám! — Lehet, meglehet. Fiam, neked meg fog bocsátani a mindenható. Ezért is szeretlek. Gyere, üljünk fel a vonatra, megyünk hozzám. Már két éve nem voltam odahaza. Meghívlak. A fiú meglepődött. Még hogy ő menjen el ezzel a vénasszonnyal! De aztán úgy gondolta, két napig ráér. — Van nálam tízezer forint. Most vettem ki a bankból. Ne törődj semmivel. — Menjünk — vágta rá szinte öntudatlanul Feri —, de nem tetszik nekem az Erzsi néni megszólítás. Ezentúl nagyanyámnak hívom. Az öregasszony elsőosztályú kocsira váltott jegyet. Végig az úton csak beszélt, beszélt. Közben a fiú, szégyellte magát emiatt, de mégis arra gondolt, hogy vajon hol tarthatja az öregasszony a pénzét. Játszott a gondolattal: ki jönne rá, ha megszerezné tőle? — Te most arra gondolsz, hogy ki akarsz rabolni — szólalt meg hirtelen az öregasz- szony, megigazítva a fejkendőjét, amolyan csendes felháborodással. — Kellene neked is a pénzem, mi? — Honnan jött rá? — Gondoltam fiam. Ha meg akarsz tudni valamit, képzeld magad a másik helyébe. Miért utazol te egy ilyen csúnya vénasz- szonnyal? — Magával viccelni sem lehet? — Én már megöregedtem. Egy fabatkát sem ér az életem. A városban is, a falun is egyedül vagyok. Csak hunyorgok a világba. Az öregasszony házában egyenletes por lepett mindent. Régi parasztbútorok álltak a konyhában, szobában. Látszott, hogy régen jártak itt. Az ablak előtt, úgy száz méterre húzódott a sínpár. Félóránként, negyedóránként ment el egy-egy vonat. — Üljél le fiam. Van négyéves barackpálinkám. Még az uram főzte, Isten nyugosztalja szegényt. Hozok neked, biztosan jól ösz- szeérett már. Ittak és hallgattak. Egyszercsak újabb ötlettel rukkolt ki az öregasszony. — Menjünk ki a temetőbe, nézzük meg az uram sírját! Megcsináljuk, felgereblyézzük, remélem segítesz. Utána imádkozunk érte a templomban. — A sírt megcsinálom, de az imádkozásból hagyjon ki engem. Addig majd olvasom a bibliáját. Kihúzgálták a sírról a gazokat, virág nem volt, de egyenletessé simították a dombot. Aztán a fiú leült a templom előtti padra, ott várta az öregasszonyt, figyelte a lányokat. Nagy kék, piros kannákban vitték a tejet a gyűjtőhelyre. Visszafelé az öregasszonyt né- hányan megállították' kíváncsian kérdezgették. A háznál a vénasszony megkérte a fiút, menjenek még ki a sínekhez, hát oda is kisétáltak. Eres kezével végigsimogatta a fényes sínt, felállt, s könyörgően a fiúra nézett: — Most megszolgálhatod a tízezer forintot. Neked szántam én azt, mikor eljöttünk, feltettem a szekrény tetejére, ott megtalálod. Szeretlek téged, mert olyan becsületes vagy, eddig is segítettél nekem. Hasonlítasz a fiamra. Én már nem tudok élni. Meg akarok halni, de nem tudok. Isten előtt bűn az öngyilkosság. Segíts nekem. Mindjárt jön a gyorsvonat, tudom kívülről a menetrendet, az uram vasutas volt. Csak egy kicsit lökjél meg! Az Isten szerelmére, csak egy nagyon kicsit! Téged kerestelek a mozgólépcsőn, a pályaudvaron, már egy hete téged kereslek. Ne haragudj rám. Tiéd lehet a pénzem, mindenki azt hiszi, hogy magam ugrottam a vonat alá. Mert én már régóta a vonat alatt élek. Egész életemben a vonatokat néztem. Abból a házból, abból az ablakból.»Nem mentem én velük sehova, csak arra az istenverte Pestre. Nem vittek engem sehova a vonatok, én már gyerekkoromban a sínek alatt éltem. Csak a sok zakatolás és kész. Csak egy kicsit lökjél meg fiam, mindjárt itt a vonat. A fiú meghökkent. Ijedten szaladni kezdett a sínek között. Már ponttá zsugorodott az öregasszony, amikor meglátta a mozdonyt. De hiába integetett, ezt talán egyetlen mozdonyvezető sem vette volna komolyan. N em közölték az újságok sem a hírt A fiú később tudta meg, hogy az öregasszonynak nem volt senkije, a szociális otthonból szökött. Kicsit dilis volt, mondta egy nővér. Eltűnt a bibliája is, pedig ez volt az egyetlen dolog, ami még édekelte. A fiú kopjafát faragott a sírjára. S azóta várakozik. Várakozik az aluljáróban, a pályaudvarokon. Maga sem tudja mire. Talán a nagymama-időre? — kérdezi magától is nevetve, miközben úgy érzi, hogy szűkűl a város. Bakterházzá zsugorodik. 1980. december 21. A népi együttes a nagykállói nemzetközi fesztiválon
