Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Csendháborítók Hétköznap délelőtt, Nyíregyháza, belváros, Zrínyi Ilona utca. Lüktet a korzó, az út két oldalán emberáradat boltba be, boltból ki. A megszokott, monoton zsongást egy „sportos” sötétkék Zsiguli dobhártyát repesztő zaja veri fel. A volánnál tejfelszőke hajú suhanc, éppen bemutatja, hogyan lehet mások megfélemlítésével feltűnést kelteni.... „Hasson oda az elöljáróság, hogy éjnek évadján Jósavárosban, az Ungvár sétányra vezető békötő utakon ne akarjanak gyorsasági rekordot dönteni az autósok. Olyan zajt csapnak, hogy az ember utána órákig nem tud elaludni...” Panaszos levél a szerkesztőségnek: „Nagy szívességet tennének nekem, ha a szomszédomat kitennék az újságba, amiért még éjfélkor is zörgeti a kötőgépet”. Tehát: a zaj. Megint a zaj. Olvasom az Országos Egészségvédelmi Intézet jelentését: „A Föld lakosságának 1 százaléka halláskárosodott. Ezek felénél kórok: a zaj. Hazánkban több százezren nagyothallók a zaj következtében, de a veszélyeztetettek száma ennél is nagyobb”. Keresek valakit a megyei építőipari vállalat Tünde utcai ultramodern lakatosüzemében. Amíg előkerítik az illetőt, régi riportalanyom, Támba András köszön rám. Váltanánk néhány szót, de én semmit sem értek, mert fülsiketítő a csarnok zaja, kihúzódunk az ajtón túlra. — Meg lehet szokni — mondja a lakatos. — Meg aztán ahol vassal dolgoznak, ott nem lehet bepárnázni az ajtót, ott a zaj a természetes állapot. Erre legfeljebb azt mondhatom, bíz’ én aligha tudnám megszokni. Ezen viszont ő csak mosolyog. Kétségtelen, hogy a zaj elsősorban a hallószerveket károsítja. Ezért érdemel figyelmet, hogy hazánkban a hallást károsítóan zajos munkahelyek száma félmillióra tehető. Bár Szabolcs-Szatmár- ban is meghaladja már az ipar termelési értéke a mező- gazdaságét, itt azonban még távolról sincs akkora veszély, mint a fővárosban, vagy Borsodban. Adódik ez egyrészt abból, hogy a mi megyénkben még mindig jelentős a mezőgazdaságban dolgozók száma. (Persze, ez sem jelent ma már egyértelműen zajmentes munkahelyet, hiszen a gépek terjedése itt is általános jelenség.) Másfelől jelentősen csökkenti a zajveszélyt nálunk, hogy itt később indult meg az iparosítás s ma már az egyik legfontosabb munkavédelmi előírás a zajártalom kiszűrése, minimálisra csökkentése. Gondoljunk csak könnyűipari üzemeinkre Újfehértótól a fehérgyarmati HÓDIKÖT-ig. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az országnak ebben a szögletében minden rendben volna, itt már elvétve se fordul elő a zajtól származó foglalkozási megbetegedés. (A SZÁÉV mellett még több ’ a- sonló üzemet említhetnénk.) Ezért dicséretes, hogy a korszerű gépek által keltett kisebb zajt is sok helyütt — UNIVERSIL, Öntödei Vállalat kisvárdai gyára stb. — gondos tervezéssel, ötletes műszaki megoldásokkal igyekeznek tovább csökkenteni. Egy lakó a Petőfi utcáról: — Engemet az kevésbé boldogít, hogy a modern üzemekben miféle füldugókkal, zajvédő sisakokkal próbálkoznak. Nekem itt, ahol lakom, sosincs nyugtom. Olyan forgalom van ezen az utcán, hogy Pesten a Nagykörúton sem különb. Közel , az állomás, itt járnak a buszok, itt lehet megközelíteni Nyíregyháza központját. Ha lefekszem, a tarkóm alatt dübörög a 8-as busz. Már beadtuk a kérelmet minőségi cserére, de az nem olyan könnyű. Sok embernek még ilyen hajléka sincs... Mások szerint mindez csak kényeskedés: aki huzamosabb ideig lakik ilyen forgalmas út mentén, annak a szervezete már szinte megszokja a nagyobb zajt, neki ez a természetes állapot. „Huzamosabb zajterhelés maradandó hallásromlást okoz. Ennek kialakulását nehéz észrevenni, mert a beszéd megértését még nem zavarja" Valljuk be: itt, Szabolcsban nekünk még nem a zaj hallásromboló hatása a mindennapi gondunk, hanem az, hogy a sok elkerülhető zörej, hangoskodás — az idegrendszerünket kezdi ki. Orvosismerősöm szakszerűbben fogalmaz: — Az erős zajhatás az emberi szervezet egészét káro.- sítja. A zajtúlterhelés a vegetatív idegrendszeren keresztül a szervezet számos funkcióját befolyásolja. így például: szaporábbá válhat a légzés, megnő az oxigénfogyasztás. Kevesen gondolnák, hogy gyakorta az emésztési zavarokat a zaj miatt lecsökkent gyomornedvtermelés idézi elő, míg a nyálmirigyek csökkent működése miatt kiszárad az ember szája. Fokozottan jelentkezik persze mindez a zajra érzékenyebbeknél. A zaj fokozza az idegességet, fáradságérzetet idéz elő s emellett nem jelentéktelen a figyelemelvonó hatása sem. Nem a fantázia szüleménye, sajnos, megtörtént az eset: Nyíregyháza új lakónegyedében, a sarki bérház előtt tizenéves suhancok álltak körbe a járdán, s adták kézről kézre előbb a félliteres barackot, azután a literes kö- vidinkát. Tíz óra is elmúlt, amikor a földszinten lakó család férfitagja kiszólt az ablakon, mondván, legyenek szívesek most már elmenni, mert aludnának a gyermekek. A válaszokból: „Mi a hézag, tata? ... Fordulj a fal felé... Szép pizsamád van, drágám ... Szórakozzál inkább a szép anyucikáddal... Ha nem tetszik, gyere ki!...” A szerencsétlen ember dühösen kiment a ház elé s mire feleszmélt, három foga hiányzott, a szeme alja kék volt, mentővel kellett elvinni az ügyeletre. Ezt a fajta ártalmat' nem decibellel szokták mérni. Az ilyen esti csendháborítás ellen nem füldugóval szoktak védekezni j Akkor mivel? Idézet egy hivatalos jelentésből: „A zaj, mint a közérzetet, az egészséget hátrányosan befolyásoló tényező, sok pénzbe kerül a társadalomnak. A megzavart álmú, kialvatlan ember nem nyújthat maximális teljesítményt, különösen, ha még a munka közbeni koncentrálása sem éientes a zajterheléstől. Sőt! A csökkent figyelőképesség könnyen balesethez is vezethet. Szakemberek szerint minden egyes decibelnyi zajcsökkentés egyszázalékos termelésnövekedést eredményez...” • A bérlő, aki nem vállalkozik a szabálysértési eljárás tortúrájára, így panaszkodik csendesen a lépcsőházban: — Egyszer szóltam már a fentieknek, hogy legyenek szívesek csendesebben lenni esténként; mit gondol, mit válaszoltak? Azt mondták, hogy menjek idegorvoshoz, ha bajom van, vagy ha nem tudom megszokni a szocialistái !) együttélést, építsek magamnak egy kis palotát a Sóstói úton. Érti, uram„ így mondták: szocialista együttélést! Csak úgy dobálóznak a szavakkal, mert senki sem mer. rájuk szólni. Mondtam a házmesternek. tegyen valamit, jelentse őket a tanácsnál, mégiscsak ő a felelős a csendért. Kinevetett.” Igazuk van azoknak, akik a vidéki városokban még nem az ipari üzemek, hanem az ember okozta szükségtelen zajt jelölik az idegrendszert károsító hatások élén. Legtöbbször magunk is a hatóságok intézkedése után kiáltunk. mondván, hogy az együttélés elemi szabályait felrúgókkal szemben szigorúan kell eljárnunk. Eközben megfeledkezünk arról, hogy igen sok esetben kísérletet tehetnénk a han- goskodók megfékezésére magunk is. Hiszen nem minden ablak alatt részeg huligánok zajonganak és nem mindenki fölött részeg apa tördeli a berendezést. Vannak — és nem is kevesen — olyanok, akik megszokásból, netán jól jövedelmező foglalkozás révén zajosabbak, hangosabbak s a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy tekintettel legyenek a szomszédra, az utcán járókelőkre. Jó „munkaterülete” lehetne valamennyi lakóbizottságnak, ha erre is legalább olyan gondot fordítana, mint a ház előtti parkosításra. Sajnos, e téren nem dúskálunk jó példákban, itt még bénítóan hat az önzetlen emberek cselekvésére a korábbi kedvezőtlen tapasztalat, és a hivatalos szervek bátorításának hiánya... Világjelenség, hogy a zajos városcentrumokból a Ieve- gősebb és csendesebb elővárosokba — brooklynba, kertvárosba — költöznek az emberek, vállalván az építkezés minden fáradalmát, áldozván megtakarított pénzt a nyugalomért. Hazánkban, megyénkben is tapasztalni már mindezt, hiszen Nyíregyháza mellett például Mátészalkán is igen nagy az érdeklődés a kertes házak övezete iránt. Nyilvánvaló, hogy így ma még csak kevesen tudnak védekezni a zaj ellen, hiszen ez az egyénnek és a városnak is tehertétel. Ezért sürgető feladat a társadalmi együttélés decibeljeinek pontos — és állandó — mérése, s ahol nagyon kileng a mutató, ott gyorsan, hatékonyan tenni kell a kiváltó okok megszüntetéséért. Angyal Sándor Nagy élni akarással Egy rendhagyó művész kiállításáról A közelmúlt nyíregyházi kulturális eseményei közé tartozik, hogy a vízügyi igazgatóság épületében szép számú érdeklődő közönség előtt nyílt meg Péter Mihály képzőművész kiállítása. A bemutatott anyag 26 képből állt, fehér alapon fekete golyóstollat megrajzolt arcképek, tájak és csendéletek. ★ Ki is ez a Szabolcsban élő amatőr művész? Péter Mihály 1947-ben jelentkezett a Berki Nándor szobrászművész által vezetett nyíregyházi szabadiskolába a Dózsa György u. 15. szám és a Véső utca sarkán álló több ablakos épületben. Lelkes, tehetséges munkás-paraszt fiatalok gyűltek itt össze, meghitt családias szeretettel, a művészetbe vetett hittel és közös céllal. Nem kell nagyon az emlékeinkben kutatni ahhoz, hogy felidézhessem a vele való első találkozásomat. Döbbenetes volt! Egész életre szóló. Verőfényes, szép őszi délután volt. Vidáman beszélgettünk Berki mesterrel a szabadiskolás tanítványok között. Egyszer csak valaki félénken kopogott a műterem ajtaján, s csak mikor szóltunk, azután nyitott be. Egy fekete fejkendős, munkában görnyédt, sovány parasztnéni és vékonydongájú fia nyitott be félénken, s zárták be csendesen maguk mögött az ajtót. A néni elmondta, hogy Apagyról jöttek és halkan bemutatkozott. — Ezt a fiút — és rámutatott —, szeretné közénk beíratni, mert hallott erről az iskoláról és a fiának minden vágya, hogy a rajzolásban megmutatkozó tehetségét itt művelje ki. Döbbent csendben néztük őket. Ott állt anya és fia egymás mellett. Édesanyja halkan, sápadt hangon beszélt a fiáról. Elmondta, milyen szorgalmas, milyen sokat segít neki otthon és a kertben is kapálni. Mi viszont csodálattal kérdeztük önmagunktól, hogyan segíthet, hiszen a jobb oldalán a szegényes kis kabát ujja üresen, ernyedten lógott le az oldalán. Nincs jobb keze. Mivel fog majd itt rajzolni? Csak néztük őket, majd amikor a halk szavú édesanya azt is közölte, hogy a fia süketnéma is, még navagy mint a múltból itt maradt „bús magyar sors”. Mintha csak azt mondta volna az édesanyja; „íme az ember, kit én szültem e világra, de így is nagyon szeretem és szeressétek ti is, fogadjátok be őt szeretettel, mert Miska hálás lesz nektek is.” ^i‘éer «.«íj Rózsák Befogadtuk őt, de ő is megszeretett minket. A második otthona lettünk. Megosztottuk vele, amink volt. De őt is roppant melegszívű embernek ismertük meg. Ha a kis csomagja olykor megérkezett a postán, vagy a mamája személyesen hozta, az élelmet fejlődése is példás. Bal kézzel olyan nagy kifejező erővel oldotta meg az alak- és fejrajzot, hogy mindnyájunkat lenyűgözött. Jó előmenetelének eredményeként 1949- ben velünk együtt őt is felvették a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, de sajnos egy fél év után hazadelegálták, mert a tanári kar nem tudott vele beszélni. Ez nagyon elszomorította őt és minket is. Bánatosan hazajött és segített az édesanyjának. De a baj nem jár egyedül. A gondoskodó édesanya, Miska egyetlen hű támasza nem sokkal a hazajövetele után meghalt. Ez a testileg- lelkileg csonka ember itt maradt egyedül, de nem adta fel a küzdelmet. Csodálatos élni akarása minden bánaton ' éá’Viszoritagságon átsegítette Munkát vállalt az útépítésnél és a gumicsövet a csonka hóna alá szorítva, a frissen öntött betonutat locsolgatta, vagy olykor éppen vizet hordott a szomjazó munkásoknak. Ez időben még keveset rajzolt. Később, amikor felkeresett Toldi utcai lakásomon és meglátta dolgaimat, biztatásomra annál többet. Igaz, a főiskola utáni éveket már nem tudta pótolni olyan erővel, mint addig tette, de a nagy szorgalma megható és elismerésre méltó. A nagy csapásokat azután kezdte követni az életöröm. Megismerkedett egy jóravaló süketnéma nővel, akit feleségül is vett és a házasságukból született egy szép, egészséges kisfiú, majd egy kislány, akik kárpótolták a sok-sok bánatért. Mi pedig a feleségemmel örömmel lettünk a gyermekek keresztszülei. Külön öröm, hogy a kis Miska örökölte az apjától a tehetséget. Ezért is vállaltam örömmel immár harmadjára kiállításának méltatását. A tárló falán látható képekről, grafikákról egy különös élet belső, egyéni érzései mélyen realista hangon szólnak hozzánk. Legkifejezőbbek az emberábrázolásai, azok a munkában edzett falusi pagyobb lett a döbbenetünk. Hogy tudunk majd vele beszélni? Miska pedig nagy, szomorú szemeivel nézett mereven maga elé, hol meg a mennyezetre, mert ha nem is hallotta, amit mondott az édesanyja, mégis mindent megértett. Ahogy ott néztem őket, sajnálattal és szomorúan, nekem úgy tűnt, mintha a fia már nem is mellette állna, hanem az anyja a karjaiban tartaná csonka és néma fiát, akinek a karja ernyedten lóg, mint egy „magyar paraszt Piéta”, megosztotta velünk és addig kínált, amíg egy cseppet sem hagytunk belőle, mert az éhes diák szájának bizony a menzakoszt mindig kevésnek bizonyult. Példásan szerette a tisztaságot is, minden reggel egy lavór jéghideg vízben megmosta sovány kis testét. Szorgalmasan tanulta a rajzolást és nagyon sokat olvasott. A beszédértelme úgy kifejlődött, hogy szinte mindent megértettünk, amit mondott. A humorérzéke is nagyszerű volt. A szakmai raszt- és munkásemberek, akikkel Péter Mihály naponta találkozik a munkában, barátkozások és beszélgetések közben. A tájképein pedig egyenesen döbbenetesek a sokat visszatérő, az önarcképszerű csonka testű fák, mintegy mementók, melyek kínosan, de nagy élni akarással, görcsösen vonaglanak az ég felé, amelyek dacolnak az idő viszontagságaival, de élni akarnak — élni éppúgy, mint alkotójuk. Soltész Albert KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. december 14. Parasztportrék Cigánytánc (Péter Mihály rajzai)
