Kelet-Magyarország, 1980. október (40. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET „...a vád vékony szálú, mint a pók hálója" Hatvan éve: direktóiinmi per SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK A hírnök „Szabolcs vármegye direk­tóriumának bűnügyi főtár­gyalása kerek két hónapig tartó izgalmak után véget ért.” A bíróság „ ... fáradsá­gos munkát végzett. A prole­tárdiktatúra Szabolcs vár­megyei történelmének nem maradt egyetlen porcikája sem érintetlenül. Mindent számon kértek ...” — adta hírül hatvan évvel ezelőtt a Nyírvidék. Megszállók és fehérterror Ekkor már jó éve dühön­gött az ellenforradalom. 1919 április végén román megszál­lás alá került a megye. A megszállók véresen leszámol­tak a „vörösuralom” vezetői­vel, összeszedték azokat, akik jobb, emberibb életet akar­tak, rágalmak, besugások alapján internáltak ártatla­nokat. Nyomukban hamarosan megjelentek a nemzeti had­sereg képviselői. Velük jöt­tek a nemzetvédelmi különít­mények hóhérlegényei. Kom­munistákat, szocialistákat, demokratákat hurcoltak el, kínoztak meg, a falvakat jár­va „csináltak rendet”. A nyílt, fehérterror azonban _ve- szélyeztette a megyei urak el­lenforradalmi vezető szere­pét. A különítményesek „a közigazgatási hatóságok tel­jes mellőzésével, a legtöbb esetben magánosoktól eredő, nem ellenőrizhető és felelőt­len bemondások alapján szá­mos, eddig büntetlen előéle­tű polgárt előzetes letartózta­tásba helyeztek”, kivizsgálás nélkül fogva tartottak, olvas­hatjuk az alispáni jelentés­ben. A megye urai az ellenfor­radalmi igazságszolgáltatás­ban vezető szerepüket kíván­ták visszaszerezni. A kom­munistákat a nyíregyházi ügyészség fogházában gyűj­tötték össze. „Kommunista üzelmek miatt” 296 letartóz­tatott került oda, közülük száztizenhatot gyorsított el­járással ítéltek el. A „direk­tórium bűnpörére” 1920. au­gusztus 23. és október 23. kö­zött került sor. Á vád: zsarolás A „kommün eseményeinek részleteit feltáró pernek” hu­szonhat vádlottja volt, akik­ből tizenhatot állítottak bí­rói emelvény elé, köztük Kiss Rolandot, Schmidt Mihályt, Fazekas Jánost Kazimir Ká­rolyt, Beregi Sándort és De­zsőt. Harmincoldalas vádin­dítvány készült, amely átte­kinthetően csoportosította az első és a második direktóri­um „bűncselekményeit”. A „bűnöket” aszerint osztályoz­ta, hogy a vádlottak azokat „mint felbujtók avagy mint tettesek követték el.” A nyír­egyházi ügyészség vádat emelt Kiss Roland, Kazimir Károly, Beregi Sándor, Schmidt Mihály, Fazekas Já­nos, mint felbujtók ellen 77 rendbeli, mint tettesek ellen 84 rendbeli zsarolás bűntette, 529 rendbeli zsarolásban bűnrészesség és két rendbeli hatóság elleni erőszak bűn­tette miatt. A vádlott kommunisták bátran védekeztek bíráik előtt. Kiss Roland a vád­iratra válaszolva kifejtette: „ ... Azt tudja, hogy az osz­tály elleni izgatás bűn. De az osztályelnyomás is bűn. Ha osztályelnyomás van, ak­kor az osztály elleni izgatás­nak helye van. Mindenkinek verejtékes munkával kell megkeresni a kenyerét...” Fazekas János büszkén val­lotta marxistának magát, a felhozott vádakat nem érez­te bűnnek. Kazimir Károly védekezésében kijelentette: „mindig magyar volt és szo­cialista”, a hazafiságot és a szocializmust össze tudta egyeztetni. A védők leleplez­ték az alaptalan vádakat. Az egyik védő így érvelt: .......A közvádló főügyész úr vádjá­nak általános része ingatag, mint a láp, vékony szálú, mint a pók hálója, napi po­litika és a közelmúltból vett közhelyek halmaza ... csak rideg eszköz tettek beállításá­nál ....” A bírák végül mégis talál­tak okot a vádlottak elítélé­séhez. Az első direktórium tagjai közül Kiss Roland és Kazimir Károly öt évi, Schmidt Mihály két és fél, Beregi Sándor és Fazekas Já­nos kétévi fegyházbüntetést kapott. A második direktó­rium ügyvezetőjét, Lyahovits Sándort négyévi, Bökönyi Imrét, Kovács Ferencet és Nyeste Jánost két év hat hó­napi fegyházbüntetéssel súj­tották. A Vörös Őrség szer­vezője, Beregi Dezső két és fél évi, a városi üzemek szo­cializáló biztosa, Stricker egy­évi börtönbüntetést kapott. Új március álmodéi Sem a fehérterrorral, sem a direktóriumi per ítéleteivel nem sikerült a dolgozó osz­tályok szervezkedését felszá­molni. Az elítélt direktóriumi tagok legtöbbje szabadulása után visszatért a munkás- mozgalomba. Például a Kas­sán letelepedő Kazimir Ká­rolyról az alispán bizalma­san jelentette, hogy Kazimir „az ottani kommunista párt­nak egyik legnagyobb híve és vezére lett. „Fazekas Já­nos is Csehszlovákiába emig­rált, ott kapcsolódott be az illegális kommunista mozga­lomba. Hazatérése után újra tagja lett a szociáldemokrata pártnak és a szakszervezet­nek. Schmidt a börtönből szabadulva ismét a nyomdá­ba ment dolgozni, a szakszer­vezet elnöke lett. Amikor 1924-ben megalakult az SZDP nyíregyházi szerveze­te, bekapcsolódott annak munkájába. Mindannyian tovább erősí­tették a baloldali mozgalmat, fiatalokkal, új forradalmi nemzedékkel ismertették meg az első magyar proletárdik­tatúra történetét, tapasztala­tait, együtt reménykedtek egy „új márciusban”. Reszler Gábor a nyakába, s most — az em­beri természet különössége! — azon töpreng, hogy meg­vendégeli az egész társasá­got. A kislány kimondhatat­lanul unja, sőt gyűlöli ezt az összejövetelt, azt hiszem, kü­lönös tekintettel a nagybáty­jára, és ezért szünet nélkül ez utóbbi feleségének híze­leg, ki tudja — ő maga leg­kevésbé —, hogy miért!... Hogyan?... Ó, elnézést egy percre!. Ennyi volt az egész! Mit is kérdezett? ... Hogy miért tartom magamat kivételnek? Nos, uram, erre igazán nem nehéz válaszolnom. Én va­gyok itt az egyetlen ember, akinek mindenkivel egyértel­mű és tisztázott a kapcsola­ta. Hogyan? ... Csak nem ar­ra a két spicces fiatalember­re gondol? Bizony, be van­nak csípve, uram, és őszinte szívből mondom, hogy ez a lehető legenyhébb kifejezés! Ezt a két' fiatalembert aztán végképp jól ismerem. Elő­ször is, hogy finoman fejez­zem ki magam, szerfölött furcsa viszonyban vannak egymással. Viselkedésükre főként az nyomja rá a bélye­get, hogy mindkettő csalá­dos, a kövérkés, alacsonyab­biknak két szép kislánya van, de úgy vélik, hogy itt erről senki sem tud, és a családját egyikük sem hozza magával soha. Másodszor... hát, ugyebár, az ital! Meg kell mondanom: ez az egyetlen oka, hogy ide járnak, ámbár ezt élete árán sem vallaná be egyikük sem. Minden ere­jükkel azon vannak, hogy színjózannak tűnjenek, ked­ves, bárgyú udvariassággal nézegetik a többiejsqtj ícW'fy] fejükben a konyakon kívül, higgye el, uram, semmi az égadta világon ... Ó, bocsás­son meg ismét A középcsa­tár, úgy látszik, be akar mu­tatni valakinek... ...Tehát: hol tartottunk? További bizonyítékokra kí­váncsi: nemde? Ki érdekli? A festett hölgy, esetleg, aki most leült a zongorához? ... Kérem. A lehető legnyilván­valóbb eset. Ami engem il­let, már előre tudom, hogy mit fog játszani. De nemcsak én tudom ezt, hanem ő ma­ga is, sőt a többiek is tud­ják, és ami mindennek a te­teje: teljes mértékben tisz­tában van azzal, hogy a re­pertoárja itt, enyhén szólva, a könyökén jön ki minden­kinek. Ez azonban a legke­vésbé sem zavarja. Átszelle­mült elragadtatással játszik, énekel, és minden mozdulata a forró siker nyugtázását tükrözi, holott nyilvánvalóan senki ügyet sem vet rá. Vagy arra az úrra kíván­csi, aki vezérigazgatói méltó­sággal szemlélődik a kecses szemüvege mögül? Megmon­dom önnek, ahogy van: könyvelő. Pár esztendeje öz­vegyen maradt, s most való­jában társaságot keres; igaz­ság szerint fiatal feleséget szeretne magának. No, per­sze, sohasem lesz fiatal fele­sége. Elsősorban azért nem, mert — figyelje meg! — amint fölbukkan előtte egy nő, ő- hidegen elnéz fölötte: egyszerűen nem hajlandó a szemébe nézni senkinek. Ó, látom a kérdést. Azt szeretné tudni, hogy ön va­jon mivel vezet félre mind­5ŰH y/an kát, ißpfi ? Nos, hát, uram,* bevallom, ön az egyet­len eset, akinél nehéz erre válaszolnom. Azt hiszem, hogy ön elsősorban önmagát vezeti félre!... Hm ... hát nem tudom egészen biztosan. Bocsássa meg a mosolyomat, és kérem, ne értse félre, de ... meggyőződésem, hogy ön maga sem tudja, hogy miért ül itt. Talán magá­nyos ... Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy önnek itt semmi keresnivalója! És mégis itt ül, már a második este. Figyeltem!... Persze: hogy' honnét tu­dom mindezt! Uram, nekem több mint harmincéves ta­pasztalatom van a szakmá­ban. S ha azt mondom — nem dicsekvésből! —, hogy én itt ma sem csaltam meg senkit, akkor el kell hinnie, mert nem érdekem félreve­zetni önt. Ha nem veszi rossznéven, sokkalta több tapasztalattal rendelkezem önnél, és belelátok az embe­rekbe. Mellékgondolatoktól mentes, becsületes kapcsolat itt ma csak .velem alakult ki! íme, a szakmám!... A számláját? Parancsol­jon, uram! Lássa, elkészítet­tem. Két vodkája, és egy üdí­tő itala volt... Ismétlem: bízhat bennem. Kis idő múl­va nyugdíjba megyek: meg­szereztem már, amire szük­ségem lesz a hátralévő idő alatt. Engem már csak az emberek érdekelnek, hisz nyitott könyvek számomra... Köszönöm, uram! És térjen be máskor is, ha már így összeismerkedtünk!... Jó éjszakát! Cudarul szégyelltem magam. Igaz, csupán három percet késtem, de késtem. És éppen arról a találkozásról, melyet Hódi Lászlótól kértem. Attól az immár nyugdíjas kollégától, aki 28 éves újságírói pályafutása alatt soha sehonnan és semmiről nem késett el. Mint a Magyar Távirati Iroda megyei szerkesztő­ségének vezetője, maga volt a megtestesült megbízhatóság. Alig van valaki a megyé­ben, aki ne ismerné. Kis vékony, mondhat­nám törékeny alakja évtizedek óta feltűnt ott, ahol valami történt, ahol valami érde­kes hír adódott. Szerényen, alig észrevehető­en dolgozott, sosem csillogott-villogott. — Harminc esztendővel ezelőtt, egy no­vemberi napon lettem az MTI munkatársa. Azelőtt pék voltam, hat elemivel. Miután 45 óta dolgoztam a mozgalomban, s időnként írtam az újságba, rám esett a választás ak­kor, amikor a vidéki szerkesztőségeket szer­vezték. A távirati irodai munkáról nem sok fogalmam volt. Tanítottak, Debrecenben is voltam, hogy ismerkedjek a munkával, első utamra még el is kísért a pesti kolléga, aki bevezetett a szakma rejtelmeibe. Sosem fe­lejtem el, a takarék épületében volt akkor az állami gazdaságok megyei központja. Oda mentem először hírért. Mit tagadjam, furcsa volt, s hamar rájöttem: ezt én csak akkor tudom csinálni, ha gyorsan hozzákezdek a tanuláshoz. Ismeretségem, kapcsolatom volt, rengeteg embert ismertem. De láttam: ha meg akarok felelni egy olyan nemzetközileg is híres távirati irodánál, mint az MTI, ak­kor ennél több kell. Dolgoztam, s a munkám mellett leérettségiztem. Sok furcsa dologgal találkozott akkoriban Hódi László. Az MTI-t egyre-másra hívták telefonon olyanok, akik azt hitték, itt kell a táviratot feladni. Hivatalokban, vállalatok­nál kellett elmondani, mi is ez a három be­tű: MTI. Aztán kiderült: itt másként kell dolgozni, mint az újságnál. A távirati iroda tárgyilagos, kommentár nélküli hírt, tudósí­tást vár. Itt mindent megelőz a gyorsaság, a pontosság, a tömörség. És még valami: itt sosem szerepel az újságíró neve. — Kezdetben ez nagyon furcsa volt. A személytelenség, a névtelenség. Időnek kel­lett eltelnie ahhoz, hogy azok, akik infor­máltak, megtalálják a róluk szóló írást az újságokban, vagy hallják a rádióban, s visz- szajelezzenek: jó volt. Nem tagadom, egy­két év múltán is gondolkodtam azon, hogy abbahagyom. De megejtett a hírnökség va­rázsa. Az, hogy a megyei MTI-szerkesztő- ségből röpül országgá, világgá mindaz, ami itt történik. Az, hogy a lapokban viszontlá­tom a híreimet, s a kollégám tudósításait, örvendeztetett és nyomasztott is a felelősség. Mind nagyobb követelményeket állítottam magammal szemben is. Másként nem mehe­tett. A hírközlés is egyre többet várt a vi­déki szerkesztőségektől. Milyen relatív dolog is az, hogy névtelen­ség! Hódi László valóságos intézménnyé lett a megyében. Ismerte képviselő és mi­niszter, tsz-elnök és tanácsi dolgozó. Mint 1942 óta a megyeszékhelyen lakót ismerte volt munkatársa, szomszédja, a mozgalom­ból százszámra a jó barátja. S egyre többen tudták, hogy a megyéről szóló hír mögött meghúzódó, zárójelbe bujtatott (MTI), tulaj­donképpen az itteni szerkesztőség szignója is. — Ha visszagondolok a csaknem három évtizedre, akkor azt mondhatom, valóban krónikások voltunk mi MTI-sek. Fejenként ez idő alatt legalább 15—20 ezer hírt továb­bítottunk. Ha mindez egymás mellett lenne, akkor abból az egész Szabolcs-Szatmár his­tóriája előhívható volna. Hiszem, hogy a távirati munka szép szolgálat. Szolgálat, ál­dozatokkal. A feleségem és az édesanyám kezdetben nem is értette, hogyan van az, hogy itt sosincs se vasárnap, se hétköznap. Mondogatta is anyám: „Hogyan van ez fiam, hogy most népi demokrácia van, azt mond­játok, hogy nyolc órát kell dolgozni, te meg sosem érsz rá.” Bizony idő kellett, amíg meg­szokták, tudomásul vették: a hír nem vár­hat, s az ötven munkaszüneti napból leg­alább negyven rámegy a munkára. Építés, aratás, árvíz, látogatás, tanácsülés, bemutató, tudományos ülés, üzemavatás, alapkőletétel, áruházmegnyitó, pártértekez­let, külföldi delegáció látogatása — nem múlt el úgy, hogy Hódi László ne lett volna ott. Pedig gyalogos újságíró volt, mégse je­lentett számára akadályt a távolság. Amikor mindenki rohant, pánikhangulatban volt, ő mindig nyugodt maradt, s mindenki más előtt érkezett. Volt olyan képviselőjelölés, amit úgy kezdtek: Itt van az MTI, hát nyis­suk meg. Fiatal kollégák is irigyelték, ho­gyan tud mindig időben és mindenütt ott lenni. — Tény, gyalogos újságíró voltam. Szere­tem a jó öreg vonatot, ami a legtöbb hely­re elvitt, időben. Az is igaz viszont, hogy valamennyi rendező szerv szívesen vitt el bárhova. Persze ezt is szervezni kellett, de valahogy kialakult az MTI tekintélye, és él­veztem a személyes bizalmat is. így nem volt aztán abban semmi különös, hogy mindenü­vé elértem. De hadd mondjak valamit arról a bizonyos bizalomról. Ügy hiszem, ez volt a legnagyobb siker az életemben. Elértem azt, hogy mindenki, aki híreket adott ne­künk, méltányolta a precizitást, a gyorsasá­got és a tömörséget. A kezdetben munka­kapcsolatok emberi kapcsolattá váltak, s már jó előre értesítettek, ha valami fontos dolog volt készülőben. Minden hátteret megismer­tem' de sosem éltem vissza senki bizalmával. Nem könnyű ilyen hosszú ideig fáradha­tatlan és megbízható hírnöknek maradni. Versenyben lenni a hírekkel, megszerezni az elismerést. Mert az MTI követelményei nőt­tek, állva kellett maradni az információ­éhes világban. Hódi Lászlót mindig is elis­merték Budapesten, az MTI központjában. Sosem volt a mellőzött vidéki. Telex-be­jelentkezéseire bizton számíthattak, s hírei abban a fogalmazásban láttak napvilágot, ahogy útjukra bocsátotta őket. — Nem volt ez sem könnyű. A vidéki szerkesztőségeknek a feladatokkal együtt kellett alakulniok. Magyarán, felnőni a munkához. Olvasni, tanulni, az ország és világ dolgaival lépést tartani — ez napi kö­telesség volt. Nem tagadom: elismerték a munkát. Kitüntetés, prémium, jutalom ne­kem is úgy jutott, mint a Pesten dolgozó kollégáknak. Igaz, ezen a pályán azt is meg­tanultam, hogy nincsen lehetetlen. Az MTI presztízse minden ott dolgozóban kialakítja azt a sajátos munkastílust, felelősségérzetet, ami kell is ahhoz, hogy híven tájékoztassuk az olvasót. Híven, s igazul. Hódit úgy ismerték, mint akinek a hírei megbízhatóak. Tudósításai miatt sosem reklamáltak, információi min­dig igazak voltak. Egy nagy, most 100 esz­tendős intézmény tradícióihoz híven. Mielőtt a vidéki, pontosan a megyei szerkesztőség megalakult, volt itt ügynöksége az MTI-nek. Mátészalkán már a múlt században műkö­dött irodája. De az ötvenes évektől minőségi változás következett be. Itt nem egy-két szenzációra volt már szükség. Hanem hírek­re, amelyek egy ország életének tükrei. A kis, szerény, már-már törékeny ember vál­lán tehát óriási volt a felelősség. Hogyan is bírta? Tanulás, munka, három gyermek tisz­tességes felnevelése, a család gondjai, be­csületes munka a pártszervezetben — sorol­ni is sok. — Nem akarom én azt dramatizálni. Ha az ember élete rendezett, munkája tudatos, akkor mindez megfér együtt, sőt, csak így együtt teljes. Vágytam én is a kikapcsoló­dásra, s meg is találtam. Ha volt egy szúsz- szanásnyi idő, kimentem a Bujtosra vagy a Tiszára, horgászni. Nem a halért. Azokért az órákért, amikor a zsinór lógott a vízbe, s nem kellett másra gondolni, csak csalira, úszóra, horogra, vízre, tájra. Mindig megta­láltam a regenerálódás módját. Felfrissül­tem, s új nyugalmat gyűjtöttem magamnak. S milyen is a szakma! A ma nyugdíjas Hódi László nem is tagadja: képtelen más­ként gondolkodni, mint azelőtt. Ha hírt ol­vas, mindig kutatja, olyan-e, mint amilyen­nek lennie kell. Ha nem, felszisszen ma is. Ha eseményről hall, éppúgy fogalmazza fejben a kommünikét, mint azelőtt, örül, ha az országos lapokban az utód MTI-s híreit olvassa, s érzi, kemény nevelése nem volt hiába. Néha szinte önkéntelenül elindul, hír után, mint régen, s csak akkor döbben rá, amikor az első lépéseket megtette: ...már nem én csinálom ... Boldognak mondja magát. Unokái körében, otthon a családjával tölti napjait. Eleven krónika, akinek fejében három évtized tör­ténései raktározódtak el. Szabolcs-Szatmár tegnapi krónikása, amikor otthon beszél, nem mesél. Történelmet idéz. Bürget Lajos 1980. október 19. J»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents