Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

Kjy| ÜNNEPI MELLÉKLET SEMMIT SEM TISZTELNEK? Érettségizők értékrendszere Kun Ilona, Virga Gizella, Molnár Sándor, Fehér Erzsébet, Gábor Hajnalka (Elek Emil (elvétele) Érték: valaminek az a tulajdonsága, amely a társadalom és az egyén számára való fontossá­gát fejezi ki. (Magyar Értelmező Kéziszótár) Középiskolások körében végeznek kutatást az MTA pedagógiai kutatócsoportjá­nak szakemberei. Vizsgálják a személyiség formálódását, a példaképről vallott elképzelé­seiket, felmérik, hogyan vé­lekednek önmagukról, a kö­zösségi kapcsolatokról, a mun­káról, környezetükről. A kö­zéppontban az áll: értékrend­jük kialakítását milyen té­nyezők befolyásolják? Érettségire készülő negye­dikes diákokkal beszélgetünk Kisvárdán, a Bessenyei György Gimnáziumban: Kun Ilonával, Virga Gizellával, Gábor Hajnalkával, Fehér Erzsébettel és Molnár Sán­dorral, a IV. B-ből és a IV. D-ből. Legelőször az kerül szóba, amivel a fiatalokat ma a leggyakrabban vádolják: mindent készen kapnak, te­hát semmit sem tisztelnek. A munka rangja — Ez nem igaz — utasítja vissza Molnár Sándor. — Tiszteljük elsősorban a szü­leinket. Jó, ez lehet feltétlen tisztelet is. Másodsorban pe­dig azokat a felnőtteket, akiknek tudását, emberi érté­keit elfogadjuk. — Érdekes — veszi át a szót Virga Gizella —, hogy az általános iskolában még mindenkinek volt példaképe, eszményképe, akihez hasonlí­tani szeretett volna. Most a többségnek nincs. Tisztázzák: nem divat lel­kesedni a haza sorsáért ag­gódó és tenni tudó államfér­fiakért még történelmünk di­cső múltjából sem, az embe­riséget megmentő orvosokért, stb. Ez tény. De vajon el kell-e ezt fogadni, meg sza­bad-e vele elégedni? Bennük is felmerül a kérdés. Napjainkban a filozófusok arra figyelmeztetnek, hogy az értékek devalválódásánál a legtöbbet a munka vészit a rangjából. Itt mutatkozik meg leginkább, hogy a mun­ka, mint érték nem egyfor­mán fontos a társadalomnak és az egyénnek. — Mert furcsa kettősség alakul ki bennünk — véle­kedik Gábor Hajnalka. — Otthon azt halljuk: legyél becsületes, dolgozz rendesen. Az iskolában arra tanítanak: a becsülettel végzett munka ad boldogságot, ez határozza meg az ember helyét a világ­ban. De a gyakorlatban egé­szen mást látunk. — Itt van például az isko­la rekonstrukciója — folytat­ja egyikük. — A munkásokat egyáltalán nem zavarja, hogy mi végignézzük, milyen a munkafegyelem. Van aki dol­gozik, van aki ott bújik ki, ahol tud. És hányszor hall­juk: jó munkahelyem van, szinte semmit se kell dolgoz­ni. — Mi nem ilyennek kép­zeljük el leendő munkahe­lyünket — teszi hozzá Kun Ilona. — A legtöbben igenis dolgozni akarnak, nem csak bejárni a munkahelyre. Ki a karrierista? — De maradjunk csak az iskolán belül — sorolják a többi példát. — Már a KISZ- ben, a közösségért végzett munka becsülésével baj van. Aki húz, nyüzsög, szeretné ki­próbálni magát, azt sokan karrieristának tartják, mintha tanári dicséretre, jutalomra pályázna. A közéleti szereplés, a ha­sonló érdeklődési körök ki­sebb csoportulásokra bontják az osztályokat, azt mondják, igazi osztályközösség ezért nem alakult ki. Egymás sze­mélyiségének formálásáról éppen ezért nem is tudnak beszámolni, mert ilyet nem tapasztaltak. A legbiztosabb válaszokat önmaguk értéke­lésével kapcsolatban adják: reálisan látják magukat eré­nyeikkel, hibáikkal együtt. Még élő az iskola nyújtotta védettségérzet, de munkálko­dik már bennük a jövő: he­lyük keresése, önálló felada­taik megoldása. Ha nyíltan nem is fogalmazzák meg, szavaikban ott bujkál a bi­zonytalanság, talán egy kis félelem is ettől a majdani önállóságtól, a várható ku­darcot már most igyekeznek beépíteni életükbe: ha eljön az első pofon, meg a többi, tudják talpon maradva fo­gadni. — Fontos, hogy az ember­nek legyen meggyőződésen alapuló szilárd világnézete — fogalmaz Fehér Erzsébet —, anélkül könnyen befolyá­solható, formátlan felnőtté válhat. Világnézeti \f alapok Ez az elmélet. És a gyakor­lat? Itt a kisvárdai negyedi­kes gimnazisták körében ? Erre nem szívesen válaszol­nak. Ügy látják: a többség nem rendelkezik azokkal a világnézeti alapokkal, me­lyekről a tanítási órákon szó yan. Ezzel összefüggésben vázolják fel azt a bizonyos szocialista embertípust, akit értékrendszerükben az első helyre sorolnak. Molnár Sán­dor foglalja össze társai ne­vében : — Legfontosabb tulajdon­sága a derűlátás. Ne úgy kezdjen a feladathoz, hogy eleve nem bízik a sikerben. Fontos, hogy öntudatos le­gyen, szakmájában felkészült és pontos, az adott közössé­gen pedig belül legyen és ne kívülálló. Ilyen és hasonló kérdések tisztázására a világnézeti órákat használják fel. Sárosy Zoltán igazgató, aki mindkét osztályban tanítja ezt a tár­gyat, így értékeli a diákokat: — Szeretik a tárgyat és nemcsak azért, mert nem osztályozunk. Érdeklődőek, aktívak. Azt állítjuk a kö­zéppontba, hogy feltétlenül semmit se fogadjanak el, mindent gondoljanak végig összefüggéseiben és úgy dönt­senek. Nálunk nincsenek név­telenül is megírható felméré­sek, kérdőívek. Mindenkinek mindent vállalnia kell, a ne­ve aláírásával is. De jó lenne vagy tíz év múlva újra fel­keresni őket, s megtudni, va­jon mit vittek magukkal mindabból, amivel mi őket az iskolából elbocsátjuk. Ha van kedvetek: Kun Ilo­na, Virga Gizella, Gábor Haj­nalka, Fehér Erzsébet és Molnár Sándor: akkor talál­kozzunk tíz év múlva! Baraksó Erzsébet Bebizonyosodott néhány éve, hogy szekéren is bejut­hat — befuthat — valaki az Országos Találmányi Hiva­talba. Ha megvan a tehetsé­ge, a szorgalma és akad egy jó értelemben kockázatot vállaló menedzser. Ezúttal a máriapócsi termelőszövetke­zet. Innen indult el útjára a „Gondor-szekér”. így nevezik népszerű nyelven dr. Göndör Tibor főiskolai docens gör­gős szállítókocsiját, a GSZK— 4-et. Ma már a találmányi hivatalnál bejelentett szaba­dalom, a MÉM által anyagi támogatásban részesített szál­lítóeszköz sok gazdaságban megtalálható. Ugyancsak ipa­ri oltalom alatt áll a gyü­mölcsmanipuláló berendezés. A „Gondor-szekérből” száz­ötven, a manipuláló beren­dezésből húsz segíti már a szabolcsi mezőgazdasági dol­gozók nehéz munkáját. Elégedett-e az alkotójuk? Nem vett-e el sok szellemi és fizikai energiát? Dr. Göndör Tiborral két óra szünetében váltottunk szót. A Nyíregyhá­zi Mezőgazdasági Főiskola gépészeti intézetének docense, akiről az elején az derül ki, hogy duplán szabolcsi. A mer gyével azonos nevű faluban, Szabolcson született. A Mis­kolci Nehézipari Egyetem gépgyártó-technológiai sza­kán végzett, ahol ipari gé­pekkel foglalkozott. Mégis a mezőgazdasági gépeknél kö­tött ki, így hozta a sors ... — Az egyetem után az ál­lami gazdaságok megyei köz­pontjában dolgoztam. Sajnos, nem oldódott meg lakásgon­dom. Jórészt ezért fogadtam el a meghívást hatvankilenc- ben Balkányba. Az állami gazdaság főmérnöke lettem, öt évig éltem Balkányban, jó iskola volt. Ennyire közel ta­lán sehol nem kerülhettem volna a gyakorlati élethez. Ez talán a magyarázata, hogy később, mint főiskolai tanárt is foglalkoztattak az olyan kérdések, amelyekben van fantázia. Szerencsés találko­zás volt, hogy jó kapcsolatot Taskent — Bombay ■— Alexandria — Velence Hosszú út hazáig Az Októberi Forradalmat méltatva szó esik azokról a magyarokról, akik az első vi­lágháború frontjairól a hadifogolytáborokon át jutottak el a forradalmi harc vállalásáig. Kevesebbet beszélünk arról a nem kevésbé izgalmas, megpróbáltatásokkal teli útról, amely újra a szülőföldre vezetett. A volt ha­difoglyok többsége 1920 után érkezett Ma­gyarországra. Kis túlzással a fél világon át utazott a hazatérő Orosz Gyula kisvarsányi kántorta- nító. Az orosz fronton esett fogságba, a tas- kenti hadifogoly-taborba került. Hadifogsá­gát, hazatérését már nem idézheti fel, 1967- ben meghalt. Fia, Orosz Miklós segítségével tesszük ezt meg és a Beregi Múzeum gyűj­teményei alapján, ahol ezeket a forradalmi emlékeket őrzik. Turkesztáni vízlépcső A taskenti volt az egyik legnagyobb kö­zép-ázsiai hadifogolytábor. Orosz Gyula más pedagógus foglyokkal együtt mindent meg­tett, hogy a hadifogság nehéz napjaiban, ha pillanatokra is, csillapodjon a honvágy, erőt tudjanak meríteni a remélt hazatérésig. Tá­bori színházat, kórust szervezett Megtalálta a módját annak is, hogy az írástudatlan ma­gyar katonákat megtanítsa a betűvetésre. Az ellenforradalmi bandák elűzése után az Üzbég Szovjet Szocialista Kö&ársaság igényt tartott tudására, és kinevezte az egyik Taskent környéki iskolába zeneoktatónak. Végül 1920-ban indult haza. Útja először Bombayba vezetett. A több mint egymilliós város Elő-Indiában kormányzósági székhely volt, fontos kereskedelmi és hadikikötő. Sze­rencséjére — mivel az egyik helyi előkelő­ség zongoráját fel tudta hangolni, és ez ab­ban az időben nem számított hétköznapi tettnek — zongorahangolóként, könyv- és kefekötőként munkát kapott. Amikor hírül vette, hogy több volt hadifogollyal Európába indul egy hajó, ő maga is hajóra szállt. Út­ját a magával hozott képeslapokkal kísér­hetjük nyomon. Hosszabb időre Masszaua kikötővárosban vetettek horgonyt, így volt idő ismerkedni az etiópiai településekkel. A forgalmas Szuezi-csatornán át indultak to­vább. Orosz Gyula megfordult Alexandriá­ban, az egyiptomi városban, melyet még a legendás ókori hódító, Nagy Sándor alapí­tott Ázsia és Afrika után a Földközi-tengert szelő hajóval egyre közelebb került Európa és vele a szülőhaza. Hamarosan megpillant­hatta Brindisi-t, majd az Adria gyöngysze­mét, Velencét. A hajóút utolsó állomása Tri­eszt, amelyet 1920-ban Olaszország alig egy éve mondhatott magáénak. 1919-ig az Oszt­rák—Magyar Monarchia fő kereskedelmi ki­kötője volt. Ausztrián át haladt tovább. Megcsodálta a híres gyógyhelyet, Tarvist, és a Tarvisi-kaput, amely a Keleti-Alpok egyik forgalmas hágója Ausztria és Olaszország között. Az utolsó külhoni állomás Bécs, Ausztria fővárosa volt, mely a monarchia széthullása után ízlelgette új szerepkörét. A Szuczi-csatorna 1920-ban Nagy Sándor városa, Alexandria (a szerző A történelem rendezte „nagy utazás” 1921-ben ért véget. Hét év távoliét! Meg­próbáltatások, kalandok, élmények sora. Lát­ta közben az új világot szülő forradalmat, a régi arcát ledobni készülő „ébredő Ázsiát, Afrikát”, az első világháború következmé­nyeit hordozó Európát. Orosz Gyula vissza­tért Kisvarsányba, családot alapított. Foly­tatta munkáját, a tanítást, amit még a ha­difogság nehéz napjaiban sem hagyott abba. Élményeit gyakran felidézte gyerekeinek. Féltő gonddal óvta az enyészettől a képesla­pokat, melyeken hatvan éve örökre megállt az idő. Reszler Gábor sikerült kiépíteni, már innen a főiskoláról, a máriapócsi tsz-szel, ahol feltették ma­gukban, hogy hozzálátnak a műszaki fejlesztéshez, a ko­molyabb gépesítéshez... Odáig fejlődött a kapcso­lat, hogy a tsz felkérte Gön­dör Tibort: mellékállásban legyen a gazdája a műszaki fejlesztésnek. Ez a „frigy” volt az alapja, hogy megszü­lethessen a „Gondor-szekér”. A részletes rajz alapján a tsz lakatosüzemének dolgozói hiba nélkül elkészítették a prototípust. Nem volt ez kockázatmentes a tsz részé­ről, mert a valóság meglepeté­seket is tartogathatott volna. — Izgalmas volt, amikor az első GSZK-val ki­mentünk a pócsi gyümölcsös­be és elkezdtük a próbáját — folytatja. — Hozzáértő szakemberek figyelték a ma­sina miden mozdulatát. A tűzkeresztség sikerült. De hátra volt még a minősítés, amelyre az Országos Gépkí­sérleti Intézet hivatott. A „szekér” próbapadra, kínzópadra került. Egy évig tartott a vizsgája. Még a Közúti Tudományos Kutató- intézetet is megjárta, ahol különféle közlekedésbizton­sági és egyéb oldalról vették vizsgálat alá. Megfelelt. Ez­után kerülhetett sor a sza­badalmaztatásra, amely után bárhol gyárthatják.... Gurul és dolgozik, emberi erőt kímél a görgős szállító- kocsi. Testvére, az almama­nipuláló berendezés is ma már szinte nélkülözhetet­len a nagy almáskertekben. Ügy volt, hogy a moszkvai KGST-kiállításon is bemutat­ják, azonban a nagysága mi­att nem sikerült megoldani a szállítást. így csak a színes plakát és a műszaki leírás „utazott” Moszkvába és a „szülőatya” dr. Göndör Tibor, aki a máriapócsi tsz-elnökkel együtt hivatalosan részt vett a KGST-kiállításon. Országhatáron is túl gör­dült a „Gondor-szekér” és a manipuláló berendezés, elis­merést hozva a magyar sza­badalomnak. De nincs meg­állás, kutató társaival újabb ötletek sarkallják, olyanok is, amikből nem biztos, hogy egyhamar lesz valami... — Foglalkoztat a gyümöl­csösök nyesedékeinek haszno­sítása, amire a mai energiata­karékos időben nagy szükség lenne. Megoldható a nyesedé- kek, a szükségtelen gallyak gépi összeszedése, felaprftása. Egy közeli kazánban el lehet­ne égetni, energiát szolgál­• tatva esetleg fóliaházaknak és másoknak. Sajnos, jelen­leg nincsenek meg a tsz-ben a technikai feltételek, még mindig kevés a gép. Állandó témája a számító- gépes módszerek felhaszná­lása a külörtböáö' téfchnölógi- ák megválasztásában amilyen gépekkel, eszközökkel érhe­tők el a legoptimálisabb eredmények. Ezt ma már „kézen” kiszámítani nem le­het, amikor legalább hetven- féle különböző technológia közül kell a legjobbat kivá­lasztani. Mit érne a kutató elme, ha a találmány, újítás a fiókban maradna? A „Gondor-sze­kér” és a manipuláló már el­indult az útján. Bizo­nyára újabbak is követik, mint a még csírájában lévő, de az alkotót komolyan fog­lalkoztató szedő-metsző adapteres kocsi megalkotása. — Szerencsésen választot­tam meg a hivatásomat — mondja. — Ami a hobbim — a gépek — az egyben a szak­mám is. A felelősségteljes főiskolai oktatómunka után sok pihenésre szánt órát el­vesz, igaz, mert velük éjjel, kora reggel, vagy vasárnap foglalkozom. Szép műszaki könyvtáram van otthon, van egy saját rajzgépem is. Sokat dolgozom otthon is. Nem könnyű beosztani az időt, hogy a családnak is jusson egy keyés. De eddig sike­rült ... Páll Géza 1980. november 7. is3 „Szeréne^ésen választottam hivatást...“ •ttJ tálat ©vtfoc V' Göndör szekerén

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents