Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

Vita a munkások művelődéséről BRIGÁDNAPLÓ Brigádpénzből — benzinköltség SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Á boldog kézivarró A vitához hozzászólva leg­először a brigádomat szeret­ném röviden bemutatni. Ti­zenegyen dolgozunk a VN—78 komplex brigádban — mun­kaadagoló és technológiai osztályvezető, fizikai állomá­nyúak és vezetők vegyesen — zömmel termelésirányító­ként. Nálunk nem lehet mun­kaidőben brigádmegbeszélé­seket tartani, és mégis, azt hiszem, dicsekvés nélkül el­mondhatom, hogy arról híres a brigádunk: mi vagyunk a MOM-ban az egyik legjobban összetartozó kis kollektíva. bői fedeztük. Természetesen csak all brigádtag kaphat a közös pénzünkből, a család­tagok maguk fizetik a részü­ket. Mindig olyan helyekre megyünk, ahol egy-egy mú­zeumot, műemléket is meg­nézhetünk, így a kellemest a hasznossal összekötjük. Természetesen nálunk is megvannak a brigádművelő­dés hagyományos formái, például részvétel a különféle oktatási formákon, klubren­dezvényeken, továbbtanulás, szakmai programok a GTE keretében stb. Ezekre sem kell senkit agitálni. Mert csak olyasmit vállalunk, amit a brigád közösen eldönt, s akkor abban mindenkinek részt kell vennie. Nem azért, mert kötelező, hanem azért, mert mi döntöttük el. A leg­népszerűbbek természetesen a kirándulások. Legközelebb Csehszlovákiába megyünk, egy hét végén, két-három napra. Lemák Zoltánné brigádvezető Szeretném elmondani, mi­vel értük ezt el. Anyagi ér­dekeltséggel. Ez így első hal­lásra talán furcsán hangzik, de ha elmagyarázom, bizto­san szimpatikusnak találják majd a mi kezdeményezésün­ket. Nálunk áz.a szokás alá-, kult ki, azt vezetlük.be, hogy: a brigádt«jjsénybéíl9Í elédtiiT. címmel, fokozattal járó ösz- szegeket közös kasszában hagyjuk, senki nem részesül­het belőle külön-külön. És mégis részesül, amikor közö­sen felhasználjuk. Mire költjük a pénzünket? A leggyakrabban kirándulás­ra. Most legutóbb például kétnapos kiránduláson vol­tunk Romániában. Egy sza­bad szombaton és vasárnap. Saját kocsikkal mentünk, a benzinköltséget a brigádpénz­Nem élmény, hanem áldozat Nagyon sok olyan vonása van a brigádművelődésnek, amit erőltetettnek tartok. Mi­ért kell például forszírozni a közös színház-.i’rneg mQZi- látogatásökat? Egy-két' ó'rh- ber tud csak elmenni, azt le­hetetlen megszervezni, hogy például a mi Eötvös Loránd brigádunk mind a tizenhét tagja egyszerre ott legyen. Elég sok bejáró van köztünk, ha vége a munkának, min­denki igyekszik hazafelé. Mert az idő pénz. Ha meg látványos vállalásokat akar­nánk végrehajtani, annak azért nem volna értelme, mert nem élmény volna, ha­nem áldozat. A mi brigádunk is teljesíti kulturális vállalásait, vásá­rolunk színházjegyet a bri­gádkasszából, ha éppen arra van igény, meg szemináriu­mokra járunk, továbbtanu­lunk, elmegyünk a múzeum­ba stb. De nem erőltetve, mindenáron együtt. Nálunk éppen ezért az a forma ala­kult ki, hogy mindenki egyé­niségéhez illően, „testre sza­bott” vállalást tesz, amit kü­lön-külön név szerint beírunk a brigádnaplóba, s az érté­kelésnél is ezt vesszük ala­pul. Hegedűs Tibor brigádvezető (MOM) Á „kikapcsoló 1 program Az Április 4. brigád vezető­je vagyok; az automata főgép- sornal van a munka terüle­tünk. a Szatmár Bútorgyár­ban, brigádunkban szakmun­kások és betanított munká­sok dolgoznak, jelenleg tízen. Jelenleg — ez nagyon fontos. Mert például ebben az évben hatan mentek el a brigádból. Hogy mi ennek az oka? Az, Huszonhármán dolgozunk az Ifjúság ezüstkoszorús Szo­cialista Brigádban, egy kivé­tellel mind betanított mun­kások. Mi készítjük elő a bú­torok felületét borító furnirt. Három műszakba járunk — és ezzel azt hiszem, mindent el is mondtam a brigádmű­velődés közös szokásairól. Meg arról is, hogy ki-ki egyé­nileg hogyan művelődik. Még tévét se nézünk. Vagy mű­szakban vagyunk, vagy éppen aludni kell. A közös művelő­dés a mindennapi gyakorlat­ban csak azt jelenti, hogy megbeszéljük egymás közt, mit ír az újság, esetleg vala­ki elmeséli, mit látott a mo­ziban. Ha valami közösségi programot szerveznek a gyár­hogy az emberek egyszerűen nem bírták' továbh. A zaj olyan nagy, hogy élőbb-utóbb kikészíti vagy a hallószérve- ket, vagy az idegeket. Már­most, ha én azt olvasom az újságban, hogy menjenek a brigádok hangversenyre, meg színházba, meg moziba, ak­kor elképzelhető, mit gondo­ban, akkor is csak az vesz részt a brigádból, aki és ahogy ráér. Egy vállalásunkról viszont szeretnék külön is szólni. Az ököritófülposi gyermekotthon lakóit támogatja a brigádunk, közös pénzünkből apró kis ajándékokat, játékokat vá­sárolunk, s időnként meglá­togatjuk őket. Azt hiszem, nem lebecsülendő, hogy a bri­gádokat ilyen célokra mozgó­sítani lehet, hogy munkaidőn túl ilyen közösségi vállalá­soknak eleget teszünk. Igaz, ez nem kulturális program, de szívesen végezzük. Mező Istvánná brigádvezető (Szatmár Bútorgyár) . lók. Nekünk például tisztárai nevetséges « vdtfia patymi za-| jós szórakozás, mindenki csak a csendre vágyik, ha ledol­gozta a napot’. Kikapcsolódni — ez lehet­ne a brigádunk jelszava, ha a kulturális vállalásokról be­szélünk. Vállaltunk múzeum- látogatást, továbbtanulást, de az az igazság, hogy nagyon sok ajánlott művelődési for­mát erőltetettnek érzünk. Mi­nek kell például felsorolni, hogy a brigád vállalja a könyvtári tagságot? Lehet, hogy el se olvassa, amit ki­kölcsönzött. Lenne egy javaslatom: azt á művelődési formát kellene, jobban támogatni a vállala­toknál, amiből á brigád szak­mailag is hasznot húz. Példá­ul: a brigádtagok anyagi hoz­zájárulásával elmennénk a BUBIV-hoz, vagy Székesfe­hérvárra a bútorgyárba ta­pasztalatszerző gyárlátoga­tásra, a szakmai program után meg közösen múzeum­ba, vagy városnézésre. Ez ki­kapcsoló program, amellett hasznos, érdekes is. Erre sen­kit se kellene rábeszélni! Finczés József brigádvezető Hég tévét se nézünk — Legutóbb egy brigádértekezleten me­séltük egymásnak, kinek milyen volt az éle­te. Egyszer aztán azt mondja valaki: — No, Papp Bálintné, te is mondd el a magadét. Ügyis azt mondod mindig, hogy boldog vagy. — Budapesten születtem 1941-ben. Alig nyolchónapos voltam, amikor megbeteged­tem. Bevittek a kórházba, de sehogyan sem gyógyultam. Egyszer a nagymamám bejött meglátogatni. — Mit csináltak ezzel a gyerekkel, hogy hat hét alatt ennyire tönkrement? — förmedt az ápolónőkre szegény jó öreg. — Hiába minden, néni! — csitították a nővérek. — A kislányon nem lehet segíteni. — Adják ki nekem! Majd én meggyógyí­tom! Lelketlenek! — Elvitt egy privát orvoshoz — de sok­szor mesélte szegénykém ezt a történetet —, aki csak ennyit mondott: „Drága Moldván néni, a kislánynak semmi komoly baja. nincs. Ki van éhezve.” Nagymamámnak kö­szönhetem, hogy meggyógyultam. Soha nem tudom őt elfeledni. — Háború után hazaköltöztünk Botpa­ládra. Itt mentem első osztályba. Az első ta­nítóm Görgey Géza tanító úr volt. Ma is jól emlékszem az első tanítási napra. Nagyma­ffiám vitt fel az iskolába. A tanító úr az ud­varon szorgoskodott. — Jó reggelt, tanító úr! — Jó reggelt, Róza néni! Hozta a kis- jányt? — Hoztam, de tetszik látni: pityereg a lelkem. Mert hogy nincsen könyve. — Ne búsulj kedveském! Meglesz az is. Menj be szépen a többiekhez! — Kis idő múlva bejött a tanító úr. Megkérdezte a nevünket, az édesapánk, az édesanyánk nevét. Pedig jól ismert minden­kit. A kísérők hamar eltávoztak. — Osztán tanító úr, az egyik ódalát nyúzza, a másikat sózza! — szólt vissza az ajtóból valaki. Megszeppentünk, volt, aki el is pityeredéit, de nem lett semmi baj. Nem olyan nyújts volt a mi tanítónk. Szerettem iskolába járni, pedig akkor nehezebb volt. Az alsó nég.y ogztájy együtt járt a kisiskolá­ba, a, feíső négy; pedig, a nagyba. Emlékszem. télen még fát is vinnünk kellett. Mindenki­dnek *bt dSf^oV'Nagyi‘ pefróletímlSrrwfl^Ju^- ‘ gött a mennyezetről. AzÜskolábóf kéVirány- be mentünk hazafelé. Mindenkinek köszönni kellett, jó napot vagy jó estét, ahogy követ­kezett. A napunk a templomba menéssel kezdődött. A tanítás előtt elmondtuk az imádságot. Uzsonna előtt megint imádkoz­tunk, utána is. Ima jutott mindenkinek, jó falat annál kevesebb. — Nemsokára- úttörők lettünk, véget ért az imádságos korszak. Énekelni, szavalni, szerepelni jobban szerettem, mint fohászkod­ni. Ügy elszaladt a nyolc év, hogy szinte ész­re sem vettem. — Nem tanultam tovább. Szegények vol­tunk. Elmentem dolgozni Pestre, a COM­PACT vállalathoz. Édesanyáméknál laktam. Szerettem a gyárban dolgozni. Eljártam a színjátszó csoportba, vetélkedőn is szerepel­tem. Elég helyes lány voltam, a fiúktól sem húzódoztam. Csak hát akinek én tetszettem, az nekem nem tetszett és megfordítva. Az el­ső férjemmel 1964-ben ismerkedtem meg. Elvált volt. Én akkor töltöttem be a huszon­kettőt. Ö harminchárom éves volt. Akkor úgy éreztem, nagyon tetszik, nagyon szere­tem. összeházasodtunk. — Ezerkilencszázhatvanhat májusában megszületett az első kisfiam, Béla. Nagyon boldog voltam. Olyan boldog és büszke, mintha a szülést én próbáltam volna meg legelőször a világon. Ahogy az anyaszabad­ság letelt, be kellett adnom hetes bölcsődébe. Majd megszakadt érte a szívem. Újpestre hordtam a VII. kerületből, de mindennap, a hatórai munkakezdés előtt és munka után mentem megszoptatni. Ilyenkor alig tudtam megválni tőle. A férjemmel sajnos nem éltem valami jól. Nemigen veszekedtünk, csak valahogy nem jöttüqk ki egymással. Hazaküldött Pa­ládra. Fogtam a kisfiam, s jöttem is! Később aztán hiába hívott vissza. Nagymama és nagyapám nagyon örültek, hogy hazajöttünk. Egyedül voltak ekkor, mi hoztuk a biztonsá­got. — Kétheti itthoniét után beléptem a termelőszövetkezetbe. Csináltam én mindent: jártam kapálni, gyűjteni, trágyát teríteni, fát kaparni, mikor mi jött sorba. A fizetés elég gyenge volt. Munkaegységre dolgoztunk. Leginkább terményt adtak, pénzt nagyon ke­veset fizettek. Sokat dolgoztam, de soha nem csüggedtem. Láttam, vannak, akik nálunk is nehezebb körülmények között élnek. Igaz, akadtak, akiknek jobban ment. Telt szép ruhára, jó bútorra. Nem irigykedtem. Re­ménykedtem, hogy majd nekünk is lesz jobb sorunk. — Még csak 27 éves voltam. Nem sze­retek dicsekedni, de elég csinos voltam. Ek­kor ismerkedtem meg a mostani férjemmel. Gyakran találkoztunk, utcán, munkahelyen. Beszélgettünk. Bélust is szerette. A kisfiú is megkedvelte őt. Nemigen beszélgettünk mi házasságról. Én talán nem is gondoltam rá, ő meg nem merte mondani. — A szülei nem jó szemmel nézték, hogy hozzánk járogat. Szerette ő a szüleit, de gon­dolom, engem jobban, hát nem fogadott szót. Odáig fajult a dolog, hogy otthon azt mond­ták neki: vagy én, vagy ők. Az összes ruhá­ját kipakolták a heverőre. Ő eljött hozzánk, s megkérdezte a nagymamát: ide költöz- het-e? — Én nem szólok bele, gyermekeim — felelte —, de jól gondoljátok meg! Az élet nem játék! Elmentünk a ruháiért, beraktuk egy bő­röndbe. Ez volt 1969. december 16-án. Na­gyon szerettük egymást. — Jöttek* a gyerekek sorban. Négy kis­fiam született 1970 és 75 között: Zoli, Laci, Bálint, Robi. Nyolc évig voltam szülési, gyermekgondozási szabadságon. Sokat dol­goztam az öt gyerekre, sokat sírtam, sokat kacagtam: de boldog voltam. Van célja, ér­telme az életemnek. •íob.nm Közben <.75-ben. beköltöztünk Fehér- ,cgyau'nnarea,.jnagjmatnáék .eladták....a - házat. Ebből, rrtég* amit meg takarítottunk, OTP-s lakást vettünk a Május 14. téren, örültem, hogy idáig jutottunk. Igaz, nem volt könnyű, nagymamáékkal kilencen voltunk a lakás­ban. űk szegények nem sokáig örülhettek az új otthonnak. Előbb nagymama, aztán nagy­apa is meghalt. Sokat sírtam, emésztettem magam. Sosem tudom feledni, mit tettek ér­tem. — Amikor lejárt a gyes, 78-ban, elmen­tem és jelentkeztem a HÓDIKÖT-ben. Elő­ször két műszakra akartak felvenni. Nem tudtam vállalni. Másnap visszamentem, sír­tam, és megértettek. Kérdezték, milyen mun­kát szeretnék. Mondtam, én nem bánom, csak dolgozhassak. Kézivarrónak vettek fel. A mai napig azon a szalagon dolgozom, aho­vá felvettek. Megszerettem ezt a munkát, már minden mozdulata bennem van. Ügy érzem, munkatársaim is szeretnek. A munka­helyi vezetőim is meg lehetnek elégedve ve­lem, nem húzom ki magam semmiből. Részt veszek a termelési tanácskozáson, szakszer­vezeti gyűléseken, politikai oktatáson, isme­retterjesztő előadásokon. A számat is kinyi­tom, ha kell. De inkább jó munkával szere­tek bizonyítani. A férjem szerint, aki Gyar­maton a SERKÖV-nél dolgozik, megszállott­ja vagyok a HŐDIKÖT-nek. Már többször kaptam elismerést, jutalmat is. — Otthon is annyit dolgozok, hogy azt le se tudnám írni. Néha úgy rohangálok, mint a régi filmeken a színészek. Munka után loholok haza, bevásárolok, főzök, mo­sok, takarítok. Közben: „Anyu éhes vagyok!” „Anyu pisilni kell!”, ide figyelj, oda figyelj, vacsora közben ezt hallgassam, arra néz­zek ... 4 — Mire elalusznak, kilenc óra. Aztán mosogatok, javítgatok ezt, azt. Mert minden­nap szakad a kis nadrág, pulóver miegymás. Mire mindezt elvégzem, tizenegy óra is van. Nem ritka, hogy az éjfél is ébren talál. Na­gyon fáradtan fekszem le mindennap, s reg­gel kezdődik elölről. De fontoá, hogy a gye­rekek egészségesek. A legnagyobb már ipari tanuló, a többi iskolás, óvodás. — Amint említettem, a férjem itt dol­gozik a városban. Megbecsülik, tavaly ki­váló dolgozó lett. Egy baleset miatt már hó­napok óta táppénzen van, de remélem, ha­marosan ő is meggyógyul. — Hát ennyi volt az én eddigi boldog életem. Mert most is azt mondom: boldog vagyok. Csak akkor nem éreztem magam annak, ha a gyerekek betegek voltak, vagy valami baj szakadt ránk. De a boldogság szerintem nem csupa kacagás, gondtalanság. A gond, a baj próbája teszi az embert. Meg­mutatja, mit ér. Harminckilenc éves vagyok. Ebből huszonkettőt munkában töltöttem. So­kat próbáltam, jót, rosszat. Tudom, vannak nálam boldogabb, de boldogtalanabb embe­rek is. Az előbbieket nem irigylem, az utób­biaknak meg azt mondom: ne csüggedjenek. A boldogság nem ajándék. Meg kell küzdeni érte. Bürget Lajos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. december 14. Két ember. Pál Gyula grafikája.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents