Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

1980. november 7. 0 □BÍ3QC3Q0E MOZIGÉPÉSZ KOROMBAN, A JÖZSAI NEMZE­TI MOZGÓ VETÍTÖHELYISÉGÉBEN MINDENNAP RÁCSODÁLKOZTAM A TECHNIKA VÍVMÁNYÁRA. HOGY MIRŐL VOLT SZÓ? NOS, A GÉPHÁZNAK KÉT KIS ABLAKA VAN. AZ EGYIKEN A VETÍTŐ­BŐL MEGY KI A KÉP, A MÁSIKON LESKELÖDIK A GÉPÉSZ. MINDIG IZGATOTT: A 16 MILLIMÉTE­RES FILMSZALAG EGY-EGY KÜLÖN KOCKÁJA HOGYAN IS VÁLIK FOLYAMATOS, TARTALMAT HORDOZÓ, ÉRTELMES MONDANIVALÓVÁ A VÁSZ­NON. FÉLSZEMMEL NÉZTEM ESTÉRŐL ESTÉRE A GÉPET, A BENNE FUTÓ SZALAGOT, A MÁSIK SZEMEM A KUKUCSKÁLÓRA TAPADT, HOGY AZ EGÉSZ ÉLMÉNYÉBEN RÉSZESÜLJEK, HOGY EZ MAGA AZ ÉLET? BIZONYÁRA. A MI KIS ABLA­KAINKON IS EGYSZERRE LÁTNI A KÜLÖN ÉLE­TET IS ÉLŐ FILMKOCKÁKAT, ILLETVE AZ EGÉ­SZET MUTATÓ FILMET. ur Róka bácsi a diósgyőri Tát­ra utcában minden reggel felállt a sóderdombra. Ott mondta el az építkezés dolgo­zóinak lelkesítő útbaindítóját. Minden közhelyet elmondott, amit 1950-ben lehetett, de be­szédét sorozatosan ezzel fe­jezte be: Ti, elvtársak, akik a ma kőművesei vagytok, egy­ben a holnap pallérai is le­hettek. Jellemző, hogy min­denből csak ez a gondolat maradt meg bennem. Bizo­nyítékául annak, hogy Róka bácsi józan esze megfogal­mazta akkor a napóleoni marsallbot szocialista válto­zatát. A sok gond és zűrzavar időszakában így született biz­tatás a jövőre. Mert a jövőről való képe­ink ugyancsak furcsák vol­tak. A kamaszkor alsó lép­csőit tapostam Budapesten, -íWfÖfbéi?. Aíircjp?;sYßgft*YPi1,. világos a kép. A falon az < egyetlen olvasni való cirillbe- tűkkel íratott: Mina nyet! — vagyis: akna nincs. Vigaszta­lan romok között húztam- vontam akkoriban egy négy­kerekű kocsit a nagykörúton. Budáról keltem át Pestre. Annyit tudtam a világról: ez a kiindulás nem sok biztatót hordoz. Vergődtem hát a buckák, téglák és gödrök kö­zött. Valahol a New York ká­véház környékén járhattam, amikor oldalra nézve valami csodát láttam. Egy üveg nél­küli kirakatban két fotel állt, közte egy kerek asztal, rajta spirituszos kávéfőző. A der­mesztő hidegben bundás em­berek ültek, és kávét ittak. Akkor fogtam fel: itt és most nemcsak a szövetségesek nyertek meg egy háborút. Az optimisták is. A közelmúltban a sóstói KISZ-iskolán szóba kerültek áé régi1 évek. Mondom, csak .mondom a magam élményeit, színezetlenül, s válogatás nél­kül. Jót és rosszat. Hallgat­ják is, sző ami szó, nem túl lelkesen, de illendő figyelem­mel. A bogárgyűjtésről szóló csasztuska még fel is vidítja őket, de utána hitetlenkedve fogádják egy ellentmondásos kor romantikáját ecsetelő szövegemet. Miután a végére érek, egy hang megszólal a padokból: És diszkó volt ak­koriban? Ezek után lemond­tam arról, hogy befejezésül elmeséljem: mi még a zaka­tolásban is hittünk x. Szófia, 1968. Világifjúsági Találkozó. A magyar fiatalok körben táncolnak a főtéren. Ezrek tapsolnak velünk, puszilkózás. Aztán min­den abbamarad, a kör tágul, mát sok százan éneklik a dallamot, s forog­nak a téren. És mégse önfe­ledt ez a tánc. Van benne va­lami kemény dac, csakazértis. Mert mindenki tudja: Viet­namban háború van; Nyu- gat-Európában nyugtalan a fiatalság; a szocializmus egyik országát kívülről-belül- ről lazítják; Latin-Ameriká­ban fellángolnak a guevarai gondolatok. Nagy pillanat volt. A palesztinok zúgták:' Fatah! A dal csak ürügy volt. Hogy mire vágytunk? Talán a biztonságot adó egymáska­rolásra. Ezt hívják hivatalo­san szolidaritásnak. Az ismerősöm új bútort vett. Nem emlegette előre, igaza is volt, nincs is benne semmi különös manapság. Arra sétáltam, amikor haza­szállították. Először dicsér- géttük a platóról járdára köl­töző fotelt, asztalt, szekrény- i«orfev,^^9T. me,QÍQ9tukt;; és vittük fel, a harmadik eme­letre. Jövök én is szomszéd úr! kiáltott egy hang, s rövi­desen többen voltunk, mint ahány bútordarab. Nézték is a Kun Béla utcán lakók, mekkora a sürgés. Ismerősöm nem fontos ember. Még szat­mári szilvája sem volt. De öröme annál több. Mit tagad­jam, amikor lerogytam az új foteljében, jólesett ebben osz­tozni vele. Míg a kávét ittuk, felrémlett előttem a kép, a két fotel, a körút üvegtelen kirakatában. Olasz kommunista bará­tommal Párizsban futottam össze, az UNESCO-palotában. Sok mindenről szó esett. Ke­letről és Nyugatról, pártokról, jelenről, jövőről. Lehet, ma álnaívnak tűnik a kérdés, amit akkor feltettem neki, de hát feltettem, s ezt nem is bántam meg. „Mit segíthet egy szocialista ország mond­juk az olasz pártnak?” Luigi rám nézett és csak ennyit mondott: „Csináljatok jó szo­cializmust!” Jót? Igen, itt a dolgok nyitja. Vonzót, ütőké­peset, jobbat, mint a legjobb kapitalizmus. Vagyis dolgoz­zunk itthon, keményen, saját hasznunkra, s mások javára. Nem szégyellem, itt és ekkor kezdtem érteni, mit is jelent az internacionalizmus. Mindenkinek, így nekem is megvan a magánszocializmu­som. Ez nem anyagi termé­szetű. A megnyugvás öble ez, az a nem térben lévő hely, ahol feloldódik az ellentmon­dás. Mert az ember vívódó fajta, szintetizálja és anali­zálja mindazt, amit megélt. Ahhoz, hogy ne csak elfogad­jon, hanem elismerjen, hogy ne csak tudomásul vegyen, de tudatosan is cselekedjék, kell ez a magánbéke. A polgári humanizmustól a szocializ­musig, az országszeretettől a hazaszeretetig, a kiegyezéstől az igazságos békéig nem könnyű eljutni. Hogy mikor sikerült ez? Hogy sikerült ez? Talán egy nyilvánosság előtt elmondott átabota fogalma­zásom pillanatában igen. Amikor kimondtam: Csak a tett fogadtathatja el az em­bert. Ma nem forradalmi, ha­nem szocialista tettre van szükség. A filmkockákon újra «elvo­nulnak előttem emberek, munkahelyek;. visszasejlenek beszédek és nyilatkozatok; lá­tok síró és nevető, örülő és kétkedő embereket. Fiatalsá­gom középkorúi a ma öregjei, s az utánunk jövők számára már mi is vének vagyunk. Nem éltük meg maradéktala­nul egymás világát, s mi több keveset is tudunk egymásról. Egy kor történelmének va­gyunk apró, de nélkülönözhe- tetlen elemei. Elemei? Nem, talán jobb és pontosabb, ha úgy mondom: emberei. Talán éppen itt a lényeges különb­ség minden más korral, min­den más társadalommal szemben. NÉZEM A KÉT AB­LAKOCSKÁT. AZ EGYIKET, MELY MÖ­GÖTT KÜLÖN-KÜLÖN KOCKÁK FORMÁJÁ­BAN FUT AZ ÉLET, S A MÁSIKAT, MELY MÖGÖTT KOMPLETT FILM PEREG. MÉG NINCS VÉGE, MÉG ODÉBB A KIFUTÓSZA­LAG. HOGY MIÉRT KÉLL MÉGIS BELE­NÉZNI ? MERT JÖVÖNK FILMJÉT MÉG MOST KÜZDJÜK FELVENNI. TÍZMILLIÓ SZTÁR­RAL. IGAZ ÉS EGÉSZ CSAK AKKOR LESZ, HA A KOCKÁK IGA­ZUL ÉS TELJESSÉG­GEL KAPCSOLÓDNAK EGYMÁSHOZ. ÍGY HI­SZI MAJD, AKI A NEMZETI MOZGÓ ELŐ­ADÁSÁRA BEÜL. Bürget Lajos Mándi Lajos zsebre vágta a jutalmat, újra kortyolt az italból és én megkérdeztem: — Valóban olyan nehéz volt? — Mit mondjak? Negyven napig arattam. Ehhez már nemcsak erő, de türelem is kel­lett. Az ember igyekszik gyorsan a végére járni annak, amibe belekezd és ha nem úgy megy minden, ahogyan szeretné... Az a ke­serves, amikor állni kell, amikor várakozunk és nézzük az eget. — De azért nem történt komolyabb _baj, baleset? — Az nem. Most nem. Egyszer, két éve már, nagyon megijedtem. Akkor SZK—5-ös kombájnom volt és még gyenge volt a kuko­rica és a szem beragadt a tartályba. Hozzá­láttam, hogy kitisztítsam. Elkapta a forgórész a kabátomat és húzta befelé a karom. Én meg húztam visszafelé magam, de a gép nem engedett. Nehéz pillanatokat éltem át, amíg kivetkőztem a ruhából. A kombájn szabály­szerűen levetkőztetett. A asztalnál többen ülünk. A vetkőzőszám hallatán ki-ki mond egy történetet, felborult kombájnról, vízbe, sárba pottyanásról, a rossz és kellemetlen pillanatokról, amiket egy-egy kombájnos kénytelen átélni. De soha nem a búza aratásával van a legtöbb baj. — A kukoricát nehezebb kombájnolni — mondja Mándi Lajos. — Nem azért, mert akkor már hűvösebb van, de korábban este­ledik, nagyobb a tömeg, jobban kell figyelni. Aki rendesen akarja ellátni a dolgát, az bi­zony megizzad. — Mindig megizzad? — Ezt csak úgy mondtam, ne szó szerint vegyük. Az igazság, hogy naponta 10—12 órát a gépen lenni nem könnyű dolog. A búza aratása negyven napig tartott, el­beszélése csak percekig. Minek is arról töb­bet mondani. Beszélünk még a családról, a gyerekekről, hogy tanulnak, az egyik gim­náziumba jár. A háztájiban jószág van. De vajon elégedett-e a kombájnos? — Mindenem megvan, amiért dolgoztam. A termelőszövetkezettel úgy vagyok, mintha a sajátomba járnék. Talán azért, mert nálunk jól mennek a dolgok. Nagy a tsz, Barabás, Vámosatya, Gelénes tartozik egybe, nincs széthúzás. Mindenki tudja és teljesíti is a feladatát. A gazdálkodásról úgy beszél a kombájnos, mint akié az egész határ. Értő szóval említi a juhászatot, a növénytermesztést és min­dent, amivel foglalkoznak. — Nem vagyok én se vezetőségi tag, se ,;más, viszont restellném, ha nem tudnám, mi rújság nálunk. A barabási, gelénesi határban most zúg valahol egy gép. A kombájn vágóasztala fel­falja a beérett kukoricacsöveket és a kom­bájnos nem lát maga körül mást, csak ten­gernyi tengerit. Vajon gondol-e most a jó­ízű sörre, amit akkor ivott, amikor átadták neki a kombájnos verseny különdíját. Én még emlékszem rá. Feltűnt akkor, hogy homlokán sok a barázda, szeme körül sűrű a szarkaláb és megjegyeztem, amit mondott: — Az ember akkor ember, ha végzi a dolgát. Seres Ernő Nemcsak Puskás Piroska, de Besenyőd község életében is újat, korábban lehetetlent hozott 1950 ősze. A hatalom 1945-től a közigazgatás terén is fokozatosan a dolgozók ke­zébe került, de ezt kiteljesed­ve, törvénybe iktatva az 1950. évi tanácstörvény rögzítette. Ez a törvény tette lehetővé, hogy egy húszéves paraszt­lány Besenyődön is a helyi államhatalom küldöttje — ta­nácstag legyen. — Ilyen fiatalon, lány lété­re hogyan sikerült bekerülnie az első tanácsba? — Ügy hiszem, ebben nagy érdeme volt apámnak és anyámnak, ök 1945-től tevé­kenykedtek a pártban. Apám párttitkár, földosztó volt, majd 1949-ben alapítója az el­ső termelőszövetkezetnek. Anyám az MNDSZ minden megmozdulásán részt vett. Én, mint a nyolc testvérem között a legidősebb, az ifjú­sági szervezetben, de a fel­nőttek gyűlésein is szinte min­dig ott voltam. Ismertek, lát­tak mindenütt. Mielőtt ta­nácstag lettem, már felvet­tek a kommunista pártba. — A megválasztásához elégséges volt a mozgalmi élet? — Értem mire céloz. Soha nem elég csak beszélni vala­miről, agitálni, hanem asze­rint is kell cselekedni. Ami­kor apám a pártban azt mondta: „termeljünk többet a kiosztott földön”, nagyon vigyázott arra, hogy mi a hét holdunkon mintasze­rűen gazdálkodjunk. Aki­nek mindezek mellett arra is jutott ideje, hogy méhészked- jen — volt olyan esztendő, amikor 400 kiló mézet is el­adtunk —, arra az emberre hallgattak. Ezermester volt. A paraszti munka mellett, amíg bírta magát, házat épített, bútort készített. Ennek a la­kásnak, amiben lakunk, a padlózatát, a tetőszerkezetét, minden famunkáját ő végezte el. Amikor a tsz-be léptünk, nagyon vigyázott a közös va­gyonra. Egy cső kukoricát nem engedett nekünk haza­hozni, amiért nem dolgoztunk meg. — E szerint a régi mon­dást — nézd meg az any­ját, vedd el a lányát —, így lehetne módosítani: nézd meg a szüleit, válaszd meg a lányukat tanácstagnak? — Igaz, még csak húszéves voltam, de a bizalomért va­lamit már addig is tettem. Mint említettem, az EPOSZ- ban, a MADISZ-ban minden­naposak voltunk. A baktai járásnak kevés olyan községe volt, ahol a besenyődi szín­játszók, énekesek, táncosok fel ne léptek volna. Egy mo­zielőadás nem múlt el úgy, hogy a mi családunkból he- ten-nyolcan meg ne nézzük. A mozis az előadást addig nem kezdte, amíg mi meg nem érkeztünk. Sokszor el­gondolkodom rajta, hogyan jutott akkor mindenre időnk? Alig léptük túl a tíz évet, már kapálni kellett, markot szedtünk aratáskor. Most pedig a munka nehezét a földeken a gépek végzik, mégsincs idejük a fiatalok­nak összejönni. Ezt nehezen tudom megérteni. — Hogyan birkózott meg a tanácsi munkával? — Sok vitával, nehézség­gel teltek az évek, de a ked­vem soha nem veszítettem el. A 30 év alatt néhány dolog mindig a vesszőparipám volt Helyben, a járásnál, vagy a megyénél a gyermekekért és az öregekért szóltam a leg­többet. Amíg állt a baktai já­rás, tagja voltam a járási ta­nácsnak, majd később a me­gyei tanácsnak. Ez év tava­szán újra megválasztottak Besenyődön a helyi tanácsba, a három község pedig — Le­velek, Magy, Besenyőd — megyei tanácstagnak. — Volt-e értelme a sok vi­tának, felszólalásnak, hozott- e ez valamit a választóinak? — Csak a fontosabbak: mind a három községben van óvoda. Leveleken — igaz, nem egészen törvényes úton, előzetes felsőbb jóváhagyás nélkül — társadalmi munká­val létrehoztunk egy bölcső­dét. Ma még nincs kihasznál­va, de szeretnénk, ha a há­rom községben minden asz- szony állandó munkát kapna, aki dolgozni akar. A debre­ceni ruhagyárnak már van egy 42 fős varrodája, most bővítjük, összesen mintegy száz asszonynak lesz majd munkalehetőség. A bölcsődére ezért van szükség. Gyönyörű művelődési házunk van, ren­geteg bekötő utat, járdát épí­tettünk. — Az öregeknek megszer­veztük a napközit. Eleinte nehezen jöttek el hazulról. Azt mondták: „most jön a csajka”, mert ebédet is adunk a napköziben. Hasonlóan vé­lekedtek néhányan a fiatalok közül is, amikor az üzemi étkeztetésről kezdtünk be­szélni. Ma a nagy munkák idején több százan igénylik a közös konyha főztjét. — Mondta, hogy gyakran kell vitáznia és nem mindig talál azonnali megértésre? — Megvan az a jó termé­szetem, ha egy dolgot fontos­KM Ünnepi melléklet Negyven nap a búzaföldön Hát csak teljék a pohár. Habját veri a ki- ömlő sör, áttetszőén sárgás az erjesztett ár­palé. Mándi Lajos szereti a kesernyés ízét. — Issza máskor is? — kérdezem, hogy tud­jam, kocsmázik-e a kombájnos. — Nagyritkán — feleli —, ha telik rá idő, ha engedi a munka, betérek én is a vendég­lőbe. Én is ember vagyok. Ezt a témát így el is rendeztük. Felidézzük viszont a keserves nyarat. Röpke történetét annak, miként is ment át nyolcvanhét tonna búzaszem a Claas Dominátor dobján. — Leengedett kerekekkel jártam. A gumi így szétlapult, nagyobb lett a tapadófelület, nem süllyedt el a gép. — Mondta valaki? — Nem. Nem kell már minket ilyen dol­gokra figyelmeztetni. Nem vagyok kezdő a szakmában. Mennyire nem kezdő a barabási kombáj­nos, arról is elejtett néhány tőmondatot. Ti­zennégy éves sem volt, de már a tiszaszalkai gépállomáson dolgozott. Miért? — Kellett a pénz. Heten voltunk testvérek, és nem úgy volt akkor, mint mostanában. — Ezek szerint megtanult dolgozni, a gé­pekkel bánni? — Volt rá időm. Több mint húsz éve ara­tok. Kezdtem a rendrevágó kévekötőkkel, ve­zettem az AC-kombájnokat — ezek voltak az első arató-cséplők — aztán jött sorban az SZK—3-as, az SZK—5-ös és most a Claas. Átéltem a gépesítés fejlődésének minden sza­kaszát. Itt egy kis időre félbeszakadt a társalgás. Ünnepi beszéd, dicsérő szavak, oklevelek és pénzes borítékok napirendje következett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents