Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Hasznos válogatás SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Á tömegkommunikáció és az olvasás és értéktelent vegyítő, vala­mint csak könnyű könyvek­hez — krimikhez, szentimen­tális regényekhez — vonzódó embertársaink között. Ezen a felosztáson belül még sokfé­le finomítást végezhetnénk. Különösen annak a szem­pontnak a figyelembe véte­lével, hogy egy könyvet is sokféleképpen lehet olvasni: műveltségünk, világképünk, érzékenységünk szerint. EBBŐL A BONYOLULT HELYZETBŐL KÖVETKE­ZIK, hogy a tömegkommuni­kációs eszközök munkatársai nehéz helyzetben vannak. Ők — reméljük — mindenkinek értékes, de legalábbis szín­vonalas, szórakoztató élmé­nyeket szeretnének nyújtani. „Mindenki” azonban nem lé­tezik, csak a különböző be­fogadói rétegek összessége. Ezért általában megpróbál­nak sokfélét adni és rábíz­zák a befogadóra, hogy vá­lassza ki a maga számára a legmegfelelőbbet. Csakhogy ez nem könnyű feladat. A puding próbája az, hogy megeszik. De például, a tele­vízió esetében, egy címből vagy a kétsoros ismertetőből nemigen derül ki, hogy a megnézésre szánt mű éppen a mi pudingunk-e? S gyak­ran előfordul, hogy az „érté­kes” könyvek olvasója érték­telen tévéjátékkal találja szemben magát, ami csak el­rabolja az olvasásra szánt időt, míg a könnyű olvasmá­nyok kedvelője egy általa ke­vésbé érthető művön bosszan­kodik, s szintén nem olvas. A cél az lenne — ideális esetben —, hogy mindenki azokkal a tömegkommuniká­ciós alkotásokkal randevúz­zon, amelyek műveltségének megfelelnek és amelyek to- vábbművelődésre ösztönöz­nek. Ezt a célt a különböző társadalmi rétegeknek szóló képeslapok és magazinok, va­lamint a rádió napi hatvan­órányi, széles választékú mű­sorával elősegíti. (A televízió esetében a csatornák száma, illetve a programok színvo­nala is kisebb a kívánatos­nál.) A felelősség — megfele­lő kínálat esetén — az egyes embert terheli: vajon van-e önismerete? Tud-e válogatni a felkínált tömegkommuni­kációs lehetőségek között? Ha tud, akkor az élmények világképei szerves részévé válnak és ezáltal új olvasmá­nyok iránti igények ébred­hetnek benne. Ha nem tud válogatni, akkor időt, élményt — életet veszteget el. Nógrádi Gábor VAJON ELŐSEGÍTI VAGY GÁTOLJA a tömegkommuni­káció a könyvolvasást? Va­jon az újság, a rádió, a 'tele­vízió barátja vagy ellensége az irodalomnak? A vita évti­zedek óta tart. Ugyanolyan biztonsággal hangoztatják némely szakemberek azt, hogy például a televízió el­távolít a könyvtől, mint aho­gyan mások az ellenkezőjét állítják, mondván: a televí­zió olvasásra, művelődésre késztet. Milyen egyszerű len­ne, ha az egyik vagy a má­sik megállapítás egyértelmű­en igaznak bizonyulna! Egy­részt azért lenne egyszerű, mert nem kellene tovább vi­tatkozni, másrészt az olvasó emberek lelkiismeretfurdalás nélkül bekapcsolhatnák vagy kikapcsolhatnák a televíziót. A két álláspont között azonban nincs szakadék, saj­nos, mind a kettő igaz. Saj­nos — írom —, mert ez a kettős igazság sokkal bo­nyolultabbá teszi a helyzetet és ezzel együtt a sok évtize­des vitát. A TÖMEGKOMMUNIKÁ­CIÓS ESZKÖZÖK ugyanúgy gátolhatják, mint amennyire elősegíthetik az olvasást. Nyilván az olvasott, hallott, látott műtől függ — mond­hatnánk —, hogy elvezet-e a könyvekhez, vagy elvisz azoktól. És gyorsan néhány példával meg is erősíthet­nénk ezt a gondolatot. Jogo­san. Hiszen való igaz: a Gyö­kerek vagy az Anna Kareni­na képernyőre kerülése után, e könyvek olvasóinak száma rekordmagasságokba szökött, míg a Colombo- vagy a Ko- jak-sorozat filmjei — hogy finoman fogalmazzak — nem ébresztettek bennünk ellen­állhatatlan vágyat a betű iránt. tMjk i Az • uj*agoan^oivásott, < rá*p dióban hallgatott, vagy a te­levízióban nézett művek tar­talma tehát önmagában nem határozza meg az emberek viszonyát a könyvolvasás­hoz. Azt is tudnunk kell, hogy ki a befogadó — az új­ságolvasó, a rádióhallgató, a tévénéző. Vissza kell térnünk tehát az írás elején említett olvasó és nem olvasó embe­rekhez. Sőt! Még ennél is tovább kell lépnünk és az ol­vasók táborában különbséget kell tennünk értékes irodal­mat olvasó és értő, értékest ményeket emelik el a híre­sebb külföldi múzeumokból? Ma már ez nem gond. Belo­pakodnak éjszaka, álkulcs- csal, kötéllel, robbantással — szakértelemmel és hallatlan szervezettséggel. Hát ez az, ami reménytelen. Hacsak ... Még ez látszik a leg járha­tóbb útnak! Élrejtőznek az épületben zárás előtt, aztán már csak ki kell jutniuk va­lahogy ... No, hagyjuk ezt a gengsztereknek!... De hol lehetne itt egyálta­lán elrejtőzni? Az illemhely annyira kézenfekvő, hogy azt bizonyára ellenőrzik zárás előtt a teremőrök. Különben nálunk is egymást taposnák a műkincsrablók .... A cse­répkályha? Szűk. A kandal­ló? Teljesen alkalmatlan. Márpedig kell lennie megol­dásnak! Egyszer csak majd látjuk a tévében, hogy meg­fújták a könyökvédőt... az­az csak halljuk, mert akkor már ki tudja, hol lesz!... Miért mindenről nekem kell lemaradnom? Miért mindig én legyek a gyámoltalan? Miért mindig engem gyilkol­jon a feleségem a sóhajtásai­val? !... Nekem is jogom van az élethez! Ki beszél itt a kö­nyökvédőről?! Nekem min­den kell! Igenis, például a könyökvédő! Vagy-vagy! Nem alkuszunk!... De akkor miért csak a könyökvédő? Itt az egész páncél!... Jó-jó, persze-persze, ez csak játék, ez csak játék... De hisz itt a megoldás! A legjobb búvó­hely éppen maga a páncél!... Hogy nem egészen énrám szabták? Annál jobban elfé­rek benne! Csak az alkalmas pillanatot kell kilesni... meg a gyerekeket hazapaterolni... — Apu, süket vagy?! Egyikük a kabátujját is olyan erősen találta megrán­tani, hogy reccsent a hóna alatt. — Tűnés! — riadt a hátra- mozditoKra kombinációi kód­bevesző csúcsairól. Azok oda­lent tovább zajongtak. — Máris láthatatlan volnék? — vigyorodott el hitetlen- boldogan. Minden hihetőbb volt ebben a pillanatban, mint hogy szerencsétlenjei egy kukkot sem hallottak szavaiból, amelyeket pedig ő a saját fülével teljesen tisz­tán hallott. Pontosan elma­gyarázta nekik, hogyan talál­nak haza, és még ajándéko­kat is ígért. .. Ha nem hal­lották, nem hallották! Annál jobban fognak majd ujjonga­ni! Munkára!... Próbaképpen néhány lépést tett a teremőr felé. Az idős ember nem vett tudomást je­lenlétéről. A láthatatlanság boldog inkognitójában egyre felszabadultabban forgolódott a teremben. A páncélruhához egyelőre nem nyúlt, de újabb és újabb próbákat tett az emberekkel. Kiválasztott ma­gának egy-egy rokonszenves, vagy éppen ellenszenves ala­kot, úgy intézte, hogy szem­be haladjon vele, azután kö­nyökével alaposan oldalba lökte. Egyre inkább meg kel­lett győződnie róla, hogy va­lóban láthatatlan, mert senki sem lökte vissza, nem utasí­totta rendre, nem rúgta bo­kán — még csak pofákat sem vágott senki. Most már teljes mellszélességben célozta meg a látogatókat. így jött rá, hogy nemcsak láthatatlan, hanem testetlen is. Az embe­rek elfolytak, ellebegtek mel­lette, senkibe nem sikerült beleütköznie... Egyedül maradt a terem­ben. Csak a páncél állt az egyik ajtónál, a teremőr a másiknál. Sejtette már, hogy a közömbös maszk az öreg arcán csak taktika. Az ilyen sasorrú, kemény öregembe­rekkel mindig vigyázni kell. Szeretett volna kisurranni, de az öreg túl közel állt az ajtó­hoz. így hát inkább lecöve- kelt a terem közepén, és igyekezett maga is minél kö- zömbösebb arckifejezést öl­teni ... Mindez késő volt már. Az őr kimozdult leshelyéről, és a terem közepe felé indult. Ö ugyanekkor kifelé próbált húzódni, de amikor észrevet­te, hogy csapdába került, is­mét mozdulatlanságba mere­vedett. Az öreg néhány szó- rakozottnak álcázott lépés után éppen vele szemben ál­lapodott meg: — Kihűl az ebédje, uram ... Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de a gyerekeit is, gon­dolom, csak magának kellene hazavinnie. .. — Már jól vagyok — sze­rette volna minél gyorsabban válaszolni, de az a két vala­ki közben hátulról már meg­fogta a karját... Ki hitte volna, hogy ez a vékonyarcú kis ember épp a legszelídebb szavaktól fog megvadulni, és éhgyomorra ekkora monoklikat tud osz­togatni !... Egy asztalos Beregből — Mire gondolt, amikor kitüntetést kapott? — Kitüntetést? A város adott emlékplakettet a társa­dalmi munkámért. Ilyenkor arra gondol az ember, amit tett érte. Azt hiszem, hogy itt, Vásárosnaményban mos­tanában sok embernek járna hasonló elismerés. Harminc- három éves vagyok, harminc- három év óta minden ideköt. Ugornyán születtem, az utca másik oldalán, Gergelyiben építettem házat. Most, ha levelet kapok, azt írják a címhez, hogy Vásárosnamény II. kerület. De nem ebben van a változás. A szakmát Filep Béla kisiparosnál tanultam, üzemben dolgozom. A ma­gam életéről mondom: ha annyit tudnék, amennyit ab­ban a kis műhelyben megta­nultam, akkor ma már rossz asztalos lennék. Az embernek is annyit kell változnia, mint a világnak körülötte. — Innen, erről a tájról rengetegen járnak el dolgoz­ni. Tizenhét évesen lett szak­munkás. Nem gondolt arra, hogy be kellene járni az or­szágot? Vásárosnamény ak­kor még nem volt város. Nem vonzották-e távoli városok? — Akkor nem. Itt kaptam munkát, és tizenöt éve dol­gozom itt, illetve a 17-es ÉR­DÉRT építésvezetőség jog­elődjénél. Egy helyen. Igaz: hét-nyolc éve, amikor nagyon gyenge volt az üzem, gondol­tam rá, hogy elmegyek, de csak olyan harag féle volt. Ahhoz, hogy az ember jól érezze magát, az is kell, hogy a munkájának rangja legyen. Lekopogom: most már hat éve szívesen mondom meg a munkahelyemet. — Ha azt kérdezem, hogy tV.eiSG Árpád 33 éves,asztalos > bóldog ember-e, mit felel? — Mindenképpen azt, hogy igen. — Elégedett-e azzal, amit az életben elért? — Nézze, az ember olyan­kor elégedett, amikor jól el­végez valamit. — Az üzemben szeretik, megbecsülik. — Nem adtam rá okot, hogy ne így legyen. — A városban rangja van: amit a városért tesz, azt elis­merik? — Benne élek. Benne aka­rom „jólérezni” magam. Kü­lönben, és ezt megírhatja, nem tettem én semmi külö­nöset. Olyan ez az üzem is, hogy segít, ahol tud. Olyanok az emberek is. Hívtak: segít­sek az óvodának. Mentem. Hívtak az iskolába. Mentem. Nekem is van fiam. Óvodás volt, most már iskolás. Még ha nem is annak az óvodá­nak segítek, ahova jár, akkor is mondhatom, hogy a gyer­mekemnek adok, ha segítek. Most alakult itt az üzemben egy brigád. Ha itthon le­szünk, akkor majd együtt megyünk. — Ha itthon lesznek? — Elég sokat vagyunk tá­vol. Kérdezte, hogy nem csá­bítottak-e más tájak, váro­sok? Innen bejárjuk szinte az egész országot. A Balaton­tól Pestig, Vásárosnaménytól Tuzsérig. Dolgoztunk Hajdú­ban, Borsodban, felsorolni is sok lenne, hogy hol még. Azt mondom, hogy a sok táj kö­zött, amit láttam, nem talál­tam szebbet, nekem kedve­sebbet, mint a miénk. Nem találkoztam nyílt szívűbb, szebb szavú emberekkel, mint itthon. Mondják, hogy elmaradott vidék volt ez. Az se az emberek hibájából adó­dott. Ha mi most elmegyünk, ha valahol elvégzünk vala­mit, akkor jó hírünk marad ott. Januártól Pesten dolgoz­tunk, az ERDÉRT-központ- ban. Egy nagy konyhát, ebédlőt újítottunk fel. Hát van ott vagy hat vállalat, mind csak nézték, hogy még az ebédeltetést se kellett be­szüntetni. Augusztus 20-ra lettünk kész. Fia reklamáció sem jött azóta. Amikor átad­tuk, kaptunk jutalmat. Az mindig jó, de meg is vendé­geltek minket. Kimondom: a dicséret még nagyobb öröm voUf, mint a jutalom. /— Vágyik az elismerésre? /—Nem úgy, ahogyan ma­ga gondolja. Befelé, az em­bernek ad ez rangot. Tartást. És ezt nem én mondom, ha­nem vagyunk itt vagy 140- en. Mind ezt tartjuk. Nem is lehetne másképpen, hiszen néha négy-öt-hat munkahe­lyen is dolgozunk. Úgy nem is lehetne szervezni a mun­kát, hogy mindenüvé jusson ellenőr, főnök. Mi azt akar­juk, hogy a hátunk mögött legyen meg a jóhírünk. Gaz­dát a jószága ,4i?s,érb így tartja a szólás,’ iparos embert a keze munkája. — Tájat? Várost? — A változása. Ahogy ala­kul. — Családot? — Azt gondolom, az, aho­gyan él. Nem az, hogy mi­lyen a háza, mert az, aki itt becsülettel dolgozik, mind­egyik építhet házat, hanem úgy egészében az, ahogyan él. Nekem a feleségem is dolgo­zik, adminisztrátor. Én négy- ötezer forintot keresek, a két fizetésből meg lehet élni. Építettünk egy szép házat, tízszer tizenhat méterest. Kér­dezte és beszéltünk róla, hogy nem csábított-e a nagy­város? Kérdezem: mennyivel élek én rosszabbul itt? Az én televíziómon ugyanaz a műsor, mint akárhol. Hozzám éppen olyan gyorsan elér a hír, mint Budapestre. Igaz, nálunk törpe vízmű még nincs, de fúrattam kutat, és nem szégyellem bevallani, hogy bútorban, berendezés­ben még kell jó néhány do­log, de a fürdőszobámban ne­kem is ott a hideg-meleg csap, és ha lesz tehetségünk hozzá, akkor a központi fű­tést is beszereltetem. Nem rosszabb a komfort, mint máshol. Otthon nagyon sze­retek barkácsolni. Udvarom van, kertem. Építhetek ma­gamnak egy kicsi műhelyt. — Kigazdálkodni azt a há­zat nem lehetett könnyű. — Kölcsönnel épült, meg aztán jószerével csak az anyag került sok pénzbe. Itt nem úgy van, hogy adom a pénzt, aztán amikor kész a ház, kérem a kulcsot. Segít a család, segít a barát, az is­merős. Jó kaláka az ilyen, mert hasznos. A segítséget vissza is adja az ember, adós vele. — Számon is tartja? — Erről nem kell könyvet vezetni. Számontartja a be­csület. Hogy én, amíg épült a ház, hány szombat-vasár­napot dolgoztam végig, azt nem is tudom, de nagyon so­kat. Néha elhatározom, hogy vasárnap nem dolgozom. Mindig másképpen lesz. Ta­lán az idővel vagyunk a leg­szegényebbek. Érdekel a po­litika. Az olyan könyveket szívesen olvasnám, de hát mikor? Gyerekkoromban, itt mindenki így van ezzel, na­gyon szerettem lemenni a Ti­sza mellé a partra. Ebből bi­zony sok elmaradt már. Szenvedélyem a barkácsolás. Félig van kész abban is min­den. — Unatkozott már életé­ben? — Azt nem. Még olyankor, amikor vonatra kell várni, akkor is elnézeget az ember, vagy a kezébe vesz egy újsá­got. Az unalom nem egészsé­ges embereknek való. Bün­tetném azt, aki unatkozik. — Közéleti munkát nem vállalt? — Valamikor KISZ-tag voltam, de hát abból már kiöregedtem. Sokat nem va­gyok itthon, így hát sok min­denből kimarad az ember. Nem azért, mert nem érdekli, hanem mert nem ér rá. Kü­lönben munkásőr vagyok 1972 óta. Ez az egy, ami szer­vezett, állandó. — Ehhez is idő kell. — Igen, de a hasznostól csak a fukar sajnálja az ide­jét. Ahhoz, amilyen ember vagyok, amilyennek hiszem magam, kell ez a valahova való tartozás. Nagyon sok barátom van ott, és jó társa­ság a miénk. Egy-egy jó be­szélgetés is ér annyit, hogy hasznos legyen. Erről nagyon sokat lehetne beszélni, úgy magunk között szoktunk is. A szolgálat pedig fegyelemre szoktat. Az élet sincs meg a szükséges fegyelem nélkül. Végül: munkásőrnek lenni politikai hitvallás is. Ha én azt mondom magamban erre a világra, hogy ez igen, ez nekem való, ezt én szeretem, akkor adósa is vagyok a vi­lágnak. — Mint a kalákában a na­pokkal egymásnak? — Becsületből. Azokat a napokat se követelné vissza senki. Arról sincs írás, és per se lehetne belőle, de amikor én a beregi tájat mondom a legszebbnek, akkor abban benne van az is, hogy itt be­csülöm az embereket. Azt, hogy milyen volt itt valami­kor az élet, én már csak az öregemberek beszédéből tu­dom, de azért annyit értek belőle, hogy messziről értünk idáig. Áll még néhány régi ház. Nekem elgondolni is ne­héz, hogyan éltek abban. — Van-e valamilyen nagy álma, terve, vágya? — Egy nagy örömöm van, még idebent se mondtam, a társaim se tudják. Hétéves a fiam, amikor az született, azt mondták az orvosok, hogy ne legyen hamar másik. Hét év eltelt, és februárban megszü­letik a másik fiú ... — Fiú? — Azt csak úgy mondom, mert a lány éppolyan öröm,' Ha egészséges lesz, akkor, el­mondhatom magamról, hogy boldog ember vagyok. Bartha Gábor 1980. október 5. RATKÓ JÓZSEF: Az idegen Észrevettem az idegent, •a-«o5Ia4ommal rnsgbizott’ ,o'«í»'hus«*i*>i.' * nem evilági férfiút. Arcom mögül kimozdult és figyelt. Objektív pillantása volt. Tudtam, hogy régóta követ, arcom mögé húzódva jön, sunyit és jegyzi bűneim, elfordul, ha szeretkezem. Dolga vagyok, de nem siet. Fogában kétélű mosoly, szemembe nyúl, arcomba nyúl, babrálgat, elront valamit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents