Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-12 / 240. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Világtalanul — a világban „A vakság önmagában még nem ok arra, hogy az ember ne éljen teljes értékű, kiegyensúlyozott és boldog életet” — olvashatjuk az egyik kiadványban, melynek címe: Mit tegyünk, hogy életünk teljesebb legyen? A Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége több mint fél évszázada munkálkodik azon, hogy segítse a társadalom tagjai a vakságból és gyengénlátásból eredő nehézségek leküzdésében, a teljes értékű emberi élet megvalósításában. A megyei szervezet a közelmúltban ünnepelte 25 éves jubileumát. Szabolcs-Szatmár megyében 192? vak és gyengén- Iátó tagja van a szövetségnek. — Valójában az említetteknél valamelyest több sorstársunk él a megyében, de idős koruk, betegeskedésük, vagy távol eső munkahelyük miatt nem tagjai a szövetségnek, amely a látássérültek érdek- védelmi szervezete — mondja Jakab Mihály, a szövetség megbízott megyei titkára, aki több mint 37 éves pedagógusi munkássággal a háta mögött, nem kis rábeszéléssel vállalta a titkári tisztséget. Korábban Varró János több mint tizennégy évig állt ezen a poszton, intézte a sorstársak ügyes-bajos dolgait. Mi kell ahhoz, hogy a világtalan, vagy súlyos látási zavarokkal küzdő ember ne érezze magát feleslegesnek, tehernek családja, önmaga, a társadalom számára? A munka, a hasznos és értelmes elfoglaltság — és természetesen a környezet megértő figyelmessége, segítsége, megkülönböztetett támogatása. Milyennek tartják ezt maguk az érdekeltek? A vakügy — társadalmi ügy. Régen a vakság puszta félemlítése sokakban társította a fehér botot és a koldulást. A szegényebb sorsú világtalan embereknek kevés esélyük volt a kiegyensúlyozott életre. Sokuknak a mindennapi megélhetésért is keserves, megalázó utat kellett megjárniuk. Jótékony egyesületek, jószívű emberek alkalmi alamizsnáin tengették magukat. A vakság ma is kegyetlen sorscsapás, de a vakok ma nincsenek egyedül, Még akkor sem, ha magányosan, család, hozzátartozók nélkül élnek... A 6/1971. Eü. M. sz. rendelet és az azt módosító 2/1976. Eü. M. sz. rendelet értelmében a vakok személyi járadékában részesül minden 18; életét betöltő vak személy. (Ez havonta korábban 500, jelenleg 520 forint.) Azok a 18 éven felüli vakok, akik jövedelemmel nem rendelkeznek és nincs tartásra képes, illetve köteles hozzátartozójuk, a személyi járadékon ki-, vül szociális segélyben részesülnek, amennyiben intézeti vagy szociális otthoni ellátást nem vesznek igénybe. Azok a vakok, akik dolgoznak — munkaviszonnyal rendelkeznek —, évi 6 nap pót- szabadságot kapnak. A vak fizikai dolgozók számára a heti kötelező munkaidő 36 óra. A nyugdíjasok idő- és bérkorlátozás nélkül vállalhatnak munkát. A vak, vagy rokkant házaspárok egy gyermek után is kaphatnak családi pótlékot. A 16. életévüket betöltő látássérültek intézeti ellátást vehetnek igénybe. A vakok díjmentesen kapnak rádióműsorvevő engedélyt, a vakok írásai postai küldeményként 7 kg-ig díjmentesek — nemzetközi viszonylatban is. Mindezek államilag megilletik a megyében élő világtalan embereket is, de ezeken kívül a szövetség útján újabb kedvezményeket is kaphatnak. Évente egy alkalommal a vak tagok az ország bármely területére ingyenes vasúti utalványt kapnak. Kísérőjük 50 százalékos kedvezményben részesül. A vidékről bejáró dolgozó vakok vasúti jegyének a dolgozóra eső részét a szövetség megtéríti. A szövetség a rászorulóknak rendkívüli segélyt is nyújt. Segédeszközök vásárlására időközönként akciókat szervez — magnetofon, írógép, speciális ébresztő- és karóra, Braille-tábla (a vakíráshoz), pontozó, tejőr (amely jelzi, hogy feforrt a tej), tűbefűző, pontírásra alkalmas papír, Braille-írású könyvek, kották. Gondoskodik a szövetség a tagság üdültetéséről is. • Elérhető közelségben van egy sor juttatás, amely feledtetni hivatott a világtalan és gyengén látó emberekkel gondjaikat. Hozzásegíti őket ahhoz, hogy boldoguljanak munkahelyi, vagy családi környezetükben, tanuljanak, szakmát szerezzenek, munkába álljanak, valóban teljesértékű életet éljenek. A megyében a szövetség egyik legfontosabb tennivalója olyan munkahelyek felkutatása, amelyek a vakok számára is betölthetők. Jelenleg a megyében 246 vak és gyengén látó ember dolgozik különböző munkahelyeken, közülük 66-an telefonközpontosok. Több mint tíz évvel ezelőtt rendelet is született a vakok érdekében, amely előírja : telefonközpontosnak csak vak vagy gyengén látó alkalmazható. „Sajnos nem mindig valósul meg a jó szándékú rendelet, olykor küzdeni kell egy megüresedett telefonközpon- tosi állásért. Rendszeresen szervezünk telefonközpontkezelői tanfolyamokat. Sorstársaink mindent el tudnak végezni, ami ezzel a munkával jár, pontírással vagy pontírású írógéppel — amelyet akár mi is kölcsönzőnk számukra — a különböző üzeneteket is fel tudják jegyezni és továbbítani az illetékeseknek.” „Mégis előfordul, hogy némely munkahelyen erőnek erejével látó embert akarnak a telefonközpontba alkalmazni” — mondják a szövetség megyei vezetői. A valósághoz persze az is hozzátartozik — egészítették ki tárgyilagosan —, hogy ma már alig van olyan tanfolyamot végzett sorstársuk, aki ne dolgozna, így az idei nyáron, amikor sok telefonközpontos ment szabadságra, alig tudták megoldani a helyettesítésüket. Megyénkben inkább a gyengén látók számára nyílik gyakoribb munkalehetőség, hisz takarítani, csomagolni, egyszerűbb fizikai munkát végezni ők is tudnak. Jó munkalehetőség némelyek számára a bedolgozás, kosárfonás, kefekötés is. A fiatalok a következő szakmákat sajátíthatják el a vakok speciális iskoláiban: kosárfonó és seprükötő, kárpitos és könyvkötő. Tanfolyamokon, a szövetség útján pedig a telefonkezelésen kívül a gyógymasszőr, vakírás, olvasás és nyelvtan- folyamok segítségével szerfez- henek szakmai és speciális ismereteket. Van hát fogódzó a világtalan és gyengén látó emberekének, csak élni kell vele. Sokan azonban koruk és helyzetük miatt részben, vagy egyáltalán nem tudják elérni a feléjük nyújtott kezeket. A megyében élő vak és gyengén látók többsége idős. Mindössze 32-en vannak 18 és 35 éves korúak, míg a 35—60 éves korosztályhoz tartozók 602-en vannak. A legnépesebb csoport — szám szerint 1293-an vannak — a hatvan éven felülieké. Meglepő és elgondolkodtató, hogy mind a vakok, mind a gyengén látók között lényegesen több a nő, mint a férfi. A megyében 773 a vak férfi, de 969 vak nő, 78 gyengén látó férfi és 107 női tagja van a megyei szervezetnek. Bizonyára a szakemberek az okokat közelebbről Ismerik, viszont a társadalmi gondoskodásnál ezt is jó figyelembe venni. Hatszáznál több a vak és gyengén látó ült a közelmúltban a nyíregyházi Krúdy mozi nézőterén. Itt tartották a szervezet 25 éves jubileumi taggyűlését, s meghívták azokat is, akik a leghűségesebb patronálói a vakoknak és a szövetség legmagasabb kitüntetését is átnyújtották három látó embernek, akik sokat fáradoznak értük, azért, hogy a társadalom látó tagjai még jobban segítsék a rászorulókat. Mert kell még a segítség — hiába vannak a jó rendeletek, állásfoglalások — munkába állásnál, szociális juttatásoknál, közlekedésben, utcán, mindenütt. Nem tűntek még el az előítéletek, él még a lebecsülés, a kiközösítés szándéka is. Mit várnak a látó emberektől? Nem többet, mint amit a látó ember is kíván magának hivatali helyiségben, ahol ügyes-bajos dolgait intézi, boltban, buszon, járdán, bárhol. „Nézzenek bennünket embernek” — ezt várják. Ez olykor a hangnemből is kiérződik, nem kellenek meleg szavak, vagy különös kivételezések — mondták. A leselkedő veszélyek ellen is a látók tehetnek többet. A közeledő gépkocsiról — legalább a hangja után — tudják, hogy vigyázni kell. De a hangtalanul a járdán suhanó kerékpár nagy veszély, csakúgy, mint a járda közepére húzott padok, ott felejtett betonoszlopok, gödrök és még sok egyéb. Nem azt várják, hogy babusgassák őket, mert az a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzését erősítené bennük. Egyszerűen azt kérik a látó emberektől, mindig tudják mit jelent a fehér bot. Mosoly vagy szánalom helyett segítsenek, amikor szükséges. Segítenek ők Is magukon: önkéntes szervezetükben az együvé tartozás, a valóban sorstársi közösséget erősítik, a gátlások, feszültségek feloldását. A szövetség klubjában ötféle vakírással készült újság és folyóirat, 222 kötetes pontírásos könyvtár könyvei között válogathatnak. Énekkaruk, színjátszó csoportjuk, természetjáró és sakkszakkörük mind-mind a teljesebb élet megvalósításának színterei. De igyekezetük sohasem lehet teljes a látó társak sokaságának mindennapos figyelme és segítsége nélkül. S ebben nagyon sokszor a jó szó teszi a legtöbbet... Páll Géza Esti láz a színpadon Szabálytalan portré Tábori Nóráról — Amikor rólam érdeklődnek az újságírók, legszívesebben csak két dologról beszélnék ma már — mondja Tábori Nóra. — Az egyik a kritika, a rendezés és a színész munkája, a másik pedig a színész fizikai teljesítménye! Arról beszélgetni, hogy mekkora idegi és szellemi teljesítmény, megterhelés egy-egy színpadi fellépés. — Mérhető ez valamilyen módon? — Egy tudós állítólag már végzett ilyen számításokat. Egyszer én magam is előadás után megmértem a hőmérsékletemet és kiderült, hogy 37,2 fok. Egy óra múlva persze már lement a „lázam”. Azaz színpadon játszani korántsem nyugalmi állapot! Pedig nem vagyok lámpalázas típus, de ahogy múlnak az évek, egyre inkább nő bennem a felelősségtudat. Egy ízben közvetlenül az egyik előadás előtt hozzám jött egy ismeretlen nő és azt mondta, főleg énmiattam látogatott el a színházba, ezért hát úgy is játsszak!... Azóta mindig eszembe jutnak ezek a szavak és esténként úgy is megyek fel a színpadra. — Mit jelent önnek ez a felelősségérzet? — Egyetlen pillanatig sem lazíthatok, amíg játszom. Az emberek pénzt adnak ki a színházért, fodrászhoz mennek előtte. A maximumot kell nyújtanom! — És ellenőrzi színpadi szerepléseinek értékét? — Minden előadás után kontrollálható az eredmény. Az utóbbi években ez is egyre inkább kikristályosodott bennem. — Pályakezdő színészként, bizonyára emlékszik még, miféle belső motor hajtotta a világot jelentő deszkákon? — Fiatal színészként az ember úgy érzi, megváltja a világot. Persze aztán később ráébred arra, hogy elegendő ha csupán jó dolgokat csinál esténként, hogy elégedettek legyenek az emberek. Fokozatosan alakult ki bennem ez az örömteremtő érzés ... Volt egy mániám, ma is megvan. Én ugyanis táncosnőként kezdtem annak idején, később a színészi pályára átváltva, úgy képzeltem, mozgással segítek kifejezni magam a színpadon. Persze nem táncmozgással. A tánc és a színészi munka kombinációja volt ez. Amikor színészi pályám jelentős állomásán, az Egy hölgy a Maximból című darab próbáján, a rendezőm, Várkonyi Zoltán azt mondta nekem: „Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a nőnek lúdtalpa van”, rögtön megértettem, mit vár a szerepemtől, és mozgással igyekeztem kifejezni a figurát. — Táncos múltjáról milyen emlékei vannak? — Már gyerekkoromban is táncos akartam lenni, hogy miért, nem tudom. Szombathelyen kezdtem a pályám, és amikor a háború alatt Győrben táncoltam, nem fűtötték a színházat és majd megmerevedtem félmeztelen lévén. — Miért váltott át másik pályára? — A színészi pályára való átállás természetes folyamat volt, hiszen a táncot nem lehet a végtelenségig mívelni. Már táncosként is, tizenöt évesen, Szegeden Both Béla színiiskolájába jártam, csupán azért, hogy kiegészítsem a táncismereteimet a színéSzabó Sándorral a Házmestersíratóban (MTI—Fotó) szettel. Később pedig fordítva is így gondolkodtam. — Pályája elején, jó ideig a kevésbé ismert színészek soraiba tartozott. — Valóban, indulásom után kaptam egy nagy szerepet, sikerem volt, de aztán sokáig nem gondoltak rám. Sikerülhetett volna tán jobban is az indulásom, de nem bánom ma már. Ezen a pályán a rögtöni sztárrá kikiáltás nagy veszélyekkel jár. Az én pályám elfogadható volt. Lehetőségeket kaptam a bizonyításra. Leszámítva azt a két és fél évet, amikor nem volt szerepem, de aztán jött az Egy hölgy a Maximból. Azóta nem panaszkodha- tom. Persze a színészélet soha nem kiegyensúlyozott. Én is voltam mélyponton. Rettenetes állapotban! Feleslegesnek éreztem magam, szégyelltem bejárni a színházba. Mégis hittem, és ma is hiszek abban, hogy a tehetségnek akár egyetlen mondatból is ki kell derülnie a színpadon. Nem csak főszerepben villoghat az ember. — Mennyire ismeri egyéniségét? Tudatában van-e kemény alkatának? — Egyéniségemet nem ismerem, de a „keménységemről” tudok. Azért persze szeretnék szerepeimben lágyabb húrokat is pengetni. — Néhány mondatot a magánéletéről is. — Nincs magánéletem. Volt persze, de nem ment, nem sikerült... Nehéz dolog az ilyesmi, és ma már nem is tudnék alkalmazkodni senkihez. Ha éjjel netán eszembe jut, hogy olvasni akarok, és elindulok egy könyvet keresni, nem tudok halkan járni, hogy másokat ne zavarjak. Van egy lányom és két unokám, de ők távol élnek tőlem. Nem unatkozom, örökkön keresek magamnak valamilyen elfoglaltságot, a lakás nagy, nem lehet a tennivalók végére járni. Szeretnék egyszer huszonnégy órát tétlenkedni! Színházba is járok, utazni is szeretek. Egyedül élek, de nem vagyok magányos, sok barátom van, és az embereket, ezt megtanultam, úgy kell elfogadnom, ahogy vannak! A legtisztább örömöm pedig a jó szerepalakítás, amikor mindenki elégedett velem! Szémann Béla Égigérő fák (Császár Csaba felvétele) 1980. október 12. Q
