Kelet-Magyarország, 1980. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
Kedves Barátom! Ne neheztelj, hogy a vitát, amelyet a minap befejezetlenül hagytunk, itt folytatom. Igaz, abban megegyeztünk, hogy az eddigieknél is szigorúbb takarékosságra van szükség, de abban nem, hogy kicsiben, nagyban egyaránt. „Oda kell a ■ szigor, ahol százezrek, milliók mennek veszendőbe. Ott van szükség intézkedésre, számonkérésre, felelősségre vonásra — ha úgy tetszik — agitációra. Nem azon múlik a népgazdaság egyensúlya, vagy egy vállalat fizetőképtelensége, hogy a mosdóban, vagy az íróasztalon — ha kell, ha nem — bekapcsolva marad egy tizenötös égő. Bagatell dolog. Ebben a rohanó életben milliós tételek mellett nincs idő ilyen apróságokkal is törődni.” Való igaz, hogy ahol dolgozol, ott nagy pénzek „forognak kézen”. Milliós beruházások, fejlesztések sorsáról dönteni — felelősség. Nem mindegy, mire költitek el a nagy pénzt. Elismerés érte, hogy tiszta a lelkiismereted — mint mondtad —, rád igazán nem illik, hogy szórod a pénzt. Sőt. Mondták már azt is, hogy zsugori vagy, úgy a fogadhoz vered a garast, mintha a tied lenne. Aláírásoddal csak azt szentesíted, ami megalapozott, bizonyítottan haszon származik belőle. S talán éppen ezért volt furcsa, amikor arra a kérdésemre, hogy „miért nem oltod el a villanyt az íróasztalodon, hiszen besüt a nap az ablakon”, a már idézett választ kaptam. Feltehetően el is felejtettem volna ezt az epizódot — hiszen közben ki is kapcsoltad az asztali lámpát — ha távozáskor nem veszem észre az égve felejtett villanyt a csupaüveg portásfülkében is. Természetesen nem akarok messzemenő következtetést levonni az esetből, hiszen nem az igazgató dolga villanyt oltogatva végigjárni az irodákat, műhelyeket, portásfülkéket Az viszont már elvárható, hogy példát mutasson. Ne csak akkor takarékoskodjon, amikor egyszemély- ben közvetlenül is felelős a pénzért hanem ott és akkor is, ahol csak közvetve „mellékutakon” gurulnak el a forintok. Vajon jut-e eszedbe ilyenkor: ez a pénz is a népgazdaságé. Ez is munka árán, az állampolgárok forintjaiból, sőt fillérjeiből gyűlt össze. Ugyanúgy illik erre is vigyázni, mint a bankból átutalt, beruházásra, fejlesztésre, kommunális és egyéb célokra szánt pénzre. Lehet, hogy most neheztelsz ezért a nyilvánosságért. Nyomós okom van rá, hogy így folytassam a vitát. Teszem ezt azért mert a takarékosság nem egy helyen áll még ilyen fejtetőn, labilis alapokon. Igaz, beszélnek róla mindenütt. Intézkednek, sőt statisztikát vezetnek. Csak néhány vezető a példa erejével nem él, vagy éppen megfeledkezik a fillérek becsületéről. Természetesen szó van a műhelyekben másról is. A vállalati kocsival való futkározásról, a cél nélküli utazásokról, a felesleges „repik- ről”, a nagyvonalúságról és egyebekről. S igenis, az irodában „elfolyó” tizenöt watról és az ablakon egész napon át kiszellőztetett hőenergiáról is. Gondolj csak bele: az említett látogatásom alkalmával lenn az üzemben egy szakmunkás elmondta: azzal, hogy a műhelyben csak akkor kapcsolják be a villamos ívhegesztőt, ha dolgoznak vele, s csak akkor gyújtják fel az égőket, ha valóban kell, egy hónap alatt majdnem félezer forintot takarít meg a brigád. Nos, ha ez az ember bemegy az irodába, s látja ennek az ellenkezőjét, vajon mit szól? Bizonyára nem fűti már annyira az „indulat”, hogy rászóljon a műhelyben a tanulóra, vagy a szaktársára azért, mert hidegebb víz ürügyén tovább „folyatja” a csapot a kelletnél. Magyarán: a közmondás ma érvényesebb, mint valaha; fillérekből lesz a forint, s a mindenütt mindennel való takarékosság nem kicsinyesség. Nem elsősorban a szocialista brigádmozgalom feltételeinek egy pontja, a fizikai munkások kötelessége. Igaz, az érdek azonos, de a kötelmek mások. A beosztással felelősség is jár; az odafigyelés, az apró dolgok észrevétele, becsülése, a nevelés, a felelősségre vonás és a személyes példamutatás. A takarékosság — kicsiben és nagyban, mindig és mindenütt — közügy. Remélem, meggyőztelek. Hajdú Miklós pártvezetőségi titkárral a vezetők kapcsolatáról A Önnek itt, a Vörös Október Férfiruhagyár nyíregyházi gyárában a közvetlen igazgatója állapítja meg a fizetését, a jutalmát? J — Miután nálunk, ahol három pártszervezetet irányít a vezetőség, a titkári megbízatás nem függetlenített státusz, természetesen az én jutalmamat is az igazgatóm dönti el. A Azt szokták mondani, hogy ez már eleve meghatározza az igazgató és a párttitkár viszonyát. Magyarán: ilyen esetben százszor is meggondolja a titkár, hogy elientmondjon az igazgatónak. — Akik így vélekednek, azok alapvetően félreértik és nagyon leegyszerűsítik a vezetők viszonyát, a közöttük lévő kapcsolatot. De nem kerülöm meg a választ: az elmúlt, nehéz időszakban többször is ellenkező véleményen voltam, mint mondjuk az üzemi négyszög egyik — bár legfontosabb — helyét elfoglaló igazgató, de se a fizetésem nem lett kevesebb, vagy ha huzamosabb időn át maximális egyetértésben dolgoztunk, akkor sem lett több a jutalmam. Ez a feltételezés zömében tévhit, ha akad is rá példa, bizonyára elenyésző. Manapság könnyen előfordulhat, hogy egy mindenre bólogató párttitkár vagy szb-titkár sokkal nagyobb bajt okoz az igazgatónak, mint aki kellő időben türelmetlenkedik, bírál, jRlez. Jól tudják ezt maguk az igazgatók is, s hogy a mi példánknál maradjak: rám még sohasem „orrolt” az igazgató, mert valamilyen ügyben nem értettem vele egyet. Mi kölcsönösen biztosak vagyunk benne, hogy egyikünk sem akar rosszat a másiknak, vagy pontosabban: mindketten a legjobbat szeretnénk a gyári kollektívának. Akkor pedig a munka közben adódó nézet- különbség egy pillanatra sem lehet személyeskedés. A Azt mondta az előbb: nehéz időszakot éltek át. Kihatott ez a vezetők közötti kapcsolatra is? — Persze, hogy kihatott. Hiába mondanám, hogy a legkritikusabb órákat, napokat is bölcs higgadtsággal éltük át, senki sem hinné ezt el nekem. Mert nem is így volt. Mi néhány éve eléggé kockázatos dologra vállalkoztunk, ahogy mondani szokás: nagy fába vágtuk a fejszét. A lényegét úgy fogalmazhatnám meg közérthetően: szocialista gyári viszonyok között az élen járó nyugati munkaszervezést akartuk meghonosítani nálunk. Ez a know-how a mi esetünkben a munka olymérvű átszervezését jelentette, melynek nyomán 25 százalékkal növekszik a termelékenység. Aki egy kicsit is ismerte korábban a ruházati ipart, az ugyancsak felkapta erre a fejét, hiszen köztudott, hogy ebben az iparágban ezelőtt sem nagyon fecsérelték a munkások a perceket, az órákat. A mi nyíregyházi gyárunk is szép sikereket tudhatott maga mögött a régi módszerrel, nyilvánvaló, hogy sokan tartottak ettől a teljesen ismeretlentől. A Gondolom, nem valami idegnyugtató játék volt a munkásoknak, amikor 1978 elején az átszervezést irányító csoport, a team tagjai órával a kezükben kezdték mérni az egyes műveleteket... — Persze, hogy zavart okozott. De nehogy azt higyje: a gépeknél dolgozók némelyike ágált csupán az átszervezés ellen. Jól emlékszem, munkásgyűlésen az egyik asz- szony valóságos ellenagitációt fejtett ki a szükségszerű új ellen. Ezen nemigen lehetett csodálkozni, mert ő csak a maga kis szűk területét látta. A munkások közül sokan megértették, hogy végső soron az ő javukat szolgálja majd az új módszer, aki pedig félt tőle, vagy hajthatatlan maradt, azok vagy elmentek, vagy megváltunk tőlük. Viszont nem csupán a munkások között akadtak kétkedők: komoly vezetői beosztásban lévő dolgozónktól is megváltunk, mert elfutott a nagyobb felelősség, a komolyabb munka elől. Képzelheti, milyen viharosak voltak ez idő tájt a mi vezetőségi üléseink. Magunkat, a párttagokat is meg kellett győznünk, hogy megmaradásunk, versenyképességünk a világpiacon csak úgy érhető el, ha szakítunk a könnyebbnek tűnő, de már elavult munka- szervezéssel. Pártvezetőségünk kimondta a döntést és mi attól nem tágítottunk. A Pedig eléggé népszerűtlen dolog lehe- w tett az idő tájt az új mellett kardoskodni. — De még mennyire! Arra azért nagyon vigyáztunk, hogy az átállás, a betanulás idején ne csökkenjen a dolgozók bére, ezért a teljesítményükre „ráadott” a vállalat, hogy meglegyen a százszázalékos bér. Aztán egyszercsak észrevettük: egyesek remekül érzik magukat a bérkiegészítés mellett, „leülnek”. Pártvezetőségünk nem hagyta ezt szó nélkül, elbeszélgettünk az emberekkel, kértük a kommunisták példamutatását, s ha ez is kevés volt, biztattuk az igazgatót, figyelmeztesse írásban a kényelmeskedőket. Volt is foganatja az intézkedésnek ... Máskor viszont a gazdasági vezetésnél „zörgött” a pártvezetés: 1978 szeptemberében csepp híján megbuktunk az átszervezéssel, mert nem volt meg az összhang a különböző munkafázisok között. A már új módszerrel — és gyorsabban — dolgozó varrodát nem tudta ellátni anyaggal, munkával a szabászat, ezért az előbbi helyen unalmukban malmoztak áz emberek. Nem szóltunk hiába: gyorsan intézkedtek. £ Egy kicsit elkanyarodtunk eredeti témánktól. ön szerint mi szükséges ahhoz, hogy az igazgató és a párttitkár kölcsönösen elfogadja egymás véleményét? — Meg kell győzni a másikat. Ennyi az egész. A Pontosítani szeretném a kérdést: mi w kell ahhoz, hogy a munkahelyeken ez a két fontos ember ne csupán megtűrje, hanem partnerként tisztelje egymást? — Erre Kádár elvtárs szavaival lehet a legrövidebben és találóan válaszolni: mindenki az legyen, aki. Az igazgató jó igazgató, a párttitkár jó párttitkár, tehát ne akarjon egyik se a másik lenni. Kibővítvén a dolgot: a kölcsönös tisztelethez az kell, hogy a felek megfelelő színvonalon, becsülettel igyekezzenek elvégezni a saját munkájukat. Tehát az semmiképpen sem vezet jóra, ha például egy gyár igazgatója csupán szakmai elefántcsonttornyából akar vezetni, de az sem járható út, ha a párttitkár másodrangú dolognak tartja a szakmai hozzáértést. Ahol ilyen vezetők kerülnek egymás mellé, ott kezdettől fogva feszültség van, a vezetők a munka helyett egymással foglalkoznak, sajnos, néha elítélendő módon. Ezért mondom én, hogy igen-igen nagy felelősség nyugszik azoknak a vállán, akik vezetőket neveznek ki. A önt nem kinevezték, hanem a tagság w választotta meg a pártvezetőség titkárának. Nem gondolt arra, hogy az igazgatóval szemtől szemben nehéz lesz majd a dolga? — Arra gondoltam, hogy több lesz a dolgom, de egy percig sem tartottam attól, hogy nem tudok partner lenni. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de ha egy kicsit is félek .az ilyen szituációktól, lett volna erőm megköszönni a bizalmat és másnak átengedni a funkciót. Nézze, igen sok párttitkár van már úgy, mint ahogy én: végigjártuk a munkahely majd minden fokát azon a bizonyos létrán; ahogy mondani szokás: becsukott szemmel is tudjuk, melyik gép merre forog. Én is szabósegéd voltam, kitanultam a szakmát, hosszú évekig ültem a gép .mellett, vasaltam, leérettségiztem, meós, művezető voltam, az idén pedig főiskolai diplomát szereztem, s most tűzvédelmi felügyelő, munkavédelmi előadó vagyok Mindezt nem azért soroltam el, hogy leltárt adjak magamról, csupán érzékeltetni akartam, hogy miért nem vagyok én különösebb zavarban, ha történetesen az igazgató ül az asztal másik végén. Sőt! Talán nem árulok el bizalmas dolgot, ha felemlítem: a mostani igazgatónk más munka- területről jött hozzánk, éppen a nagy munkaszervezés kellős közepén, „bedobták” a mély vízbe. Tudtuk róla, hogy jól felkészült, energikus fiatalember, s talán éppen ezért esett jól, hogy nem csinált presztízst abból, ha valamit nem tudott a ruhás szakmából. Szívesen segítettünk neki, nem akartuk fitogtatni előtte jártasságunkat, miként ő sem éreztette velünk, hogy neki pedig a munka- szervezésben van velünk szemben sansza. Ma már ő is jól otthon van a szakmában és egy kicsit, mi is más szemüvegen át nézzük az egész termelést, meg a holnapi tennivalókat. A Nem szívesen emlékezne egy-egy vitá- w jukra az igazgatóval? — Miért ne emlékeznék, hiszen mondtam már, hogy nálunk mindig a közösség érdeke a lényeg. Megtörtént például, hogy az igazgató okkal lett dühös valamelyik dolgozó mulasztása, trehánysága, fegyelemsértése miatt, s már intézkedni is akart fegyelmi ügyben. Ez viszont azt jelentette volna, hogy átnyúl a művezető feje fölött, s amikor figyelmeztettük, nyomban átengedte a fegyelmezés jogát. Az is előfordult, hogy valaki „halmazati büntetést” kapott volna, ha időben nem szólunk. Azt sem felejtem el, hogy nem mutatta a sértődöttet, amikor egyértelműen megmondtuk, hogy a pártszervezetben minden párttag egyforma „jogosítványokkal” rendelkezik, ott nem lehet beosztás szerint rangsorolni... Arra is jó visszaemlékezni, amikor a vezetőin szenvedélyesen győzött meg bennünket arról: a gyárnak juttatott lakásokból főként a fiatal művezetőket lássuk el, így is magunkhoz kötjük őket, hiszen rajtuk sok múlik majd a jövőben. Igaza volt. Viszont akkor sem szabódott az igazgató, amikor mi javasoltuk: az eddiginél jobban becsüljük meg gyárunk alapító tagjait, akik erejüket és idegeiket áldozták azért, hogy ma a nyíregyházi VOR a egyik legjobb gyáregysége. A Mondta, hogy fiatalember az igazgatójuk, tele energiával, elképzeléssel. Korábban ehhez nemigen szoktak hozzá. Nem zavarja önt ez a lendület? — Annyira nem zavar, hogy egyenesen örülök neki. Régebben itt napokig is elmeditáltak, hogy felhívják-e a vezérigazgatót ebben vagy abban az ügyben. A mostani igazgatónak nem remeg a hangja, ha a „vezérrel” beszél, s ez nagyon jó. A kemény munka, amit a mi dolgozóink végeznek, tiszteletet, figyelmet érdemel, amiből részesedik minden vezető is. Ha már a vezetők kap- \ csolatánál tartunk, hadd mondjak el még valamit. Azelőtt itt nem sokat adtak a külső, a gyáron kívüli kapcsolatra, viszonyra: most a legtöbb helyre együtt megyünk az igazgatóval. A Már bocsásson meg: miért kell ott Ien- w nie a párttitkárnak minden gyáron kívüli megbeszélésen? — Félreért, mert én csak azt mondtam, a legtöbb helyre. Nyilvánvaló, hogy a szorosan vett szakmai tanácskozáson nem mindig vagyok ott. Ha már rákérdezett, elmondom: szerintem korántsem azért szereti sok igazgató, ha vele megy a párttitkár vagy az szb- titkár, hogy ezzel mutassa, íme, én nemcsak beszélek az üzemi demokráciáról. A mai igazgatók többsége jól tudja, hogy a legszebb és legprecízebben kidolgozott termelési célok sem valósulhatnak meg, ha nincs meg a munka kielégítő emberi háttere. A mozgósításban, az emberek meggyőzésében szorgoskodó társadalmi és tömegszervezetek munkájának pedig egyáltalán nem árt, ha a vezetők első kézből értesülnek a tennivalókról. Ha beszélni akarnak egymással, ki keresi meg a másikat itt a gyárban? — Vártam ezt a kérdést, és lám, bejött. Valamiféle rossz beidegződés ez az emberekben: sokan még mindig úgy hiszik, hogy általában ez is lényegi kérdés a vezetők kapcsolatánál. A dolog természeténél fogva gyakrabban tanácskozunk az igazgatói szobában, mert egyszerűen itt van rá lehetőség. De nem ritka az sem, hogy kinn az üzemben, az én kis irodámban hányjuk-vetjük meg az éppen aktuális kérdéseket az igazgatóval. Az is gyakori, hogy a munkacsarnokban akadunk össze s ott váltunk néhány szót sürgős ügyekről. Ezt az utóbbit örömmel mondom: mostani igazgatónk nemcsak a párnázott ajtó mögött próbálja meg elképzelni, milyen is valójában a termelés, hanem gyakori látogató a gépek között, a munkások között. A Hallgatom Önt s egyre inkább meggyő- w ződöm róla, hogy kedveli fiatal igazgatójukat. — Ha az ember valami jót mond vezetőtársáról, az nyomban dicséretnek tűnik. Pedig mi egyáltalán nem szoktuk dicsérgetni egymást, ez mostanában valahogy nem divat ... Az az igazság, hogy egyikünk sem hiba nélküli, tévedünk is, csak az a fontos: ismerjük el, ha vétettünk, mert azzal lépést tettünk a jóvátételhez. Mondtam már, hogy a mi igazgatónk fiatal, olyan, aki meg akarja váltani a világot, s ez nagyon jó. Ha közben túl türelmetlen, akkor én fékezem, ő viszont a magamfajtát rázza fel minduntalan a lendületével. Ügy gondolom, jól kiegészítjük egymást. Másként nem is lehetne sikereket felmutatni egy olyan gyárban, ahol 750 ember 210 milliót termel, zömében exportra. És még valamit: szerencsés párttitkárnak is érezhetem magamat. Nálunk az igazgató nem restell a kényes, nehéz kérdésekkel kiállni a munkáskollektíva elé, nem hagyja ezt meg a párttitkárnak, a szakszervezeti titkárnak ^ Köszönöm az interjút. Angyal Sándor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 'Vasárnapi l INTERJÚ 1980. november 2.
