Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

1980. szeptember 7. HAZAI TÁJAKON FILMJÉGYZET Hejcei kövek Boltíves kőhíd vezet a kőfallal körülvett parkba Ki tudja hol van Hejce? No persze, a környékbeliek. S hol ez a környék? A Hernád bal partjára néző zempléni hegyek nyugati oldalán, Mis­kolc és Kassa, közelebbről a hajdan hordóiról neves Gönc és a bibliafordító Károlynak hajlékot adó Vizsoly között. Heyche A Vilmányból keletre ki­ágazó út, átvágva a vasúton, mintha csak a hegyekre akar­na fölkapaszkodni. Talán a Borsó-hegyre, vagy azon is túl — de aztán megáll a mere- dekebb kaptató alatt. A falu ott húzódik meg, ahol a pa­takvölgy mélyen bevágódik a hegybe. Festőién szép, tú­rázásra csábító tájon fekszik Hejce, ez a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei falu, amely­nek nevét a XIII. század má­sodik feléből már oklevél őrizte meg Heyche alakban. Személynévből származtat­ják, de hogy az milyen eredetű lehetett, nem tisztázták. Az első okleveles adat egyébként 1261-ből IV. Bélá­tól való, s már az is úgy em­líti a helybeli egyházat, mint amely jóval előbb, Szent Ist­ván korában megvolt. Az eg­ri egyházmegyéhez tartozott és Abaúj vármegyében fe­küdt. Csehország A falu múltja ugyancsak változatos lehetett. Úgy mondják, a cseh hadvezér, Giskra, azaz Jan z Brandysa, aki előbb a husziták oldalán, majd a Habsburgok zsoldjá- ban harcolt, amikor 1440-től 1462-ig az akkori Észak-Ma- gyarországot jórészt megszáll­va tartotta, akkor Hejce felső felén is csehek telepedtek meg (s ezért aztán későbbre is sok Cseh családnév és Vencel keresztnév maradt). A falunak azt a részét Csehor- szágnak is nevezték. A Rákóczi-szabadságharc idején is erődített hely volt Hejce. E régi erődítések em­léke a katolikus templom kö­rüli terméskő erődfalmarad- vány lőréseivel. Maga a templom egyébként átalakít­va kisebb múltat sejtet, pe­dig maga is régi időktől áll. Püspöki nyári lak A templom közelében a kastélypark ódon hangulatot őriz. A történetéhez tartozik, hogy a napóleoni időkben I. Ferenc császár és király az egri egyházmegye területét megosztva kialakította a szatmári és a kassai püs­pökségeket. Ez utóbbihoz tar­tozott azután Abaúj, Sáros és Zemplén vármegyé zöme. A királyi rendelet persze a püs­pök javadalmairól is gondos­kodott, s a kassai püspök jö­vedelméül szolgáló birtokok között felsorolta a hejceit is. E birtok lett a kassai püs­pök nyaralóhelye. A temp­lom melletti parkban emel­kedett a püspöki nyári lak — fáktól körülvéve rangos épü­let volt a maga nemében. Parkját terméskő fal vette körül kapukkal, a kapukhoz vezető boltíves kőhidakkal. A maradványok viszonylag épen, erőteljes formáikkal történelmi időket idézve áll­nak a zempléni hegyek olda­lán. N. F. Ki beszél itt szerelemről ? Van filméletünkben egy titokzatos rejtély, melyet most már fel kellene deríte­ni — őszintén, igényesen, in­dulatok nélkül, az objektivi­tás szigorúságával. Arról az ellentmondásról beszélek, hogy az új magyar filmek jó részét külföldön — nem akárkik: szaktekinté­lyek — elismeréssel fogad­ják, s ugyanezen művek ren­dezőit a hazai bírálók rend­re sarokba állítják. A ma­gyar filmeknek mind gyak­rabban kettős az olvasatuk. A nemzetközi mérce szerint jó minősítést kapnak. Az itt­honi bizonyítványban elégte­lenek éktelenkednek. Mielőtt bárki elfogultság­gal vádolna, sietve kijelen­tem: eszem ágában sincs el­játszani a védőügy védet. Szá­mos mai magyar film nekem sem tetszik. Azt is természe­tesnek tartom, hogy az ízlés — a megítélés — esetenként eltérő lehet. A szóvá tett je­lenséget ezzel szemben most már „zsinórban” tapasztalom. Mindenképpen szembe kell nézni vele. Nem vagyok ille­tékes a válaszadásra s sze­retném elkerülni a vulgari- zálás csapdáit, ezért most csak annyit írnék a problé­ma margójára ceruzával: va­lahol középütt lehet az igaz­ság. Az inkriminált filmek nem annyira kiemelkedőek, mint ahogy a határokon túl megállapítják róluk — s nem is olyan csapnivalóak, hogy kardot rántsunk ellenük (né- hányan ezt teszik). Az elő­ítélet rossz tanácsadó. Talán ez is motiválja a kritikai skála nyelvének billegését. És a skatulyák sem üdvözí- tőek. Néhány magyar rende­zőt többen olyan dobozba dugtak, ahonnan az illető — bármit csinál — sehogyan sem képes kikecmeregni. Most mutatták be Bacsó Péter legújabb filmjét (Ki beszél itt szerelemről?). Előt­tem fekszik az olasz sajtó­(IL MESSAGERO)'. „Bacsó szellemes epizódokkal teszi érdekesebbé, élőbbé a cselek­ményvázat.” (LA SICILIA). „A film hangneme gyakran ironikus, s ez a hangvétel Bacsót az egyik legtehetsége­sebb mai magyar rendezőnek mutatja.” (ESPRESSO). „Ba­csót mind vádbeszédének bá­torságáért, mind pedig elbe­szélő erényeiért dicsérnünk kell.” (IL GIORNALE). „A magyar filmművészetben Ba­csó Péter olyan rendező, mint nálunk Mario Monicelli: ér­zékeny a társadalom problé­máira, felszínre hozza a hi­bákat, ám ugyanakkor arra is figyel, hogy polémiájával, vádjaival elősegítse azok ki- javítását. Ábrázolásmódja mindig derűs, olykor csak ironikus, ám néha szarkasz­tikus.” (IL TEMPO). A Ki beszél itt szerelem- ről? itthoni recenzióiból nem idézek, csak arra emlékezte­tek, hogy az ítészek túlnyo­mó többsége kudarcnak ítél­te a filmet. Töprenghetünk az okokon Ekkora eltérésnek nem sza­badna előfordulnia — annál is inkább, hiszen az olaszor­szági kritikusok feltehetően nem Bacsó barátai (kivétel nélkül), hazai elmarasztalói meg nem az ellenségei (ma­radéktalanul). Amivel csak azt jelzem, hogy az itteni és az ottani szemüveg dioptriá­jával valami baj lehet. Ami engem illet, sem az első, sem a második tábor­hoz nem csatlakoznék. (Ezért állítottam azt néhány bekez­déssel előbb, hogy túlzóak és szubjektivek a sommás megfogalmazások). De most már nézzük magát a filmet. Citrom Flóra kertészmér­nök — egy találkozást köve­tően — felidézi egykori sze­relmének állomásait (meg persze életének főbb esemé­nyeit). Tamással való kap­ínajd meg is választják. A parlamentben arról szónokol — innen a cím —, hogy ro­hanó korunkban sem nélkü­lözhetjük az érzelmeket (a szerelmet). A fiatalemberrel nem képes kijönni, s dacból férjhez megy egy vízipólós­hoz. És némi nosztalgiával gondol Tamásra . . . Bacsó Péter filmjeiről szo­kás megállapítani, hogy: 1. közéleti töltésűek; 2. publi- cisztikus foganta tásúak; 3. ötletekben tobzódók; 4. szö­vegük fésületlen, íróilag ke­véssé megmunkált; 5. stílu­suk egyenetlen. A Ki beszél itt szerelemről? minősítése­kor elismételhetjük a szte­reotípiákat, de ez túlságosan kényelmes megoldás lenne. Az a véleményem, hogy ez­úttal kissé sovány a társa­dalmi háttér, szelíd a kritika és a rendező erejéből legfel­jebb csak „ejnye, ejnye”- szerű fejcsóválásokra tellett. Ezzel szemben a jellemábrá­zolás igényesebb, mint ko­rábban és a történet is köny- nyen átélhető (leszámítva né­hány valószínűtlen fordula­tot). A gégék „beépítésében” Bacsó nem eléggé igényes és következetes: az ócska szó­vicceket nyugodtan elhagy­hatná, de az is igaz, hogy egy-egy szituáció képtelen el­lentmondásait a Ki beszél itt szerelemről? szerzője pompá­san ki tudja aknázni (a nyi­tójelenet, az országgyűlési életképek stb.). A színészek kedvesek és tehetségesek: Tarján Györgyi és Gálffy László egyaránt „hozza” a fi­gurát. A Csollány-család áb­rázolása kissé illusztratív, ennek megfelelően a színé­szek sem nagyon csillognak (Szabó Sándor a férj, Sütő Irén a feleség). dosszié (a vígjátékot július­ban a taorminai fesztiválon vetítették). Belelapozok. Ilyen mondatokra bukkanok: „Ér­zékeny, élettel teli, kemény és gyengéd, szellemes és me- lankolikíis ez a film, amely­ben Bacsó szatirikus vénája teljes erővel megnyilvánul.” csolata rosszul indul: kidob­ják az egyetemi kollégium­ból, mert egy ágyban töltöt­te az éjszakát a fiúval. (Ne tessenek rosszra gondolni, semmit sem csináltak, vélet­lenül kerültek egymás mel­lé.) Később Flóra és Tamás megkedvelik egymást. A lány közéleti karrierje érdekesen alakul: képviselőnek jelölik, Remélem, Bacsónak nem szegi kedvét a kedvezőtlen hazai fogadtatás (a filmet egyébként a közönség nagy érdeklődése kíséri) — s to­vább folytatja kirándulásait a közéleti humor birodalmá­ban. Veress József Az erődfallal körülvett templom Irodalmi arcképcsarnok Arcképvázlatok (Száz magyar író) Sokféle szándék adhat könyvet az olvasó kezébe. Egyeseket a puszta szórako­zásvágy vezérel, másokat a tanulás, illetve az erkölcsi nemesedés ösztöne hajt. Hegedűs Géza mostanában megjelent írói arcképvázlatait alighanem azok választják majdan olvasmányuk tárgyá­nak, akikben az ismeretbőví­tési szándék az erősebb. Az „Arcképvázlatok” tudniillik — noha érzelmi viharokat is támaszt, ha szerzője szüksé­gét érzi — irodalomelméleti ismereteket közvetít, s min­denekelőtt portrévázlatok hal­mazát adja. Pozitív, negatív és közömbös figurákat vonul­tat fel. A magyar irodalom arcképcsarnoka gyarapszik általa száz magyar író (plusz egy : Hegedűs Géza képzelet­beli) portréjával. A jeleseb­bek közül többek között a nyíregyházi születésű Váci Mihályról és az ecsedi Bá­Hegedüs Géza: thoriak nyírbátori „királysá­gában” is megfordult Tinódi Lantos Sebestyénről emléke­zett meg. A kuruc szabadság- harc történetét megörökítő „Emlékiratok”-ja és önélet­írása, a „Vallomások” révén az elsősorban történelmi sze­mélyiségnek tartott II. Rá­kóczi Ferenc, a „Kegyenc” cí­mű drámája után pedig Te­leki László kapott irodalmi rangjához méltó hangsúlyt e kötet lapjain. Az említettek mellett egy sor olyan névvel is előhozakodott, amely már csak a szakmabelieknek je­lent valamit. így frissítette fel például a nyírségi szárma­zású Obernyik Károly, a Sza- moshátról elszármazott hu­manista tudós, Sylveszter Já­nos, valamint az egy időben Badalón és Zajtán is katonás­kodott Gvadányi József emlé­kezetét, akik — mert a ma­guk korában népszerűek vol­tak, s mert irodalomtörténe­ti jelentőségük túlmutat is­mertségükön — valamiképp megragadták Hegedűs Géza fantáziáját. S mindezek mögött egy, az irodalmat határtalanul sze­rető, azt felső fokon értő, az Oscar Wilde-i értelemben vett művész „Arcképvázla- tok”-ból összeálló, ám megí- ratlan portréjának körvona­lai bontakoznak ki. Az olva­só képzeletében megjelenő kontúrok az ismertetett könyv szerzőjében kettős értelemben vett művészt sejtetnek. Mint ahogyan Hegedűs Géza az is. ö nemcsak írónak és költő­nek, műbírálónak is művész. Csak ezúttal éppen nem az élet, hanem a pályatársak életműve művészetének tár­gya. Ez alkalommal a mások írói-költői útját látta olyan szemüvegen át, nézte olyan lélekkel és képzelőerővel, mint önnön szépirodalmi al­kotásakor az életet, a való világot. Ez a fedezete példás tömö- rítőkepességének, telitalála- tos ítéleteinek, irodalmi stí­lusának, szemléletességének és szemléltető képességének, egyszóval: jól sikerült portré­inak. Ez igazolja szakmai hoz­záértését és teremtő erejét, s ez menti néhol megnyilatko­zó szubjektivitását. Ezáltal lesz több ez az alapfokú is­meretterjesztő műnek szánt kiadvány a Hegedűs Géza iro­dalmi ízlését bemutató tükör­nél, s ezáltal kerekedik ki e miniesszékből, ezekből a né­hány jól sikerült ecsetvonás­sal festett portrévázlatokból egyfajta szabálytalan kis ma­gyar irodalomtörténet, amely, ha nem is pótolja — termé­szeténél fogva nem is he­lyettesítheti — a nagy ma­gyar irodalomtörténeti szin­tézist: a hatkötetes magyar irodalomtörténetet, még an­nak irodalomtörténeti előz­ményeit: a Klaniczay—Sza- uder-féle „Kis magyar iroda- lomtörténet”-et és a három- kötetes „A magyar irodalom történetét” sem, elvezetheti, s minden bizonnyal el is jut­tatja hozzájuk a jó diákot: az igényes olvasót. (Móra Kiadó, Bp., 1980) Tidrenczel Sándor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET O

Next

/
Thumbnails
Contents