Kelet-Magyarország, 1980. december (40. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-14 / 293. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ÉLŐ HAGYOMÁNYAINK Tanya bokrok, tirpákok „A mostani város 1754-ik év elején újra gyarmatosított hely, összetartó szorgalmatos lakosai iparkodása által any- nyira sebesen haladt virágzásában, hogy megtelepülésének harminckettedik évében már városok sorába emeltetik, fennállásának ötvenedik évében, örökváltsági szerződés mellett, megvette magát fele részben a Dessewffy grófi családtól, végre hetven éves korában a Károlyi grófi családtól magát másik fele részben is kiváltotta. Az 1837-ik évben végre királyi szabadalom által tanácsa is rendezve lón.” — Ezeket a sorokat írta le Fényes Elek, a magyar statisztika első művelője a múlt század közepén Nyíregyházáról. Az 1754-ben betelepülők, az új lakosok az ország különböző részeiből gyűltek össze, hogy azután szorgalmas munkájukkal kiszakítsák magukat a jobbágyi sorbóL Jellegzetes tirpák népi lakói vétel). kezdetben csak legeltetés idején, tavasztól őszig laktak. Később a tirpák gazdák utódai házas életük első esztendeit is ott töltötték. A „bokrok” nem azonosak az alföldi tanyákkal. Míg az Alföldön szétszórt, egymástól elzárt, elkülönített tanyaegységek voltak, addig egy-egy bokor legalább tíz-tizenöt, sőt negyven-ötven lakóházával, utcáival kis falura emlékeztetett. Hogyan éltek a tirpák gazdák, hány házuk volt? Erdész Sándor néprajzos gyűjtésében az egyik öreg gazdálkodó így emlékezett erre: „ ... akinek vót a tanyán lakása, az vett a városban is majd későbben, mikor jól gazdálkodott. Tejbül, vajbul összegyűjtöttek egy kis pénzt... majdnem mindegyik ragaszkodott hozzá, hogy neáz Nyíregyházán. (Archív fela lakóház, az istálló, a többféle szín, sertésól, a tengerikas. A ház körül virító virágoskertet, szőlőlugast, néhány fából álló kisgyümölcsöst az előudvarból kerítik le. Ugyancsak abból veszik el a csűrös, vagy takarmányos kertet. A második udvarrész a szérűskert. A század- fordulóig itt nyomtattak, csépeltek. Itt állt a hodály, a magtár, a pelyvás és a töre- kes. Ezután következett a harmadik részként a gyümölcsöskert, amelybe gabonás-, krumplis- és répásvermet ástak. Sajátos volt a tirpákok népviselete is. Még a század- forduló első évtizedeiben is a tirpák gazdák jellegzetes, nemezposztóból szabott, fehér és fekete cifraszűrben, gubában, valamint a nyíregyházi ködmönösszűcsök készíMegérkezett a posta Bájibokorba. (Elek Emil felvétele) Kik is voltak a jövevények, akiknek búzát tartó acélos karját a régi nyíregyházi címer megörökítette, akik a műveletlen földet újra termőre fogták? A letelepedő szlovák nyelvű népesség zöme Békés megyéből, Szarvasról, más része a Felvidékről érkezett. Tirpákoknak kezdték nevezni őket, mely a szlovák „trpák” szóból származik, és rosszul, törten beszélőt jelent. A nyíregyházi szlovákok kezdetben csak egymás között használták a szót. A Békés megyéből jöttek kissé gúnyosan, lenézően látták el a „trpák” jelzővel a Felvidékről származó, más dialektusban beszélő bevándorlókat. A környező magyarság ezt hallva, a kiejtést könnyítő „i” betoldásával minden nyíregyházi szlovákot „tirpákénak, Nyíregyházát pedig „tirpákváros”-nak nevezte. A tirpákság a város határában sajátos határhasznála- tot alakított ki. Az állattartás és a földművelés miatt alakultak ki a nagy határban a bokortanyák, amelyeket ki a városban is legyen egy lakása. Azt a lakást ők arra használták fel, hogy szeredán és szombaton ők mindig bementek a városba. Ha meg kelletett vinni — mondjuk egy ötven kiló — gabonát, mán akkor szekérbe fogtak és bevitték ... Azután ha mán megöregedtek, akkor ők bementek lakni és a fiatalok idekinn laktak és dógoztak. És az öregeket táplálták a tányérul élelemmel, tűzrevaló- val és ami kelletett nekik. És ők így élték le a sok éveket.” Milyen volt a Nyíregyházán lakó tirpákok népi építkezése? A tirpák lakóház az alföldi háztípushoz tartozik. Jellemző, hogy a kemence mindig a szobában van, ezt a konyhából fűtik. A pitvar füstházas, azaz szabadkémé- nyes. Míg a városi tirpák házhoz gazdasági melléképületként legfeljebb egy istálló tartozik, addig a bokortanyákon sokféle rendeltetésű épületet találunk. A tirpák tanya három részre tagolódik. Az elöudvar zöld, nagy udvar. Rajta épült tette rövid ködmönökben jártak. A hideg teleken a kocsira fehér és fekete, diszesen kivarrt bundákban ültek fel. A férfiak széles, házivászonból vagy gyolcsból készített bőgatyákat hordtak. A vagyonosabb és rangosabb tirpák nemesgazdák bécsi kék posztóból varrattak. Fekete zsinóros ünneplő ruháik a „Kossuth”-, vagy „pandur”- kalappal, a nyíregyházi ráncos vagy kemény szárú csizmával szintén jellegzetes öltözék volt. Az első világháború éveiben télen a gazdaasz- szonyok többsége csak nagykendőben járt. A fiatalabbak virággal kivarrott fekete atlasz, esetleg kasmírkendőben, cifraködmönben árulták a piacon portékáikat. Az idősebbek ráncolt, sötétes, bő, fodros szoknyát viseltek. A szegényebbeken bő ujjú ingván fehérlett, fejüket kendő takarta. Ugyancsak jellemző a gazdaszekér és a valamikor népszerű kétkerekű féderes- taliga. A személyszállító tali- gások foglalkozása egyedülálló volt Nyíregyházán. Sajnos az egykori fuvarozóknak hírmondójuk sem maradt. A tirpák néprajzi csoportnév az évtizedek során változáson ment át. Ma már nemcsak a szlovák etnikumú lakosságot, hanem az érzületében és nyelvében magyarrá vált „szlovák eredetű” polgárokat is jelöli. A tirpákok életét, érzéseit, öntudatát a közülük kikerült írók, költők fejezték ki a legszebben. Krúdy Gyula válogatott szép szavakkal írta le műveiben a tirpák parasztok szinte ko- nokságig menő szorgalmát és takarékosságát. Váci Mihály pedig a nyírségi homokba kapaszkodó jegenyék, akácok, nyírfák, az „én szőke városom” költője, aki a később idetelepült, a kevésbé termékeny homokra szorult szegények: cselédek, béresek sorsát, küzdelmes életét örökítette meg. ReszlerGábor Minden alkalommal némi elfogódottsággal lépek be az ajtón. Hiába, ha az ember ifjúságának és egykori szerelmeinek színpadán találja magát ismét, bármennyire is szeretne férfiasán fesztelen és nagyvilági pofát vágni, körülgyűrűzik az emlékek. Hol is vagyok? — torpanok meg újra és újra a küszöbön. — A fiatalság ugyan elmúlt már, de a szenilitás még nem jött el, lehetséges, hogy nem jó helyre toppantam be? De igen, igen. Ez mégiscsak annak a vendéglőnek a halovány mása, ahol egykoron estéről estére múlattuk az időt; hol okos baráti beszélgetésekkel, hol kedvetlenül vedelve; olykor lángolva egy lányért, olykor üres és fakó lélekkel — de mindig otthon. A falak talán még a régiek, de már az uniformisszerű faburkolat borítja őket; a kovácsoltvas lámpák valami vízi szörnyet ipar- művészítenek a szemem elé, átmenet egy hal meg egy húsvéti nyúl között; a sarok felől diszkrét vizeletszag terjeng; a valamikori „Urak” feliratú nélkülözhetetlen helyiség ajtajáról, amelyen most egy vigyori hermafro- dita zománcképe díszeleg, jó fél éve már letépte valaki a zárat. A pult azonban csillog-villog; mögötte egy impozáns férfiú — a vak is látja rajta, hogy ő itt a főnök — elmélyülten dolgozik: egy almát fényesít ciklámenszínű zakója ujjával, majd elhelyezi a kármentő mögött a whiskys, konyakos, fütyülősbarackos, vilmoscsászár- körtés üvegek közé, a számára kijelölt legelőkelőbb, leglátványosabb helyre; aztán hátralép és elégedetten szemügyre veszi munkája eredményét. Az alma nemcsak dekoráció, jelentése is van. Ez a jelentése még az értelmező szótárban is megtalálható; azt jelenti, hogy ebben az exkluzívra faburkolt vendéglátóipari üzemegységben valami nincs; az alma szinonimája a hiánynak. Hogy mi nincs, arról az alma mellé pingált felirat igazít el: hitel! Szóval; hitel alma! Szikszai Károly rajza Állítólag ez kedves hagyomány, amelyet ápolni illik; ez a vadonatúj, kackiás főnök pedig — mondják —, ad az ilyesmire. Abban a régi vendéglőben, amelynek az alapterülete meg a falai azonosak voltak a jelenleginek a területével, meg a falaival, kellőképp el nem ítélhető módon nem ápolták ezt a hagyományt Ez a szakszofonos küllemű vendéglős bizonyára megreszketne az undortól, ha hallaná, hogy a Boronkai-féle kocsmaházban nem volt ilyen szép sárga-piros műanyag alma; s ha még azt is elmesélné neki valaki, hogy ott alma helyett éppen az volt, ami itt alma, alighanem felháborodtan összevonná a szemöldökét: micsoda hely lehetett az?! S ha ezt a kérdést nem csupán költőinek szánná, hanem mondjuk hozzám intézné a szót, és választ is várna rá, elmondhatnám neki a következőket: Boronkai úr, a főnök nagy, pohos, gyomorbajos ember volt, aki drótkeretes szemüvegén át álmosan, de mégis fürkészően figyelte a világot. Senki nem értett úgy a szakmához a környéken, mint ő; mondták: még Vampeticsnél szerezte alapos ismereteit, s egy időben krupierként működött valahol Nyugat-Európában. Nála jobban senki sem ismerte a törzsvendég lélektanát, mert ő tudta még, mit jelent ez a szó; általában jellemző volt rá, hogy rendkívül sok olyan szót ismert, amelynek hallatán egy mai zöldfülű csak eltátaná a száját. Boronkainál törzsvendégnek lenni kitüntetés volt, és felbecsülhetetlen előnyökkel járt. A magyaros házi konyha étlapon nem szereplő különlegességeitől a hitelig minden kijárt annak, akit Boronkai egyszer kézfogásával törzsvendéggé avatott; s ezt nem nagy rendelésekkel és fejedelmi borravalókkal, hanem — a főnök szavaival élve — úriemberséggel lehetett elérni. Az úriemberség kritériumait Boronkai sohasem határozta meg közelebbről, mert általában igen szófukar ember volt, csak sejteni lehetett, milyen szempontok befolyásolják ítéleteit... Az urak hitelét egy nagy kockás füzetbe jegyezték be; erre Boronkai úr hitvese volt hivatott; külsőre egy megfáradt Marlene Dietrich, aki záróráig csendes, elúszó mosollyal csapolta a sört, és a törzsvendégnek még éjfél után is kihozta a pacalt, abban az Órában, amikor holmi jöttmentnek már egy. kisfröccsöt sem töltött volna ki. Vajon, hol lehet most Boronkai és neje, s hol lehetnek az egykori törzsvendégek? Toncsi sohasem beszélt, sohasem mosolygott. Ha kérdést intéztek hozzá, csak kurtafurcsa igenekkel és nemekkel válaszolt. Ezzel szemben Toncsi tudta, hogy ki szereti ecettel a bablevest, ki az, aki a kis piros csöves paprikát többre becsüli a törött borsnál; ki az, alti a savanyú tüdőt csak akkor érzi fejedelmi ételnek, ha legalább egy fertály citromot is szervíroznak hozzá; Toncsi tudta, hogy van, aki szívesebben megissza a hanz- lit, mint a frissen csapolt sört; tudta, hogy némelyek kanállal szeretik enni a lencsefőzeléket, tudta, hogy mikor kell a hölgyre felsegíteni a kabátot, s azt is, hogy erre a privilégiumra milyen lélektani helyzetben tart igényt a hölgy társaságában lévő úr. Toncsi mindent tudott, csak éppen nem beszélt soha. Egy alkalom kivétel. Akkor Toncsi beszélt — egy egész bővített mondatot kimondott — ezt a hihetetlen eseményt még évek múlva is emlegették Boronkai törzsvendégei. Egy este gombát kívántam, rántva. De Toncsi csak elutasítóan megrázta a fejét, és mor- rant valamit, majd rábökött az étlapra, s ajánlott valami mást. Hétköznapi eset. Nem sokkal később dolgaim több mint egy fél évre más városba szólítottak. Hazatérvén első utam természetesen Boronkaihoz vezetett; a főnök parolája olyan volt, mintha tegnap láttuk volna egymást utoljára, hitvese ugyanúgy csapolta a sört, s Toncsi is ugyanúgy állt meg az asztalnál, mint máskor. De nem! Valami mégiscsak történt, valami vibrálni kezdett a levegőben. Ez történt: Toncsi mosolygott. Azaz valami vigyorfélére húzta szét keskeny ajkát. Látomással felért: dermedten leste mindenki, mi történik?! — Ma van rántott gombafej — bökte ki, s a szóáradattól elhűlt a vendégsereg. A szavak rakétaként, diadalmasan röppentek tova szájából, hirdetvén a hihetetlent: lám ő is tud beszélni, ha akarja, rendelkezésére áll a szó; a szó, amely Feuerbach szerint boldogító, ki- békítő, megváltó erővel bír. — Ma van rántott gombafej! — mondta hát Toncsi, s mintegy megrendülve saját bőbeszédűségétől, komoran kivonult a konyhába, hogy depressziójából már soha többé ne zökkenjen ki... De hát Toncsi már nincs itt, vissza kell térni a jelenbe. Itt van viszont a faburkolat, a rátarti főnök, az ugyancsak ciklámenbe bújtatott pincérek, és a hallal keresztezett kovácsoltvas nyúl. És itt van az alma. Az alma, aminek az elé írt szó jóvoltából jelentése is van. Igaz, az információ: hitel nincs, egy kissé hiányosnak tűnik. Jóval többet kellene a kedves vendég tudomására hozni. Például azt: borjúhús, bélszín, belsőség: alma; tiszta abrosz, fényesre törölt pohár, kiürített hamutartó: alma; ízletes étel, otthoni íz, hideg ser- ital; alma; udvariasság, figyelem, törzsvendégcsapat, jó hangulat: alma; stb. Egyszóval ezen a helyen minden: alma. Mert voltaképpen még maga az alma is alma; hiába nyálazzák és suvickolják naponta; ez a műanyag formed vény úgy aránylik egy igazi, szép, piros jonatánalmához, mint ez a vendéglő a Boronkai-féléhez; ezek a ciklámenben parádézó, kétbalkezes, de önelégülten pimasz, jópofáskodóan bőbeszédű fickók a kevés szavú Toncsihoz, mint ez a lagymatag, fölvizezett lötty, a frissen csapolt, hideg sörhöz, mint az almafényesítő főnök a hó- zentrógeres, poharas Boronkaihoz, az alázatot mímelő, pénzszimatoló sunyiság az őszintén szívélyes vendégszeretethez... Szóval, valami ilyesmit mondhatnék, ha a főnök megkérdezne, de sohasem fogom neki elmondani, és.ő soha sem lesz rá kíváncsi; ő áll a pult túlsó oldalán, az almája alatt; én meg itt ülök a vendégek karámjában, a hideg, rágós bécsiszeletemmel, és a lottyadt, félig mért korsó sörömmel. Ellenszenvünk kölcsönös és feloldhatatlan. Szakadék választ el, s két partja között nem létezik kommunikáció. A főnök fölénye azonban egyértelmű, mert ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy ilyen helyre ép eszű ember nem teszi be a lábát, de én gyöngeségemben mégis betérek néha, mint aki még csodákat remél; ő meg gúnyos szánakozással tudomásul veszi. Neki ugyanis nincs rám szüksége; ha valami nem tetszik, mehetek a fenébe; ez itt az ő szemétdombja, ahol már összekaparta a magáét, itt az övé a pénz és a hatalom, ennyi kell neki, nem több, s ami még ezenkívül létezik, az a szívében, agyában és vendéglőjében most és mindörökké: alma! 1980. december 14.
