Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
1980.‘november 7. A szovjet fotográfia 60 éve „A fotó- és filmművészeti alkotások készítésének és forgalmazásának irányítása a Közoktatásügyi Népbizottság jogkörébe megy át.” Hatvan év telt el azóta, hogy aláírta Vlagyimir Iljics L,enin ezt a dekrétumot. A döntés hatalmas lökést adott a szovjet fotográfia fejlődésének. A hat évtized alatt művészi színvonalon örökí- teték meg a fényképészek a történelmi eseményeket, a fiatal szocialista állam fejlődésének állomásait, a második világháború harcait, majd az azt követő békés, építőmunkát. A hatvan év alatt egy sor fotográfus vált méltán világhírűvé. A napokban Budapesten, a Műcsarnokban nyílt kiállítás „A szovjet fotográfia 60 éve” címmel. Reprodukcióinkkal a tárlatból adunk ízelítőt. (Gaál Béla reprodukciói) Vladimir Tyendrjakov: Leszámolás — részlet — Albert M.: A Frigan csatorna építése Gorjacsev A.: Szibéria energiája Sersztyernyikov L.: Boldog születésnapot Ólja! □ rkagyij Kirillovics úgy gondolta, hogy a pedagógus a szétrombolt Sztálingrádban született meg benne egy emlékezetes éjszakán. Talán az volt az első csendes éjszaka. Előző nap még aknák robbantak száraz pukkanással a romok között, hosszú géppuska- és rövid, ugató géppisztolysorozatok kusza szövedéke jelezte a frontvonalat, süvöltöztek a katyusák, tompa dörejekkel árasztva el az agyongyötört földet, az égen rakéták virágai nyíltak, fényükben újra meg újra összezsugorodtak a fantasztikus alakú, tátongó ablakszemű házmaradványok. Előző nap még folyt a háború, de mára véget ért. A hold csendben kelt fel a romok, a hóborította hamutenger felett. Az ember el sem tudta hinni, hogy már nem kell félni a csendtől, amely szinül- tig megtölti a sokat szenvedett várost. Ez nem pillanatnyi szélcsend; itt már beköszöntött a béke, ez itt már a távoli hátország, az ágyúk több száz kilométerrel arrébb dörögnek. S bár az utcákon az üszkös romok között hullák hevernek, ezek tegnapiak, újakkal nem szaporodnak. Ezen az éjszakán, nem messze az egykori tizenegyes számú iskola óvóhelyétől, ahol ez- redünk törzse elhelyezkedett, tűz ütött ki. Előző nap még senki se törődött volna vele — folyik a harc, a föld ég —, de most ez a tűz a béke nyugalmát törte meg, és mindenki rohant oda. A német katonai kórház háromemeletes faépülete égett, amit addig szerencsésen elkerült a háború. Odabent sebesültek voltak. A vakítóan aranyló, lobogó falak heve mesz- sziről is perzselt, és egyre hátrább szorította a tömeget. Az emberek pedig dermedten, megbabonázva, lesújtottan figyelték, amint odabent az ablakok mögött, az izzó mélyben időről időre leszakad egy-egy sötét tömb. S valahányszor ez történt, a tömegen egyik végétől a másikig keserű, fojtott sóhaj futott végig: egy-egy összeégett német sebesült zuhant le ilyenkor ágyastól, olyan, aki nem tudott felkelni és kimenekülni. Sokuknak sikerült kijutni. Most ott álltak elvegyülve az orosz katonák között, velük együtt figyeltek, egyszerre tört fel belőlük a sóhaj. Á játék lovacska Ivan Ivanovics Vatyuhij es a felesége, Marja Szemjonov- na születésnapra volt hivatalos. Kolja Ribkin fiának, Va- leriknak volt a születésnapja, az ötödik. Ribkin és a felesége, Ólja, nagy ünnepséget rendezett, amelyre sok vendéget hívtak. — Kerek szám az ötös — mondta Marja Szemjonovna —, valami olyan ajándékkal kell meglepni a gyereket, amire egész életében emlékezni fog! — Hát, vigyünk egy nagy tortát meg egy üveg pezsgőt! — mondta Ivan Ivanovics. — Persze, miért nem mindjárt fél liter bundapálinkát! Nagy ész vagy! ötéves a gyerek, de azért pezsgőt vinnél neki! Tortát, az természetes, és azon kívül még valami szép játékot is. ötéves a gyerek, és ebben a korban a játék a mindenük. Bementek egy játékboltba, sokáig keresgéltek megfelelő ajándék után. Végül egy bádog terepasztalt választottak ki. Kicsi, felhúzható buszok és autók futkároztak a terepasztalon. — A fiúk az ilyen játékot szeretik — mondta Marja Szemjonovna. — Ez lesz jó neki. Már az ünepelt háza közelében jártak, amikor Fjodor Sztonackijjal találkoztak. — Mit hoztál Valeriknak? — kérdezte féltékenyen Marja Szemjonovna. — Hogy mit? Egy kisüsti- konzervet — felelte Sztonac- kij. — Kisüstikonzerv is van? — kérdezte naivan Marja Szemjonovna; nem egészen értette, hogy minek egy ötéves gyereknek kisüsti. — Persze, olyan szűk nyakú, kupakos konzervesüveg- ben van — világosította fej. Ivan Ivanovics. — Micsoda szégyentelen alak, ez magának vett ajándékot és nem a gyereknek — gondolta Marja Szemjonovna. Az ünnepelt csak láb alatt volt. A vendégek legszívesebben körülülték volna az asztalt, ettek, idogáltak volna, aztán rázendítettek volna egy nótára. De Valerik mindenhol ott nyüzsgött, mindenkinek fel akart mászni a térdére, az ajándékait mutogatta. Minden eszközzel fel akarta hívni magára a figyelmet. Marja Szemjonovna remélte, hogy az ő ajándékuk majd elkápráztatja a gyereket. De nem ez történt. Valerik udvariasan — ahogy kioktatta az anyja — megköszönte a terepasztalt, egy ideig forgatta a kezében, nézegette, aztán odatette a többi ajándékhoz, amelyek már kupacban álltak, és már el is felejtkezett róla. Marja Ivanovna sértetten beszívta az alsó ajkát, Ivan Ivanovics meg azt gondolta: kidobtuk ezt a pénzt az ablakon; már egy üveg finomabb konyakot is vehettünk volna rajta. Sztonackij belevaló fiú, most is tudta, hogy mit hozzon. Sztonackij tényleg belevaló fiú, mint mindig, most is szinte rögtön a figyelem középpontjába került. összeborzolta az ünnepelt haját, térdére ültette a fiút, hogy meglovagoltassa, és megkérdezte tőle: — No, hová menjen a lovacska? — A repülőtérre! — Lóval nem lehet rámenni a repülőtérre vezető útra nem tudod mit, menjünk a lóversenypálya felé! Útba ejtjük a Szélmalom éttermet is, jó? — A Szélmalomba menjünk, a Szélmalomba! — tapsikolt az ünnepelt. — Jól van. És mivel menjünk a Szélmalomba? — Lóval! Lovon! — Rendben van, mindjárt előáll a ló — mondta Sztonackij, és azzal felvett az asztalról egy dugót és beleszúrt négy szál gyufát. — Hát a feje? — kérdezte Valerik. — A feje is meglesz — mondta Sztonackij. — Egy kenyérgalacsint gyúrt, gyufára szúrta és a gyufát beledugta a dugóba. Már csak a ló farka hiányzott. Amikor Sztonackij farkat is remekelt egy cukorkás papírból, Valerik öröme nem ismert határt. — Anyu, anyu, nézd csak, milyen szép lovat kaptam ettől a bácsitól! — kiáltozott fellelkesülten. Valerik anyja melegen rá- mosolygott Sztonackijra, aki gálánsán, jutalomképpen fogadta ezt a mosolyt. De az est folyamán még egyszer rá- mosolygott az asszony. — Még az ágyba is magával vitte a lovat — mondta, amikor lefektette Valerikot. Marja Szemjonovna úgy érezte, hogy keserű a torta, amelyet eszik, a pezsgő meg ecetes. Mikola Bilkun Arkagyij Kirillovics vállához szorulva is ott állt egy német. Fejét és arcát kötés takarta, csak hegyes orra állt ki belőle, s fél szemében kétségbeesett iszony parázslott. A félelemtől és a hidegtől egész teste remegett mocsárszínű szűk vászonegyenruhájában. Remegése akaratlanul is átragadt Arkagyij Ki- rillovicsra, aki pedig jól beburkolódzott meleg bekecsébe. Elszakította tekintetét a ragyogó tűzözönről, lassan körülnézett — téglavörösre izzott arcok, oroszok és németek vegyesen. Mindannyiuk szeme egyformán izzik, éppúgy, mint a szomszédjáé, mindanyÄ arcán fájdalom és tehetetlen beletö- A szemük látára lezajló tragédia egyikük számára sem közömbös. Arkagyij Kirillovics ezekben a pillanatokban rádöbbent egy egyszerű igazságra: sem a történelem vad kanyarjai, sem a mániákus őrültek gyilkos eszméi, sem a téboly járványai, semmi sem képes rá, hogy kiölje az emberekből az emberséget. Elfojtani, azt lehet, de megsemmisíteni nem. Mindenkiben lappanganak a jóság érintetlen tartalékai, csak fel kell tárni, hagyni kell, hogy felszínre törjenek. És akkor ... A történelem kanyarjai egymást gyilkoló népeket, vérfolyamokat, a föld színéről eltörölt városokat, letiport mezőket jelentenek ... Csakhogy a történelmet nem az úristen csinálja, hanem az emberek! Vajon ha szabadjára lehetne engedni az emberekben rejlő emberséget, nem azt jelentené-e az, hogy sikerül megzabolázni a kegyetlen történelmet? Izzóan aranylottak a ház falai, a vörös füst szikrakévéket sodort a hideg hold felé, s fátylat borított rá. A tömeg erejét vesztetten figyelt. Arkagyij Kirillovics vállához szorulva ott reszketett a bekötözött fejű német, fél szeme előparázslott a kötés alól. Arkagyij Kirillovics a tömeg közepén lehúzta magáról a bekecsét, rávetette a didergő német vállára, és tuszkolni kezdte kifelé a tömegből : — Schnell! Schnell! A német csodálkozás nélkül, közömbösen fogadta a gondoskodást, engedelmesen kocogott egész úton a törzs pincéjéig. Arkagyij Kirillovics nem nézte végig a tragédiát, később megtudta, hogy egy man- kós német ordítva előrontott a tömegből, bele a tűzbe, s egy tatár katona utánavetette magát, hogy kimentse. Az égő falak beomlottak, s maguk alá temették mindkettőjüket. Mindenkiben kihasználatlan emberségtartalékok lappanganak. A történelmet emberek csinálják. B . A. Az egykori gárdaszázadosból elemi iskolai tanító lett, és egyidejűleg beiratkozott a pedagógiai főiskola levelező tagozatára. A tantervek ilyesmiket írtak elő: a tanulónak ismernie kell a nagy írók életrajzát, legjobb műveiket, világnézetüket, képesnek kell lennie arra, hogy a megadott szempontok szerint meghatározza az egyes irodalmi alakok kilétét: ez népies, az reakciós, amaz úgynevezett „felesleges ember” ... Tudnia kell, hogy kire ki hatott, ki kiről hogyan vélekedett, ki a - romantika képviselője, ki a kritikai realizmusé ... Egyet hagytak csupán figyelmen kívül ezek a tantervek: hogy az irodalom emberi viszonyokat mutat be, ahol a jóság megütközik az aljassággal, a becsület a hazugsággal, a nagylelkűség az alattomossággal, az erkölcs az erkölcstelenséggel. Az irodalom az emberi együttélés megválogatott és megőrzött tapasztalatkincse! Felháborodsz a gazdasszonyon, akire Vany- ka Zsukov így panaszkodik a nagyapóhoz írott levelében: „Fogta a halat, fejjel a számba tömte”. De nem különös, hogy egy cseppet se háborodsz fel azon, ha egy ismerős felsőosztályos csak úgy mellesleg, pusztán pasz- szióból lekever egyet egy arra szaladó kis srácnak? Egy erős a szemed láttára megüt egy gyengébbet, csupán azért, mert ő erős. Miféle ember vagy, ha ez közömbösen hagy? Olvastátok Tolsztoj Feltámadás című regényét. Eresszük szabadjára a képzeletünket: mi lett volna, ha Nyehljudov belső gyávaságból vagy szégyenből elfordul Katya Maszlovától? Hogyan élt volna tovább? Megnősül? Családot alapít? Nyugodtan élne? ... Az irodalom révén Arkagyij Kirillovics- nak sikerült sajátos bonyolult erkölcsi versengést kezdeményeznie: aki erősnek érezte magát, kereste az alkalmat, hogy a gyengébb segítségére siessen: a gyenge büszke volt rá, ha az erősebb szemébe mondhatta a kemény igazságot, az ártatlan zokszó nélkül viselte a mások vétkéért járó büntetést, de jaj volt annak, aki gyávaságból hagyta, hogy vétkéért más bűnhődjön. Mindebben sok volt a játék és sok volt-a kérkedés. De lehet-e kételkedni abban, hogy a kérdésből gyakorolt erény idővel szokássá, a játék pedig életté változik? Az utóbbi időben még a szakfelügyelők is azt hangoztatták, hogy a százhúszas számú iskola tanulói egész magatartásukkal irigylésreméltóan különböznek a többi iskola tanulóitól Arkagyij Kirillovics meg volt győződve róla, hogy a keze alól lelkiekben szép emberek lépnek ki a nagybetűs életbe, akik nem bántják a gyengét, és nem békülnek azokkal, akik ezt megteszik, nem tűrik az aljasságot és hazugságot, s tisztában vannak erkölcsi felsőbbrendűségükkel. Azok pedig, akikkel összeütközésbe kerülnek, önkéntelenül is szembe kell hogy nézzenek önmagukkal. Minden emberben hatalmas emberségtartalékok lappanganak. Arkagyij Kirillovics egyetlen percre sem felejtette el az egykori ellenségek összevegyült tömegét, ott, az égő katonakórház előtt, a tömeget, amelyet közös szenvedés hatott át. És nem felejtette el az ismeretlen katonát sem, aki berontott a tűzbe, hogy megmentse azt, aki nemrég az ellensége volt. Meg volt győződve róla, minden tanítványa egy-egy gyutacs lesz, mely felrobbantja maga körül a rosszakarat és a közöny jegét, és felszabadítja a másokban rejlő pozitív erkölcsi erőket. A történelmet emberek csinálják. Ő, Arkagyij Kirillovics Pamjatnov, pedagógus, a maga szerény módján hozzájárul a történelem előrelendítésé- hez... Hitt ebben és másokat is rávett, hogy higgyenek benne. Egyre többen fordultak hozzá, szavára felfigyeltek, nemcsak a tanítványai, hanem a szüleik is kikérték tanácsát. Szonya Potyehina is, lám, kétségbeesésében nem másnak, hanem éppen neki telefonált az éjszaka közepén. Jf |rkagyij Kirillovics ott ült a konyhá- I I | ban, öklére támasztva nehéz fejét. A * falon túl, alig néhány lépésnyire ott feküdt az a puskalövéstől szétzúzott fejű nagydarab férfi. Az ő tanítványa megölte az apját! Az ő tanítványa... Egyike azoknak, akik büszke hitet ébresztettek benne. Mi ez? A sors véletlen fintora, vagy egy hibáért járó kegyetlen büntetés? Ha van egyáltalán, aki képes hozzásegíteni a válaszhoz, az csakis Kolja Korjakin lehet, senki más. Ha ugyan képes rá ... Körös-körül csend. Arkagyij Kirillovics már-nekikészült, hogy feláll és lemegy, amikor hirtelen lopakodó lépteket hallott, ösz- szerezzent, fölegyenesedett, és ... a konyhaajtóban Vaszilij Potyehint pillantotta meg, homlokába húzott sapkában, prémgalléros bundában. •Tyendrjakov regénye Szovjet Irodalom 12. számában fog megjelenni. ÜNNEPI MELLÉKLET
