Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

HAZAI TÁJAKON FILMJEGYZET A hortobágyi kilenclyukú híj Hogy miért éppen kilenc­lyukú lett a híd, arról megal­kotta a maga legendáját a nép is: Egyik betyár a csárdából menekülvén a pandúrok elől, úgy nyert egérutat. hogy kilenc leány hajolt meg előtte, s az ő há­tukon kelt át a folyón. A dal szerint valamikor Debrecen vize volt a Horto­bágy folyó, rajta a kilenclyu­kú híddal. Ma már kevésbé érezzük a híd fontosságát, mint egykor az utasok — úgy néhány száz évvel eze­lőtt. A sajátos műemléki hár­mas — a híd, a csárda és a szekérállás — látványosság az idegeneknek, a Hortobágy jelképének tartja és büszke rá az alföldi ember is. Hazánk leghosszabb kő- hídja 1827-től 1933-ig épült Povolni Ferenc terve szerint, helyén a XIV. századtól fahíd volt. A burkoláshoz Tokajból szál­lították a köveket a város szekeresei. Povolni Egerből povolánföldet (a cement alap­anyaga) hozatott. A szokatlan új kötőanyag tejszerű, fehér pép volt, ezért keletkezett az a hiedelem, hogy a kötőanya­got tejjel oltották. A híd formája népi klasszi­cista stílusú, amely a csárda i Hortobágyi lovas. A jellegzetes alakú kőhidat — amely mint a puszta nyu­galmának évszázados őre íve­li át a Hortobágy folyót — nemcsak a pásztorok dala örökítette meg. Megjelent dí­szítőelemként a pásztorembe­rek mindennapi eszközein, a bicskán, pásztorboton, tűzi- szerszámtartón. Számos iro­dalmi és képzőművészeti al­kotásban is találkozunk vele. Mint átkelőhelyet, valószínű­leg már a honfoglalás előtti időkben használták. Több egykori oklevél említi, a for­rások 1346-ban emlékeznek meg először a hídról. Az egykor szeszélyes Hor­tobágy folyón át vezetett az út az ország északkeleti ré­széből Pest és Buda irányá­ba, fő közlekedési útvonal volt már a XII. században is. Hídvámszedési jogában a Hortobágy folyón megerősí­tette Debrecent 1460-ban Má­tyás király, mivel ez a terület a Hunyadiak, pontosabban Szilágyi Erzsébet birtoka. A hídvám bérlője ugyanaz a személy volt, aki a csárdát is bérelte, a városi tanácsnak Povolni Ferencen kívül más mesterek is pályáztak, végül Povolni Ferencre esett a vá­lasztás, mert ő tervezte keve­sebb építőanyaggal és kisebb költséggel a híd megépítését. .Az építkezésben addig szo­katlan, új módszerrel, ce­menthabarcs alkalmazásával készítették a hidat. Egyesek azt tartják, hogy a meszet szárazon szórták a kövek kö­zé, s az ott forrt ki, ezért annyira erős és tartós a híd. ívezetében éppúgy megtalál­ható, mint más Hortobágy környéki építményeken is. A folyó két partján épült ellen­falak közötti hossza 92,13, a szárnyfalakkal mért teljes hossza 167,30 méter. Magas­sága az átlagos mederfenék­től a karfal tetejéig 7,90 mé­ter. A karfalak védelmére minden pillér felett egy da­rabból kifaragott háromne­gyed tömb alakú kerékvető van beépítve a mellvédfalba. Egyedüli díszítése a falazott választópárkány, amely a boltozatok felett fut. Feljárói a puszta jellegének megfele­lően készültek: az öblösödő alaprajzi elrendezés az átkelő ménesek és gulyák felhajtá­sát könnyítette meg. A hortobágyi csárda (MTI Fotó — KS) Régen is voltak „lovasna­pok”, de olyan virtusra senki nem vállalkozott, mint Bt- riszló János csikóslegény: a híd túlsó végén felugratott a lovával a bal oldali karfára, végigment rajta és a kapu támpillérénél ugratott le ró­la. kellett elszámolnia. A török hódoltság után 1697-ben gon­doskodtak a híd újjáépítésé­ről, gyorsan elkészült, és kö­rülbelül egy évszázadig állt fenn. Ez a tizennégy nyílású fahíd később elavult, s a vá­ros által kiküldött szenátorok 1825-ben új, állandó kőhíd építését javasolták, de építé­séhez csak két évvel később fogtak hozzá. Svájci mozi Svájcról majdnem minden­kinek a hajszálpontos óra és a mesés kincseket őrző bank­hálózat jut eszébe — meg hát természetesen a jólét, melyet ebben a kis ország­ban megteremtettek. Hogy filmek is készülnek Európa e csendes zugában, mely amúgy fi világ közepe egy kicsit ^Äg^f^j?&:üO«’fepndol- tak évfij^SieKen jit £ nem is csocUÜkuzhatühlc azon,' hogy a legr^Kletesebb számvetés­ben sem esett szó a ifájci filmművészetről — mivel ilyen nem létezett. A fázis­késést csupán egyetlen jel­lemző adalékkal érzékeltet­jük; az első játékfilmet 1933- ban forgatták itt s esztendő­kön át csupán két-három mű gyártására került sor. Az első fellendülésre nem kellett sokáig várni. A negyvenes években már jelentősek a művészi törekvések, a virág­zás mégsem tartós. A kiful­ladást követően — a hatva­nas-hetvenes esztendők for­dulóján — szinte egyik pilla­natról a másikra megválto­zott a helyzet. Üj szelek kezdtek fújni a svájci stúdi­ókban, tehetséges rendezők bukkantak fel s a különböző fesztiválokon és bemutatókon egyre több svájci műről nyi­latkoztak elismeréssel a szak­mabeliek. (Hangsúlyozzuk a dicséret, illetve a fogadtatás viszonylagosságát: az „új hullám” alkotásai úgyneve­zett tömegsikert szinte soha­sem arattak.) A legjobb nevek: Alain Tanner, Claude Goretta, Michael Soutter. Utóbbi két művész három filmje a ma­gyar mozikba is eljutott: a Meghívó szombat délutánra és A csipkeverőnö című Go- retta-darabok, valamint a Megközelítések című Soutter- dráma felkeltette az ínyen­cek figyelmét. Frontáttörés­ről persze nem beszélhetünk, ilyen kevés fecske nem csi­nálhatott nyarat, annyi azon­ban bizonyosnak látszott — a hozzánk eljutó hírek és a szaklapok szaporodó tanul­mányai is erre utaltak —, hogy a svájci film az isme­retlenségből kiemelkedett és egyáltalán nem lehet kézle­gyintéssel elintézni. E sorok írója A csipkeve­rőnő megtekintésekor fedezte fel magának a svájci filmet. A szegény szerelmes lány tra­gédiája megrendítő élmény volt; tiszta emberség sugár­zott belőle és katarzisát rit­ka érzelmi gazdagság színez­te. Ekkor találkozhattunk először Isabell Huppert-rel, aki azóta a világsztárok közé került s — már ilyen minő­ségben — nálunk is forgatott. A másik nagy meglepetést a Kis kiruccanások jelentette (rendezője Yves Yersin, fő­szereplője Michel Robin) sza­momra. A filmet külföldön, kereskedelmi vetítésen lát­tam. Nagy örömömre szol­gált, hogy munkatársaimmal együtt „lecsaphattam rá”: megvásároltuk a hazai for­galmazás jogát. Nemrégiben svájci filmhe­tet rendeztek a fővarosban. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a program két kiemel­kedő eseménye A csipkeverő­nő és a Kis kiruccanások volt. Nem véletlenül. Az első filmről a magyar premier al­kalmából beszámoltunk a Kelet-Magyarország hasábja­in. A másodikról — remélhe­tőleg — ugyancsak megje­lentethetünk kritikát 1981- ben. Elöljáróban csak annyit: igazi művészet és remek szó­rakozás. Hőse — öreg béres, aki folyton lázadozik a kö­töttségek ellen. „Emaneipáló- dásának” folyamata egyszer­re szomorú és mulatságos. A mondanivaló komoly: az em­bernek joga van ahhoz, hogy megvalósítsa önmagát. Het­venhat évesen is. Michel Ro­bin alakításáról csak felsőfo­kon írhatunk. Yersin egyéb­ként a dokumentumfilmtől jutott el a fickóig. Néha rész­letező az előadásmódja, per­gethetne gyorsabban egyes jeleneteket, egészében véve azonban dicséretes teljesít­ményt nyújt. A Kis kirucca­nások — jó film. Meggyőző­désem, hogy nálunk nemcsak szűk kör fogja szeretni. A Hogyan csináljunk sváj­cit? című alkotás Rolf Lyssy nevéhez fűződik. Ne gyanít­sunk valami pikáns történe- tecskét a kétértelműen egy­értelmű elnevezés mögött. Je­lentése egyszerűbb: arra a bürokratikus procedúrára utal, ahogy a Svájcban elő és állampolgárságért folyamodó idegenek ügyét intézik. Má­sutt formaság az ilyesmi; Svájcban alapos a faggatózás — és ráadásul pokolian szigo­rúak a vizsgáztatók. A né­met pszichiáter, az olasz cuk­rász és a jugoszláv táncosnő nem kaphatja meg ingyen az óhajtott honosítást. A film legfőbb erénye: könnyed iró­niája. Rolf Lyssy „hazabe- szél”, amikor a gunyoros epi­zódokat felsorakoztatja, kérdése tetljesen egyértelmű: Minek bonyolítjuk így a dol­gokat? A gégék is eredetiek, íme, egy: a főnök nem tűri. hogy beosztottja is használja a ruhaakasztót — ezért szé­pen levetkőzteti a fogast, mert hatalmát és tekintélyét akarja érzékeltetni. Három kvalitásos mű már elég is egy nemzeti filmhét kedvező mérlegéhez. S még nincs is vége a jó minőségek számbavételének. Tanner Messidorja hasonlóképpen érdekes s talán még fonto­sabb problémákat feszeget, mint az említett alkotások. Két fiatal lány „kimegy” az életbe (értsd: a bűn ország- útjára). Kezdetben csak bé­kés portyázgatásra gondol­nak, aztán összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, mert pisztollyal akarják maguk­nak a szükséges dolgokat előteremteni. A rendező a pszichológiai hitelességgel inkább törődik, mint a tár­sadalmi háttér motivációjá­val. „Antoniönis” aprólékos­sággal kíséri nyomon tévely­gő hősnői útját, a nagyjele­netek azonban valósággal felpörögnek. Tanner klasz- szis-művész. A többi bemutató nem ho­zott igazi felfedezést. A kép — a bizonyítvány —, melyet kialakíthatunk, így sem rossz. (Éppen ezért nem ért­jük azokat, akik a műsor megtekintése után fanyalog­tak.) A svájci film kétségkí­vül előretört. Tartalmi-for­mai vonatkozásban egyaránt magasabb osztályba lépett. Még akkor is el kell ismer­nünk a minőség forradalmát, ha a helyenkénti szűk pers­pektíváról, az árulkodó bel­terjességről, az öncélú mű­vészkedés tettenérhető bizo­nyítékairól sem feledkezhe­tünk meg. Veress József Csaknem egyidőben jelent meg két népköLtési gyűjte­mény a csehszlovákiai ma­gyarság gazdag folklórjából, a szakma és a közönség igé­nyét egyaránt kielégítő szán­dékkal. Az egyik a Kosa László válogatta-szerkesztet- te Rozmaringkoszorú, amely antologikus törekvéssel mu­tatta be a népköltészet vala­mennyi műfaját. Méltányol­ható az az igyekezete, hogy minden tájegységet egyenlő arányban akart képviseltetni a kötetben. A másik gyűjtemény — a Vessétek ki szóló szívem — nem öleli át az egész népköl­tészetet, csupán azokat a balladákat tárja elénk, ame­lyekkel a csehszlovákiai ma­gyarság élt és most is él. Öt­vennégy balladatípus 162 va­riánsát olvashatjuk a könyv­ben. Az alkotásokat Ág Ti­bor és Sima Ferenc teszi közzé, a gyűjtési munka azonban rajtuk kívül még Mórocz Károlynak is köszön­hető. A 162 változatot ezer­nél több szövegből válogat­Szlovákiai magyar népballadák ták ki. A teljes anyagot nem ismerve is tetszéssel dicsér­hetjük a ma is élő és ható balladafolklórnak eme rep­rezentánsait. Kimaradtak a már csak töredékeikben meglévő, a dallamukat el­vesztett balladák. A népballada tudatos gyűjtését 1960-ban kezdte meg Ág Tibor, aki ennek a munkának legszorgalmasabb csehszlovákiai magyar kuta­tója. A bevezetőben Ág leír­ja, hogy a falusi ember nem tesz különbséget dal és bal­lada között, közös munkák alkalmával — amelyek kö­zül mára csak a tollfosztó maradt meg — egyaránt éne­kelte őket. A ballada dalla­mát azonban sokkal hajla­mosabb elfelejteni, mint a népdalét. A népdal feledése­kor előbb a szöveg megy ve­szendőbe. A ballada változá­si iránya néha a népdal felé mutat, máskor pedig szaba­tosan elmondott tragikus történetté szürkül. A szerkesztők igyekeztek azokat a darabokat elhelyez­ni a kötetben, amelyek leg­inkább magukon viselik az ottani magyarság tulajdonje­gyeit. Ág Tibor egyértelmű­en ható jelenségnek látja a hagyományozódást, a balla­daénekeket a legkisebbek is érdeklődéssel hallgatják és az elsajátítás aktivitásával viszonyulnak hozzájuk. Több adatközlő számolt be arról, hogy a hallott, ritkábban nyomtatott szöveget leírta, úgy tanulta meg, s hasonló módon adta tovább. Nehezen föllelhető voltuk miatt külö­nösen A falba épített feleség, az Elcsalt menyecske, és A csudahalott című balladák­nak örülhetünk nagyon. A jegyzetekben a szerkesztők vázlatosan ismertetik a bal­lada eredetét, a legkorábbi lejegyzésének idejét, útját, módosulását, itt-ott az iro­dalmát is. Kár, hogy ez a munka már nem tudta hasznosítani Űj- váry Zoltán Gömöri népda­lok és népballadák című gyűjtésének tapasztalatait, bevezető tanulmányának szempontjait, eredményeit. A kötet értékei így is a legjele­sebb folklórgyűjtemények normáival mérhetők. Érdek­lődéssel várjuk a CSEMA- DOK által is messzemenően támogatott kutatások újabb eredményeit. (Gondolat, Bp. 1979.) Erdei Sándor XM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. október 12. I polc ÁB

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents