Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
1980. november 2. © HAZAI TÁJAKON FILMJÉGYZET Hadrianus városa, Sállá A római út és mellette a kiterjedt épületmaradványok. Hiába is nézi meg az ország térképét az olvasó, a Sállá helységnevet nem találja hazánk földjén. Pedig itt van. S még e névből is kisila- bizálható, mely vidéken. Csak próbáljuk meg „külföldiül” kimondani ezt a szót. A kezdő hangja mindjárt „sz” lesz vagy „z”... a többit nem is kell betűzni. Zala. De hát a Zala vidékén, Zala megyében ilyen kezdetű helynév sok van. Közülük azonban csak egyet neveztek Sallának-'— az idő-,t számításunk kezdetét követő négy évszázadban a rómaiak —: Zalalövőt. a Kossuth utca 3. szám alatt azzal a céllal, hogy Zala megye római kori emlékeit mutassa be. Táborból város Az időszámításunk első évtizedeiben hódították meg ezt a vidéket a rómaiak. Legkorábbi emlékeik az időszámításunk kezdete körül uralkodott Augustus, majd az őt követő Tiberiuscsászár pénzei. Edényéit, amforák, üvegek, istenszobrocskák, ékszerek, szerszámok tanúskodnak A zalabaksai sírkő részlete (Cservenka György felvételei — KS) A borostyánkőül A mai 86-os útnak a vonala — amelyik észak-déli irányban metszi a Dunántúl nyugati szegélyét — a Római Birodalomban is fontos útvonal volt. Légiók masíroztak rajta és kereskedők járták — az utóbbiak fő szállítmányairól nevezték el utóbb boros- tyánkőútnak. A Balti-tenger partvidékéről erre szállították- a birodalom belsejébe a már akkor is divatos és keresett ékszeranyagot. Az ősi fenyők megkövesedett gyantája meleg színeivel, áttetsző, gyakran érdekes zárványokat, buborékokat, olykor foglyul esett rovarokat őrző és könnyen munkálható anyagával ezen az úton jutott délre. S azok közül, akiknek erre vezetett az útja, bizonyára sokan megpihentek Sallában, ott, ahol a Mócsy András professzor, majd Redő Ferenc vezette ásatások nyomán feltárult az utóbbi évtizedben a kophatatlan kőlapokkal fedett út egy szakasza egy hatalmas, csatornázott és központi fűtéses épület alapfalaival. Most a múzeumi hónapban, október 24-én új múzeum nyílt ott Sállá Múzeum néven a zala- lövői régi patika épületében, életükről. A híres út nevéhez illő emlék a Zalalövőn előkerült borostyánköves gyűrű Térképek mutatják be a Pannónia provincia kiterjedését, útjait, településeit. Láthatjuk a sallai katonai tábor alaprajzát is. Ez a tábor volt a kezdete a római településfejlesztésnek Zalalövőn. Városi rangra Hadrianus császár emelte az akkor már mintegy százéves római helységet. Legnagyobb fényét a IV. században érte el — az akkori fejlődés tanúi a patika udvarának végén feltárt falak, amelyek a környező építmények alatt folytatódnak. Itt, közvetlenül e nagy épület falai előtt haladtak a kereskedők, meneteltek a katonák, utazott egy-egy tisztviselő. S talán éppen itt szállt meg, ebben a — mai szóval — közművesített, központi fűtéses házban. Fürdőjében lemosta az út porát; talán éppen egy itt látható amforából töltötték a bort poharába, egy másikból az olajat az osztrigára. Sabaria felé Mielőtt a rómaiak nyomán elhagynánk Zalalövőt, érdemes szétnézni a későbbi múlt emlékei között is. Két műemlék jellegű temploma van, érdekesebb a Petőfi utcában levő mindszenti (Zalalövő ugyanis négy egymáshoz láncszerűen kapcsolódó településből fejlődött: a régebbi Zalalövőből, Zalapatakából, Zalamindszentből és Budájából). Ez a templom a XIII. század derekáról ered. A román építészetet őrzik déli ablakai. Ugyancsak a Petőfi ’■utcában áll egy múlt századi zsúppal fedett ház is a népi építészet megőrzött tanújaként (egy részében még a régi tulajdonos lakik és vigyáz rá).- Zalalövőről mehetünk nyugatra az őrségbe, keletre Egerszeg felé, s délre vagy északra a rómaiak útján: a 86-os út a régi nyomokat követi. Dél felé Zalabaksát érinti: onnan került az újonnan avatott múzeumba az a nagyméretű sírkő, amelyen lovas száguld kutyájával a vadak után. Észak felé pedig Saba- riába — Szombathelyre — vezet, ahol ugyancsak a feltárt út eredeti szakaszát láthatjuk. Wjjr Amikor 1894. július 20-án Max von Schwarzkoppen, Németország párizsi nagykövetségének katonai attaséja először kitessékelte az árulásra vetemedett és kémszolgálatra jelentkező gróf Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagyot, egy Rouenban állomásozó francia zászlóalj parancsnokát, nem tudta még, hogy a századforduló körüli évek egyik legizgalmasabi^ erkölcsdrámájának részeséve lehet. Felsőbb utasításra másodszor már foglalkozott az árulóval, aki már prezentálta a legfrissebb mozgósítási parancsot is. Így kezdődött. A francia vezérkar hírszerző osztályán, a Deuxieme Bureaun megdöbbenve állapították meg a kémkedést; a nyomok a vezérkari tisztek körébe vezettek. Esterhazy közben egy okmányköteget szállított a németeknek, ezzel együtt egy sajátkezűleg írott bordereau-t (listát) is. Vallomás a szovjet filmről Ahhoz a nemzedékhez tartozom. mely eszmélkedése idején — tizenévesen — fantasztikus mennyiségben „fogyasztott” szovjet filmet. Nemcsak remekműveket, hanem tézisdrámákat, didaktikus példázatokat, hurrájelentéseket is. Mégis, néhány egykori kedvenc filmemet megemlítem. Iskolásként fél- tucatszor láttam a Zóját. Akkor tetszett, elérzékenyültem rajta. Ma már kicsit félnék szembenézni vele: biztosan kirívóak a hibái. A Csapa- jev-et is rendkívül szerettem. Szeretem ma ' is: klasszikus mű, szinte semmit sem fogott rajta az idő. Aztán a felejthetetlen Donszkoj-filmköltemé- nyek Gorkij eszmélkedéséről (Ködös ifjúság, Emberek között). Gondolom, ezek sem öregedtek. A háborús filmek egyike-másika ugyancsak nagy hatást gyakorolt rám — például az Este hatkor háború után vagy az Ifjú Gárda —: főleg abból a hősiességből adtak ízelítőt, mely a Szovjetunió polgárait a honvédő háború idején fűtötte. Vagy elhiszi az olvasó, vagy nem: csekélyke esztétikai felvérte- zettséggel és maroknyi film- történeti tudással is szembe- ötlött a Berlin eleste vagy az Aranycsillag lovagja sematizmusa. Előbbi a személyi kultusz téziseit népszerűsítette, utóbbi azt bizonygatta, hogy kolhozélet a legszebb a világon (ami általában igaz lehet, csak éppen akkor nem, ha nem mennek rendben a dolgok). Mit akarok ezzel mondani? Csak azt, hogy mivel főleg szovjet filmeken nőttünk fel, megtanultuk okosan szeretni és kritikusan sz«mlélni Romm, Jutkevics, Kozincev, Geraszimov (meg akik utánuk következtek) munkáit. Az elismerésre főleg azzal szolgáltak rá, hogy fontos kérdésekről szóltak, a társadalom és az egyén gondjaira irányították a figyelmet, a múlt és a jelen tükrét tárták elénk. Az elmarasztalás — elsősorban az ötvenes évek első felében — azért volt indokolt, mert néhány „szempont” fölébe kerekedett az eszmei és művészi igazságnak s az újító kísérletezés háttérbe szorult a szemináriumi lecke mögött. Az ellenforradalom után kicsit „átértékeltük” a szovjet filmhez fűződő kapcsolatunkat. Feladtuk azt a képtelen elvet, hogy valamennyi szovjet filmért lelkesedni kell. Ugyanakkor gyakran lelkesedhettünk, de nem előírásra: az „új hullám” meghozta a témák, eszmék, eszközök, stílusok virágzását. A Szállnak a darvak, az Emberi sors, a Ballada a katonáról, az Iván gyermekkora — a háborúról szóló remekek sorozata — hatalmas szakmai és közönségsikert ért el. A jelen „mozgásait” analitikus igénnyel tárta fel az Egy év kilenc napja és a Kortársaink (hogy csak a két legkézenfekvőbb példát említsem). Űj szelek kezdtek fújdogálni a nemzetiségi filmgyárakban: gyorsan megtanultuk Parad- zsanov, Zsalakjavicsusz, Ioszeliani nevét. Most csak azokat a műveket idézem, melyek nekem nagyon kedvesek (persze csupán találomra, hiszen az én listám meglehetősen hosszú). Az Andrej Rubljov talán minden idők legjelentősebb filmje. A Ragyogj, ragyogj, csillagom a polgárháborús harcról és az új típusú művészet elterjesztéséért folytatott küzdelemről a líra és a humor, a tragédia és a groteszk nyelvén egyaránt beszél. A tűzön nincs átkelés egy kisember naggyá válásának folyamatát ábrázolja. Vaszilij Sirksin arca, hangja, élete és halála a Vörös kányafá-ban. A kedves katonalányok Rosztockij vásznán (Csendesek a hajnalok). Prémium: a munkásosztály érvényesíti a jogait. Minden idők legjelentősebb Cse- hov-interpretációi közé tartozik az Etűdök gépzongorára. Most abba is hagyom, mert teljességről úgysem ál- modozhatom, akkor meg miért sértsem meg azokat, akik kimaradnak? Sepitykót, Koncsalovszkijt, Bondarcsukot és a többieket... Remélem, egy csöppet sem ünneprontás, ha éppen most, a Szovjet Filmek Fesztiválja idején, azt írom, hogy a mai szovjet filmművészet nincs a csúcsokon. Még mindig nem kielégítő a társadalom mai jelenségeinek művészi megjelenítése. A szórakoztatásban, az izgalomkeltésben gyakran a régi — bevált — patronok robbannak. A mennyiség és minőség arányai csöppet sem tölthetik el megelégedettséggel az illetékeseket — irányítókat, alkotókat, forgalmazókat —, hiszen az évi 140—150 filmből viszonylag kevés az időtálló, jelentős és sikeres produktum. S mindennek ellenére: a szovjet film változatlanul teljesíti vállalt küldetését. A szocialista eszményeket zászlajára tűzve az ellentmondásos világ jelenségeit magyarázza a mozgógépek nyelvén. Humanista elveket hirdet. Az emberért van és a legszélesebb tömegekhez szól. Abban van segítségünkre, hogy eligazodjunk a problémák útvesztőiben és ugyanakkor élményben — izgalomban, vidámságban — részesüljünk. Az idei kínálat különösen gazdag. A Szovjet Filmek Fesztiváljának 1980-as előadásain kitűnő alkotásokat láthatunk. Elzenstein helyreállított mexikói freskóját, a rendkívül könnyed és ugyanakkor gondolatilag súlyos Őszi maratoni, a Szibériáról szóló hőskölteményt, a két legutóbbi Tarkovszkij-opuszt. Jó műsor ez, tartalmas szórakozást ígér. Minden adott ahhoz, hogy a szovjet filmmel való emlékezetes találkozásaink száma szaporodjék. Jó szovjet filmek várnak a magyar' nézőkre. Bizakodjunk, hogy a visszhang méltó lesz a színvonalhoz. Veress József Dreyfus kapitány Schwarzkoppen az okmányokat megkapta, a listát azonban nem: és itt kezdődik a krimibe illő bonyodalom. Szereplői tábornokok, politikusok, írók, árulók, kémek, ellenkémek, valamint Alfred Dreyfus tüzérkapitány. Dreyfus a vezérkari tisztek között az egyedüli zsidó volt. A nyomozás során feltételezés alapján letartóztatták, perbe fogták és elítélték. 1894. december 19-én kezdődött a hadbírósági tárgyalás, melyen végül is Dreyfust hazaárulásban mondták ki bűnösnek; a hadseregből való kitaszításra és életfogytiglan az Ördögszigetre történő deportálásra ítélték. Ne feledjük: összeesküvés történt, hiszen a vezérkar legfőbb illetékesei már ismerték az igazi áruló (Esterhazy) személyét. Az a vezérkar, mely a német—francia háborúban csődöt mondott és szégyenletesen megbukott, most a revans izzó mámorában tobzódott, a hadsereg tekintélyét mindenáron meg kellett védeni. Azt se feledjük, hogy Európán még a közelmúltban söpört végig a nagy antiszemita hullám. Alfred Dreyfus pedig zsidó volt! Ragyogó alkalom a pogromra éhes tömegnek. Mindez abban a Franciaországban történik, melyben először deklarálták az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, először történik meg a zsidók emancipációja. A művelt világ izgatottan figyelt a perre. Ezért vállalkozott Emile Zola arra, hogy csatlakozzék azokhoz, akik Dreyfus perújrafelvételéért küzdöttek. 1898. január 23-án megjelenttette híres cikkét a L’Auore-ban: J’Accuse! Két hét múlva megindult egy újabb per, most már Zola ellen, sajtó útján elkövetett rágalmazás vétségével. Az eredmény ismert: a híres írót elítélték egyévi börtönre, kiadóját négy hónapra, Picqu- art alezredest, a kémelhárító főnökét „szolgálatban elkövetett súlyos mulasztás miatt” szintén elítélték. Dreyfus családja és barátai, különösen bátyja, Mat- hieu Dreyfus végül elérték azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság 1906. július 12-én megsemmisítette a Rennes-i bíróság ítéletét és arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bűnösséget kimondó verdikt téves volt. Közben "természetesen sok minden történt a színfalak mögött is, az utcákon is. A kormány késedelem nélkül hozzálátott Dreyfus és Picqu- art rehabilitációjához. Elhatározta, hogy törvényjavaslatot terjeszt a képviselőház elé, mely szerint Dreyfust chef d’escadronná lépteti elő és a Becsületrend Lovagja kitüntetést adományozza neki. Nagy jogügyi csata után a Dreyfus-ügy lezárult. 1914- ben először Párizs védelmi rendszerének északi szakaszán teljesített szolgálatot, majd amikor 1918 szeptemberében alezredessé léptették elő, megkapta a Becsületrend tiszti keresztjét. Alfred Dreyfus hosszú betegség után 1935. július 11-én halt meg. Nicholas Halasz ismert publicista könyvében valóban krimiszerűen mutatja be az eseményeket. Forrásai alaposak. Az olvasót kétségtelenül lenyűgözi nyelvezetének szakszerűsége; nem is kellett sok fantázia a „sztorihoz”, mert azt maga az élet produkálta, azt csak lelkiismeretesen össze kellett gyűjteni és a világ elé tárni. (Nicholas Halasz: Dreyfus kapitány. Egy tömeghisztéria története. = Kossuth Kiadó, Bp. 1980.) Nyéki Károly MM VASÁRNAPI MELLÉKLET
