Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
Csigaprésgép modellje MÚZEUMI SÉTÁK Olajütés, gyertyaöntés Az olaj ütő működését eredeti állapotában mutatják be a múlt héten megnyitott gyártörténeti és iparági múzeumban a nyírbátori Bóniban. A mai fiatalok közül kevesen ismerik az olajpogácsát, és azt, hogy a magból hajalás, őrlés, gyúrás, pörkölés, sajtolás, ülepítés és szűrés után nyerik a nemes olajat. Nemcsak az olajsajtolás teljes felszereléseit láthatják itt az érdeklődők. A gyertyagyártás, a szappanfőzés eszközeit is bemutatják. A gyertyát, mint világítási eszközt a XV. századtól használják. Mártással, húzással és (jelenleg) öntéssel készítik. A szappanfőző céhek később alakultak ki. Debrecenben a XVI. században működtek az első szappanfőző mesterek. Láthatók a kiállításon a magyar ipar által készített legszebb, legfinomabb szappanfélék, mosószerek, amelyek egyik legnagyobb gyártója a nyírbátori Bóni. Hogy ez a kiállítás létrejött, az elsősorban annak köszönhető, hogy már itt korábban is gondot fordítottak a gyártörténet feldolgozására, a hagyományok megőrzésére, a régi eszközök összegyűjtésére. Ezért kapták a megbízást az iparág nevében az országos múzeum elkészítésére. (Elek Emil felvételei) Olajütők, sajtoló eszközök Díszgyertyaöntő eszközök Kézi hajtású gyertyaöntő gép A szappangyártás és darabolás eszközei Mindig eljön a péntek Találkozóm van a péntek estével Mátészalkán. Itt ilyenkor egy városnyi ember utazik át, tölt el fél órát, órát, néha többet. Ez a várakozás már az utolsó előtti állomás a tíz-húsz-negyven kilométernyire lévő otthon előtt. Ezer és ezer ember torpan meg itt, hat-tíz-tizenkét órás utazás után. Átmeneti, két életforma közötti állapot egy átmeneti korszakát élő állomáson. Kapom a tanácsot: készüljek fel, nehéz estém lesz ott, ahol egy óra is sok. Mátészalkáról jót írni ilyenkor nem lehet. A felkészüléshez szánom, hogy elnézést kérek a lokálpatrióta mátészalkaiaktól, hiszen írhatnék az épülő új állomásról, járhatnék itt máskor, más céllal. Én a legrosszabbat keresem: a tűrt pénteket. * Tétel: A forgalmas kikötővárosok kikötőnegyede nem széplelkeknek való. Oda sem érkezik több idegen. Este hét óra múlt: Ah lók a forgatagban. Egy órán belül vonat indul még Ágerdőmajor, Vásárosnamény, Zaj- ta és Csenger felé. Az érkezőknek húsz-Öt- ven percük marad. Van, aki a vonathoz, van aki egy féldeciért, vagy üveg sörért szalad. Az otthagyott vonatot fürgén felkutatja néhány vasutast kerülő gyerek. Egy-egy jobb kocsiban tizenöt üveget is összeszedhetnek. Lent kosarakkal felnőttek várják őket. Péntek esti szabad ipar ez. Később kilenckor, fél tizenegykor és éjfél után is várom a pesti vonatot. A gyerekeket is ... Álmosak, mocskosak az ülés alatt mászkálástól, de jönnek. Az állomással szemben a hajdani vasúti vendéglő. Verebélyi Sándor: — Ez csendes péntek. Én szeretem a vendéglátó szakmát, szeretem a vendéget, de egy ilyen csendes napon is azt mondom, hogy jóérzésű ember nem sokáig tud itt megmaradni... A kép ugyanaz, mint mindenütt, ahol sok az utas és közel a vendéglő. Tálcákon kikészítették a féldeciket, kéz alá tették a sörösládákat. Néhány perc alatt, itt harmad- osztályú árakon, több ezer forintos forgalmat kell lebonyolítani. Hely nincs, étkező vendég alig akad. Akiknek nem jut szék, állnak. El- állják a bejáratot is. Akik ülnek, azok nehezen mozdulnak. A máskor talán kellemes zene ebben a zsivajban bántó. Jó néhány asztalt szinte elborítanak a poharak, üvegek, akad bőven részeg is. A felszolgáló: — A vonaton már ivott, aki idejön. Amikor leszáll, még nem, vagy már nem részeg. Van, akinek már egy pohár bor elég... Lehetetlen rendet tartani. A városba az állomás előtti térről egyenes út visz. Tapasztalt pénteki utazók útja egyenest erre vezet. Egy percnyi járás után vendéglő: a „Halász”. A berendezés szebb, a kép ugyanaz. Tömeg sötétlik az ajtó előtt, reménykedvén, hátha beférne. Átpérselem magam, szólnak: — öreg! Hozz ki nekünk sört, vagy egy üveg pálinkát inkább. Mondom: — Drága az itt! — Nem számít!... Az árak (a Halászban is alacsonyak) valóban nem számítanak. Kétpercnyire zsúfolt a peresszó. Hiába a dob és az erősítő: a zene sem bír a zsivajjal. Nagy Katalin: — Péntek van. Nem mi tehetünk róla. Mátészalkaiak csak azok vannak, akik időben jöttek. Később még rosszabb lesz. Az „Utas” és a „Halász” ilyenkor siet a zárórával, mi éjfélig vagyunk nyitva. Olyankor megrohannak... Innen kétpercnyi séta a Szatmár-szálló és étterem. A felszolgáló: — Az ég óvjon minket az olcsóbb áraktól. így is nehéz. Mi szerencsésebbek vagyunk a távolság és az árak miatt. A pénteki vendéget jórészt riasztja a fehér abrosz. Sajnos, nem minden rossz vendéget... Történeteket gyűjtök. Itt is, ott is, amott is előfordul a verekedés. Szerencsésebb, ha nem bent, hanem az épület mögött. Visszamegyek az állomásra. Az utcán tömeg, de az állomáson szinte üres a fa váróterem. Üres lesz majd az új állomás váróterme is? Az állomás előtt viszonylagos nyugalom. A vonatokkal érkezett rendőrök állnak itt. Az utas: — Azóta jobb, hogy ők járnak a vonattal... A felszolgáló: — Volt itt olyan záróra, hogy a rendőröket kellett megkérni: segítsenek. Még a kutyákról se kellett levenniök a szájkosarat... Rendőrök és kutyák? így leírva bizarr, az életünktől idegen, de szinte elképzelhetetlen, hogy másként mi lenne a vonaton, és mi lenne itt! — A legutolsó szolgálat, amit magunknak kívánunk — mondják. — De erre is szükség van a rendes utasokért. Ha ezer emberből száz részeg, akkor az már elrondít akármit... Tudok egy kísérletről. Angliában az ingázó vonatokon „népművelési” kocsikat közlekedtetnek. Érdeklődési körének megfelelően választhat az utas, hogy mi érdekli, melyik kocsiba száll. — Uram! Én Pesttől Nyírbátorig álltam. Ott lett végre hely ... Ügy gondolom, hogy az innen sok embert foglalkoztató vállalatok legalább a kísérlettel adósak a munkásaiknak. Talán érdemes lenne egyszer a sok száz szabolcsi emberrel dolgoztató nagyvállalatok személyzeti főosztályvezetőinek eltölteni egy estét itt. Vagy, és ez sem lenne elképzelhetetlen, eljöhetnének ide a leginkább érdekelt szak- szervezetek emberei, megnézni, hogyan utazik, ér ide, vár itt a bányász, az építőmunkás ... ? Tíz óra. Csendesül az utca. Az Utas, a Halász, a presszó, a Szatmár étterem ugyanolyan. Csak füstösebb. És a részeg ember több. A presszóval szemben’kupacnyi fiatalember támasztja a falat. Vallatom magam, hogy félek-e? Egy kicsit igen. Ahogy közel érek, sorfalat állnak. Nincs más dolgom, mint átmenni közöttük. Átengednek szó nélkül, de nem tudom, hogy fiatalt is átengedtek volna-e, hogy milyen érzésekkel ment volna ott el egy fiatal nő? A Szatmárban, itt székem van, és maradék fér üveg söröm, a szomszéd asztaltól hallom: — De siess, mert ciki van! Megyek a két srác után. Ők kocsival, jsn gyalog az állomásra. A fiúk ott állnak most is. Jó távol tőlük átmegyek a másik oldalra. Átmennek ők is, mert rossz a világítás, akárki lehetek még. A taxis: — Nem itt állnak meg. Arrább. Maszektaxiznak. Minket elvisz az első vendég. Tíz óra után már egyre több a tanácstalan utas, aki sietne. Kilesik. Mi hazaviszünk Nyírmeggyesre valakit, három embert is, nyolcvan forintért. Ök fejenként százért. Ténfergek, közben végignézek egy csendes zárórát az Utasban. Osztozkodók a lehúzott redőny előtt: — Én két kört fizettem ... — Gyere, van még egy jó hely... A részeg megy velük. Később látom még. Alszik a váróteremben. Ténfergés közben egy fiatal fiú kérdezi: — Hova? Találomra rávágom, hogy Öpályiba. — Fejenként egy százas, de keressen maga mellé még két havert... A kocsiba öten férnénk, ők is jönnek ketten, mert kockázat is van az üzletben. Gyerekemberek, a szülők aligha tudják, hogy merre járnak most a gyerekeik. Kitalálni könnyű: a Szatmárban maradt barátoknál „ciki” van. Pénz kell. Ebből a legegyszerűbb. Megyek a két közeli étteremből 11-kor kiseprűzött vendégekkel. A presszóba nem férek be. A Szatmárban is búcsúpohár a maradék söröm. Az utca, vissza az állomásig, a lehúzott redőnyök előtt ténfergőkk«. , most ellenséges. Nagy ívben kerülöm a még mindig falat támasztó fiúcsoportot, és valósággal megörülök az állomásnak. Közben elmentek a kései buszok, a kései vonatok is. Aki ittmaradt, az ittrekedt. Most már nem üres a váróterem, hűvös az este. — Kell...? — A Cigányasszony hozzám hajol, kimondja, amit kérdez. — Ötvenes a cím, meg amit ad ... Részeg alvót költögetnek a pádon. Kell a hely. Álmosan felül. Gyűrött pénzeket számol, mormog magának. Később tudom meg: üveg sörért késte le az első buszt, aztán a sokadikért az utolsót is. Nincs egyedül. — Gyertek! Van kocsi! Hárman elmennek. A kocsi most is távolabb áll, a felhajtó kalauzolja a vendégeket. A maszektaxizás most már „kisipar". Bocsánatos bűn, mondanám, de nemcsak üveg sörért ittrekedt embereket fuvaroznak. Az éjfélivel érkezett családokat, kisgyerekeket is. És a családok nem tudják, hogy fele összegért is hazaviszi őket az igazi taxi. Sétálok egy utolsót az elcsendesedett városban. A szálloda minden szobája foglalt. A péntek, ami minden héten eljön, elmúlt. Szombat van. Másnap? Másik nap és másnapos. Számolok. Vagy harminc család várt hiába haza fiút, apát... Megrekedtek az otthon előtti utolsó stáción. Részeg ember alszik az Eötvös utca egyik kapujához dőlten. A feldült, literes szemelt rizling rajzol patakot a járdán. Fél kettő. A taxizó fiúk még újra jönnek. A váróteremben járőr igazoltat. Előkerülnek a bérletek, az igazolványok. Rend van, nem az alvilág pihen itt. Kint a peronon srácok mesélnek egy „oltári” verekedés „balhét”. Ma volt? Lehet. A város néhány fél, vagy egész órára befogadott, tűrt, szenvedett egy városnyi embert. Ez a dolga. Ez is a dolga. * Hajnalt mutat az óra, de ősz van, éjszakának érzik. A reggeli város újra szívesen fogad majd idegent, újra önmaga lesz. Végigjárom, immár a csendet. Van járda, ahol már sepertek. Tudom a reggelt, az ABC nyitását, az akkor józanodók első kortyát, és a kirándulni induló családok hátizsákjait. Erről a Mátészalkáról kellett volna írnom? De hiszen az sem Szaika volt. Csak péntek, a minden városban tettenérhető, tőlünk idegen. Idegen, aki minden héten eljön. Bartha Gábor H!| VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. november 2.
