Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-07 / 210. szám
Kid VASÁRNAPI MEUEKLET 1980. szeptember 7. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Á putritól a tanácstagságig Tizenöt év alatt ötödével nőtt a cigányok száma a kis- várdai járásban, s ina már meghaladja az ötezret. Vannak olyan községek, mint Dombrád, Tiszabezdéd, Tuzsér, Tisza- szentmárton, Mándok és Pátroha, ahol háromszáznál többen laknak. Éppen ezért nem mindegy, hogyan sikerül nekik az életmódváltás, mennyire változnak meg élet- és mun- kakorülményeik. Mert a változás számaihoz az Is hozzátartozik, hogy 15 évvel ezelőtt majd kétezren telepen éltek, putriban laktak, ma viszont az ötszázat sem éri el a telepen lakók száma. Még egy adat: a munkaképes férfiak közül csak 56-an nem dolgoznak, a nők közül is minden harmadik állandó munkát vállal — tudhatjuk meg abból a felmérésből, amelyet járási hivatal készített, amikor a megyei szociálpolitikai koordinációs bizottságnak számolt be. Atyamesterok, dékánok és nótáriusok Céhek a múlt századi Nyíregyházán A csizmadiák céhládája Az életmód változása leginkább a lakáskörülmények jobbulásában mérhető le. Ma már jóformán csak azok maradnak a putriban, akik nem képesek saját erőből — s a jelentős társadalmi segítséggel — kikerülni onnan, mert már túl idősek, betegek ahhoz, hogy a lakásépítés feltételeinek megfeleljenek, vagy túl nagy a családban a gyermekek száma. A változás, hogy a kisvárdai járás 35 községe közül már 25 településen nincs cigánytelep. A valamikori 260 putri 78-ra zsugorodott. Mindez azon is múlott, hogy a helyi tanácsok az építkezni szándékozók részére ingyen, vagy kedvezményesen juttattak telket, az úgynevezett „C” lakások építésével ebben az ötéves tervben közel száz család kerül jobb körülmények közé. Éltek azzal a lehetőséggel is, hogy az üresen maradt falusi házakat a cigányok megvásárolhatták, amihez kedvező kölcsönt adott az OTP. Azok, akik rendszeresen dolgoznak a záhonyi átrakókörzetben, vagy a tuzséri fatelepen, s nehéz munkájuk révén jó keresettel is rendelkeznek, többnyire jobban megtanulják a pénz beosztását. Nem ritka náluk a televízió — ami ma már minden második-harmadik cigánycsaládnál megtalálható —, de ugyanígy bőven van rádió, mosógép a családoknál. Nem sajnálják a pénzt a bőséges táplálkozásra sem. S ezzel szemben áll a másik véglet, a munkával kevésbé rendelkezők esete, hiszen nem túl régen még megesett Dombrá- don, hogy a dögkút tetemeit ásták ki, és főzték meg. Persze a pénz beosztása még nem mindenütt jellemző. A fizetés után követő napokon van bőven ennivaló, sokszor feleslegesen folyik a sör, bor,, hogy aztán napokig paprikás krumpli következzen magában. Az életmód is teszi, hogy viszonylag kevés az idős korúak száma a cigányoknál. A kisvárdai járásban csak minden 15—16. ember tartozik ebbe a korosztályba, míg a nem cigány lakosságnál minden Ötödik ember tartozik hozzájuk. Ugyancsak az életmód is hozzájárul, hogy 40— 50 éves korukban a cigányok egy része elveszti munkaképességének nagyobb részét, szociális gondoskodásra szorul. A család szeretetére jellemző, hogy még a legkisebb feltételek esetén is otthon tartják az öregeket, megpróbálnak gondoskodni róluk, s nem kérik a szociális otthoni elhelyezést. Amennyire örvendetes, hogv az idősekről — a maguk nódján — gondoskodni akarlak, annyira elszomorító, loffv a évermplcálriást r»pm tekintik annak, egyre nő a csecsemők és kisgyerekek állami gondozásba vétele. A járásban az állami gondozott gyerekek több, mint harmada a cigányok közül kerül ki. Így hiába a nagy család — az átlagos családlétszám 5 körül van —, mert éppen a legkisebbek nevelését hanyagolják el. Amikor életmódváltásról beszélünk, akkor a legfontosabb az, ha a fiatalok próbálnak más módon élni, mint apáik, nagyapáik. Ehhez viszont rendszeres nevelés, törődés szükséges, ami már az óvodában kezdődik. Valaha még az iskolát is szívesen elkerülték, ma viszont háromszorosára nőtt az óvodába járó gyerekek száma 1970- hez képest. Ma már kevésbé gond, hogy a hatodik évet betöltő gyerekeket beírassák az iskolába. Mindez persze a tanácsok és az iskolák nagy erőfeszítése mellett történik. Ám a számarányok itt is figyel- meztetőek. Egyrészt a cigányok közül minden negyedik a gyerekek közé tartozik, másrészt a járás iskoláiban a tanulók nyolcadrésze a cigány származású. Vannak olyan községek, mint Dombrád, Eperjeske, Rétközberencs és Tuzsér, ahol minden negyedik-ötödik, míg Tiszabez- déden és Tiszaszentmárton- ban minden második-harmadik tanuló cigány. A gond abból adódik, hogy sokan nem képesek egy-egy osztályt elvégezni, a bukott tanulók aránya ötszöröse a cigányoknál, mint a többi gyereknél. A felemelkedést viszont az jelenti, hogy mind többen vannak, akik képesek az általános iskola elvégzésére, a továbbtanulásra. Ma már a gyerekek közel fele időben befejezi a nyolc osztályt, ami a pedagógusok fokozott figyelmének is köszönhető. A múlt iskolai évben a továbbtanulók közül négyen középiskolába, 55-en szakmunkás- képzőbe jártak. Azok, akik nem végzik el az általános iskolát, a segédmunkások nagy táborát gyarapítják. Több munkahelyen számítanak rájuk, megbecsült dolgozók vannak közöttük. Általában nem a lakóhelyükön dolgoznak, hanem inkább vállalják az ingázást. A járáson belül a legtöbben a záhonyi átrakókörzetben, a tuzséri fatelepen és a Kisvárdai Építőipari Szövetkezetnél dolgoznak. Sokan járnak el az iparvidékekre, a fővárosba dolgozni. S a közhiedelemmel ellentétben az állandó munkaviszonnyal rendelkezők többsége becsülettel dolgozik, jó róluk a munkatársak és vezetők véleménye is, ugyanakkor a csak alkalmi ^munkát vállalók magatartása már jóval több kívánnivalót hagy maga után. Az iskolázottsággal szinte arányos az igény a művelődésre. Általában minden községben megvannak a feltételek, azonban a cigányok közül igen kevesen élnek vele. Sokszor nem is szívesen fogadják őket az intézményeknél, mert viselkedésükkel, hangoskodásukkal megbotránkoztatnak másokat. Három évvel ezelőtt Tornyospálcán sok reményre jo- gosítóan működött a fiatal cigányok klubja, azonban a kezdeti lelkesedés után megszűnt a klub. Gégényben rövidesen ismertté vált a tánccsoport, de csak addig működött, amíg a cigány származású pedagógus a községben élt, s mozgatta őket. A rendszeres művelődési formákhoz egyedül a könyvtárak látogatását lehet sorolni. Kedvező, hogy az ötezerből több mint hatszáz — javarészt gyerek és fiatal — látogatja a könyvtárakat. Mellette sikerre tarthatnak számot egyes előadások, amelyeket a cigányoknak szerveznek. így többek között népesedéspolitikai, pedagógiai, jogi előadásokat hallgattak meg szívesen. Orvosok, egészségügyi- dolgozók, pedagógusok és tanácsi dolgozók áldozatkészségén is múlott, hogy minél többen vegyenek részt ezeken az előadásokon. Gyakran elhangzik, hogy a jogokkal általában tisztában van mindenki, de a kötelességekre kevésbé figyel. Mindez vonatkozik a kisvárdai járásban élő cigányokra is. Hiszen előfordul, hogy azt a megkülönböztetett segítséget, amit kapnak, természetesnek veszik, már-már visszaélnek vele. Mindez mások körében visszatetszést szül. Az életmód váltásához tartozik, hogy visszaszorulóban van az állampolgári fegyelmet megsértők száma. Mind több helyen nem zárkóznak el, hanem bekapcsolódnak a község társadalmi életébe, ahogy teszik ezt Petneházán, Szabolcsveresmarton, Zsur- kon. A gondozott telkek, udvarok számának gyarapodása is jelzi a változást. A legutóbbi tanácstagi választás pedig azt mutatta, hogy többen a közéletben is megállják a helyüket. Amíg az előző ciklusban, a járásban csak heten voltak tanácstagok a cigányok közül, addig most 14-et választottak meg. Közülük kilencen vegyes lakosságú körzetben nyerték el az ott élők bizalmát. Nyíregyháza utcáiról rég eltűntek már a cégérek, a hangulatos céhbehívó táblák. Ilyenekkel ma már többnyire csak múzeumokban, esetleg néhány nyugat-dunántúli kisvárosban találkozhatunk. A régi céhes emlékeké iratok társaságában csupán két céhtábla szerénykedik a Jósa András Múzeumban. A nyíregyházi céhekre vonatkozó írásos emlékek java részét pedig o megyei levéltár őrzi. Magyarországon a céhalapítás virágkora a szabad királyi városokban a XVIII. század elejére, a mezővárosok jelentős részében a XVIII. század végére, míg a falvakban a XIX. század elejére esett. Sem Szabolcs, sem pedig Szatmár nem tartozott a fejlett kézműves iparral rendelkező megyék sorába. így nem csoda, hogy ezen a területen akkor kezdtek céhek alakulni, amikor az országgyűlésen már azok eltörlésének gondolatával foglalkoztak. A céhek hiánya természetesen nem jelentette azt, hogy ne lettek volna a városnak mesteremberei, ök azonban inkább egyszerű falusi iparosok voltak, kiknek tevékenysége a legfontosabb használati tárgyak előállítására, illetve javítására korlátozódott. Bár a nyíregyháziaknak már a telepítési szerződésben megígértetett, hogy önálló céheket alapíthatnak, erre még sokat kellett várniok, mert önállóságukat csak a XIX. század elején nyerték él. Addig céhartikulusaikat többnyire a kallói céhektől, az úgynevezett anyacéhtöl kölcsönözték, s míg nem volt tehetségük és helytartótanácsi engedélyük ahhoz, hogy drága pénzen kiváltsák saját céhszabályaikat, úgynevezett filiális, ma úgy mondanánk, hogy fiókcéhek voltak. A nyíregyházi mesterek nem akartak belenyugodni ebbe az alárendelt helyzetbe (például jövedelmük egyharma- dát az anyacéh elvette), s mindaddig ágáltak, mígnem 1818-ban a szabók, csizmadiák, kalaposok, szűcsök, festők és vargák önálló, a vargák—cipészek, kovács—kerékgyártók, asztalos—lakatos— üvegesek, szíjgyártók—kötél- verők és a molnár—ács—kőművesek vegyes céhalakítási engedélyt kaptak a helytartó- tanácstól. A mészáros céh 1825-ben, a gubás-vászonszö- vő pedig 1839-ben jött létre a városban. Egyre inkább bővült a kézművesek foglalkozási ága és a mesterek száma. Míg 1793-ban 16 kézművesipari ágazatban 241 mester, addig 1803-ban 29 ágazatban 224, 1850-ben már 40 különféle mesterségben több mint 400 mester serénykedett. Minden egyes céhen belül osztályokba sorolták a mestereket aszerint, hogy hány legénnyel és inassal dolgozik, s ez az úgynevezett klasszifikáció lett az adókivetés alapja. Céhen belül komoly hierarchia uralkodott. A legények külön társaságot képeztek. Elöljáróik az atyamester és a két bejárómester voltak. A legények közül választották ki a dékánt, a legények vezetőjét, ő kezelte a pénzt, a kis dékánt, a legények felügyelőjét és a nótáriust. A felszabaduló inas nevét beírták a jegyzőkönyvbe. Jártasságáról és erkölcséről szabaduló levelet, később vándorkönyvet állítottak ki, amely nélkül nem fogadták be sehol. A felszabaduló, vagy céhbe lépő mester társainak lakomát adott. Ezt a költséges mulatságot hívták társaspoharazásnak. A szigorú, gyakran sértő céhelőírások ellen .gyakran lázadoztak a fiatalok. Álljon itt erre a következő példa. A nyíregyházi csizmadia céh ifjúsága 1863. április 20-án levélben fordult a nemes céhhez, hogy a szigorú előírásokat mérsékeljék. Sérelmesnek találják azt, hogy a céh büntetés terhe alatt — lócához kötötték ki őket — arra kényszeríti őket, hogy a tótok evangélikus templomába járjanak, s emiatt csúfolódik rajtuk a többi céh ifjúsága. Kérik továbbá, hogy a temetéskor szokásos összejövetelt és az ún. árulószínből „iskolás gyermekek módjára történt vezettetést” töröljék el, mert ezen rendszabály miatt ki vannak téve még a piaci kofák „élvezke- désének” is. Nyíregyházán különösen tímár céh járt elöl jótékonykodással. 1838-ban a pestiskárosultaknak ajánlott fel 20 pengő forintot, korábban pedig a városban felállítandó ispotály költségeihez járult hozzá. A céhtagok nem nézték jó szemmel a kontárok .tevékenységét, bár maga Szabolcs megye nem ellenezte azt. Annak ellenére, hogy a csizmadia céh volt a legnépesebb a városban, mégsem tudott elég lábbelit előállítani, s így a megye engedélyezte, hogy kontárok is árulhassanak hetipiacon. A város magisztrátusa volt az, amely szabályozta és kijelölte piac idején az árulás helyét. Vásárok alkalmával az árulás céhek, azokon belül életkor szerint történt. Az első sátorban a céhmester árult, majd utána következtek az egyes mesterek sátrai a céhbe lépés sorrendjében. Visszatérve a kontárokhoz, a kalapos céh tagjai 1830-ban azért panaszkodtak a város vezetőinél, mert a nyíregyházi hetivásárokat elárasztották a „szokásba jött közönséges szalmakalapokkal”. Míg ők rendesen fizetik az adót, viselik a városi terheket, addig a kontárok szabadon árulnak. A magisztrátus azonban nem tiltotta el a kontárokat a vásártól, mégpedig a „Vásároknak ezen Városba óhajtott népesítése és terjesztése” miatt. A kontárok elleni harc már nem tartott sokáig, hisz az 1872. évi VIII. törvénycikk eltörölte a céheket. A putritól a szépen berendezett lakásig, az analfabétától az érettségizettig hosszú az út. A cigányoknak évszázados elmaradást kell behozni néhány év alatt. A változás nem könnyű, sokszor buktatókkal terhes. De hogy a folyamat megindult, s annak kedvező jelei vannak, azt éppen az előbb említettek igazolják legjobban. T.ánvi Rnfnnrl