Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. szeptember 28. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK KAPCSOLATOK Az öreg vasmunkás azt mondja: — A fene sem érti ezt a mai világot. Annak idején, mindjárt a háború után nekünk jóformán enni sem volt mit, mégis jobban tudtunk örülni az életnek mint a maiak. Akkor ünnep volt egy ötvenliteres hordó sör egy majálison, most meg a Radeberger a sikk, tízesével viszik, ha van. Most szalonnát sütni nyárson? Ugyan kérem, van már faszén, meg sasliksütő készlet. Közben az emberek elfelejtenek még köszönni is egymásnak ... Jól emlékszem, az igazgató hazatérvén a fővárosi eligazításról, így sűrítette egy mondatba az új gazdasági mechanizmus lényegét: — Elvtársak! A jövőben igyekezzünk megszokni a magányt. Valójában arra akart célozni, hogy a jövőben megnő a vállalatok, a munkahelyek önállósága, de ő a lényegre kívánt tapintani... Sikerült. Egy vélemény a HAFE- ból: — Szerintem az új mechanizmus kezdetétől húznak széjjel az emberek. Azelőtt mi a VAGÉP-nél együtt sírtunk és nevettünk. Most is vannak közös programok, de ez már jobbára olyan, mint a felmelegített leves, nem az igazi. Most mindenki rohan, mérik mindenki teljesítményét, kell a pénz, nem kell a túlóra, annál sokkal többet fizet a maszek, na meg ott van a telek, ami meghálálja, ha benne van az ember. Máshol is találkozni ilyen véleménnyel. Ezek lényege abban fejezhető ki, hogy a termelési követelmények szigorodása megkeményíti az emberi kapcsolatokat is. Másképpen: mostanság már inkább mégy -a-termék lés, a legtöbb helyen testre szabják a követelményeket, melyek pontosan mérhetők. Ebből következik, hogy aki keresni, boldogulni akar, az nem ér rá más örömén örvendezni, más bánatán rágódni, „sokkal jobban teszi, ha a saját ügyeire koncentrál.” Tóth G. Ferenc szakoktató: — Mondták már nekem, hogy biztosan flugos vagyok, amiért elvállaltam ezt a beosztást. Most a fixem 4850 forint, ha maradok a szakmában, vízvevetékszerelőként minimum a másfélszeresét keresném fél napi melóval. Ráadásul én is megkaphatnám a féliparengedélyt, hétvégeken kenném-vágnám a maszekolást, mint a többi. A fene se tudja, jó volna-e. Az biztos, szeretem ezeket a kölyköket, jó látni, hogyan jutnak előbbre a szakmában. Olyan ez, mint a dohányzás. Rászoktam, a szenvedélyemmé vált. Nyáron még a strandon is rámköszönnek a kölykök, s csak úgy bazsalyog- nak, ha csinos lánnyal látom őket. Műszakiakkal váltok szót élelmiszer-ipari gyárban. Mondja egyikőjük, ez szezonális üzem, itt csak rövid távú kollektív életet lehet kialakítani. — Erre máskülönben is vigyázni kell nálunk, ahol elég .sok a nő, itt könnyen hírbehozzák az embert valamelyik lánnyal. Megtörtént korábban, hogy az ilyen fene nagy közösségi élet hulláma maga alá temette erkölcsileg az egyik tehetséges fiatal vezetőt. A vállalati ünnepség után ott kapták az egyik beosztottjával a raktárban, a zsákokon ... — Aki örökké csak gyanú- sítgat, az magából indul ki. Az én férjem megbízik bennem, ezért nem szól soha, ha a férfiakkal elmegyünk szakszervezeti délutánra vagy háromnapos külföldi útra. Jól is néznénk ki! Heveskedik a fiatalasszony, aki különben szemrevaló, sokan megfordulnak utána a gyárudvaron. Szerinte az a baj mostanában a kollektív élet körül, hogy sok a kényes, a nyavalygós meg a kényelmes ember. — Sok az összkomfortoso- dott elvtárs, nekem elhiheti. Mert mi van most? Vége a munkaidőnek, nyomás a gyárkapuhoz. Ütközben az ABC, néhány üveg sör a táskába, otthon önsajnáltatás, hogy így a sok munka, meg úgy a nagy fáradtság. Közben sör, konzerv, tévé, meleg fürdő. Másnap aztán minden kezdődik elölről. Hát mondja meg, mi ebben a fantázia? Lassan még családon belül is elfelejtünk egymáshoz szólni... A fiatal mérnökházaspárról úgy tudják, maguknak valók, befelé fordulnak, mindenből kihúzzák magukat, bár elismert, jó szakemberek. — Ez nem igaz! Amikor a központban felkértek bennünket, jöjjünk le ebbe a városba, új gyárat indítani, azt hittük, a villám csapott le ránk. Először tiltakoztunk, aztán lakást ígértek és gondolkodtunk. Pesten egy kétszer három méteres volt cselédszobába szorultunk havi ezernyolcért, plusz gáz- és villanyszámla. Lejöttünk, mondtuk, majd lesz valahogy. Meglehet, hogy kezdetben bezártuk az ajtónkat, mert még bútor sem jutott mind a két szobába. De az is igaz, hogy mi ide dolgozni és nem bratyizni jöttünk, mi produkálni akartunk, ami sikerült. Persze, néha durvák voltunk, meg idegesek, dehát a termelés nem sétahajókázás. Az az igazság, hogy mi nem álltunk be a nagytraktások sorába, nem ittunk át éjszakákat értelmetlenül, így kiverekedtünk a kisvárosi köVisszakérdez a fiatalember: mondjam meg, szerintem attól szocialista egy brigád, hogy fegyelmezetten megtartják egymás névnapját vagy hogy segítenek egymásnak nyári konyhát, netán fürdőszobát építeni. „Szerintem ezek olyan természetes dolgok, amiket az ember akkor is megtesz, ha nem fénylik a mellén a kitüntető jelvény. Akkor hát?” Mondom neki, nem ettől szocialista egy kollektíva, de még attól sem, hogy ígéretből moziba mennek, vagy hárman érettségire készülnek. Még csak az sem valami világrengető dolog, ha egy árva gyermeket — jelképesen — örökbe fogad a kollektíva. — Akkor hát? — Talán attól másabbak, hogy minden körülmények között lehet rájuk számítani. Erre tréningeznek a hétköznapokon. „Mi volt tavaly ősszel is? Buszt béreltünk, vettünk egy demizson szilvapálinkát és szabad szombaton elmentünk földmunkát csinálni a vállalati üdülőnél, társadalmi munkában. A fele társaság berúgott, a másik fele idő élőt lelécelt.” Olvasom az újság levelezési rovatában, hogy égyre- másra köszönő sorokat írnak a bölcsődék, az óvodák vezetői: méltatják az üzemi munkások önfeláldozó munkáját, melynek révén megújult a a bölcsőde berendezése, új csúszdát kapott az óvoda, körbefestették olajjal a kerítést. Gondolkodom: hát ez vajon miféle kapcsolat? Példák, ellenpéldák: valóban válságba jutott volna a kollektívákban a kapcsolat? Ha idősebbekkel beszélek, úgy tűnik, bennük még erősen él a nosztalgia a háború utáni hőskor kollektív megmozdulásai, rendezvényei iránt. Igazuk van: akkkor valahogy jobban egymásra utaltak' voltak ■ az emberek, mint napjainkban. Valószínű, hogv ez az egymásrautaltság erősítette kötélvastagságiira a kaocsolatszálakat. Amikor a jegyre juttatott kenyérért is már éjféltől kellett sorban állni, akkor valójában nagv eseménynek számított egy bográcséulvás. vagv sertés- pörkölt nokedlivel. Gépek híján a munkában is meg kel-. lett osztani az erőt, a képességet, a szakmai fogásokat. Azóta feje tetejére állt volna a világ? Aligha. Hiszen most is akadnak még jócskán olyan munkahelyek, ahol nem csupán azért rendeznek kollektív összejövetelt, hogy „jelenthessék”, náluk ragyogó az üzemi légkör, hanem azért, mert egy nyilvánvaló igényt elégítenek ki vele. Sokhelyütt viszont — és ez is tény — időközben nemcsak a termelési folyamat vált bonyolulttá, hanem a termelői szervezet is: megszűntek az egysíkú munkát végző népes csoportok és sokhelyütt kisebb közösségekre szűkül a munkaélmény. Gondoljunk csak a mai aratásra (nem az ideire!), vagy arra, hogy a sok, „együtt lélegző ember” helyett ma már lyukkártyával programozott automaták végzik a termelést, néhány ember legfeljebb szemmel kíséri azt. Pontosabb a fogalmazás, ha azt mondjuk: nem tűnt el, nem halt ki napjainkra sem a kollektív élet, csupán átalakult. A munkahelyi kapcsolat nem szorítkozik a fehér asztalra, vagy a népes kirándulásokra, üzemi bálokra, ünnepek előestjén rendezett programokra. Kevésbé látványosak manapság ezek a kapcsolatok, mert például meglehet: azért nem tudnak összehozni egy buszra való embert aggteleki kirándulásra, mert nagyon sokan saját autón indulnak újabb világot felfedezni, azt, amelyikre éppen kíváncsiak. Baj ez? Nem hiszem, hogy baj volna. Persze ez nem szolgálhat menedékül azoknak, akik akkor sem keresik a közös élményt, amikor azzal mindenki gazdagabbá válnék. Az ilyen kapcsolatiszony már nem csupán kényelmesség... Angyal Sándor Minél több embernek adjuk vissza egészségét Szívbetegek Mekkája Olyanok voltunk mi kétszázan új szívbetegek Bala- tonfüreden, mint a fiatal, környezetükkel ismerkedő fecskék: kíváncsiak és tapasztalatlanok. El-eltévedtünk az első napokban az új, impozáns A és B pavilonok labirintusában. Frissen vetett hófehér huzatú párnás, pap- lanos ággyal vártak és kedves szóval invitáltak bennünket a nővérek a kórtermekbe. Érzem, hogy pontatlan ez a meghatározás. Igen, mert ezek kétágyas szobák, nekünk három hétig szolgáltak valóban otthonunklkul. A tervezők meghallgatták a kardiológusokat, együtt álmodhatták meg ezeket a pavilonokat, amelyek gyógyítanak légkörükkel, levegőjükkel is és magukon viselik a gyógyító orvos és a környezetvédelem együttesen ható, újjászületést teremtő erejét. Németh Gitta Pápán végzett, barna, csillogó szemű, alig huszonéves nővérke a 217-es „kórteremig” kísért. Kitárta az ajitót, és megmutatta a szoba berendezéseit. Kis előszoba, beépített szekrényekkel. A fürdőszobát szellőzővel és segélyhívó zsinórral szerették fel. Az ágyak mellett is segélyhívó telefonok és éjjeli lámpa. S minden szobában egy toalettasztalka tükörrel, székkel, faltól-falig szőnyeg és az ágyak előtt futók. Erkélyek, tágas, foteles, színes tévékészülékkel ellátott társalgók nyílnak az ápolt kertekre. Az erkélyen két-két nyugágy várja a betegeket csendes pihenőre. Friss, tiszta levegő áramlik a Balaton felől. S oly távol vannak a parttól a patinás balatonfüredi szívkórház új pavilonjai, hogy zaj alig jut odáig. Több száz millióból Keresztury Dezső Füred című költeményének sorait olvasom: „A kút körül a park lombsátrábói / hűs árny hull, zsongó / lassú csattogás szól százados múltból derűs üzenet.” E derűs üzenet kapott matt fakeretet üveg alatt a folyosó falán. Azokban a napokban kerültek hasonló idézetek a világ- és a magyar irodalom kiásszikusadtói keretekbe helyezve a folyosó falaira, amikor az első új betegek elfoglalták szobáikat, s igyekeztek „otthont” teremteni a fehérfátyulás nővérekkel, a fonendoszkópos orvosokkal, s az állandóan törül- gető, folyosót mosó takarítónőkkel. Egyszóval belakni az új kórházi pavilont. Amikor szót váltottam a tiszteletnek örvendő dr. Fehér Gyula adjunktussal, a kórház párttitkárával, nem is az érdekelt elsősorban, vajon mennyibe is került az államnak a négy új szárnyépület, amely külön-külőn udvaraival, épülő szökőkútjóval, most alakuló, és a kórházhoz tartozó parkerdővel, az épülő sétányaival, pompás esti kivilágításával, kiképzett, s a gyógyulást jelentő mesterséges emelkedőivel a szívbetegek Mekkája. Biztosan több száz milliót fordított rá államunk. Egy azonban bizonyos: a balatonfüredi patinás kórház, melynek jó hírét elviszik innen a tengeren túlra is az itt ápolt, gyógyulást kereső és dollárral fizető idegenek is — reneszánszát éli. Az óépület halijából, a földszintről egyenesen, enyhe emelkedővel lehet feljutni lépcsőzés nélkül az új pavilonok második emeletére! A léptek kopogását kék színű PVC-szőnyeg nyeli el. A folyosók tetőviLágításán természetes, szűrt napfény tör át. Az ablakok tágasak. Alattuk szépen kiképzett virágágyak, pompázó évelő virágokkal A folyosókon pihenőszékek, kis asztalokkal. Tudomány és világhír Az adjunktus párttitkár, Fehér Gyula készséggel szolgált a közvéleményt is érdeklő információkkal. Elmondta, hogy évente eddig tíz-tizen- egyezer beteg — közöttük sok szabolcsi — utógondozását végezték el Füreden. Az új pavilonokkal most kétszáz ágy-, gyal bővült a kórház, s igya beteglétszám két-háromezer- rel növekedni fog évente. Jelenleg 36 orvos gondoskodik a betegek szakszerű, magas színvonalú, sokoldalú ellátásáról dr. Böszörményi Ernő professzor, főigazgató főorvos gondos, figyelmes irányításával. Várható azonban, hogy hamarosan az orvosok száma is bővül most már. A kórházban 50 tagú párt- szervezet működik. S valóban hathatós segítséget nyújt a szakvezetésnek a gyógyító-betegellátó munkához. Fehér adjunktus elmondta: — Az orvosok mellett legalább 160—180 ápolónő, 30— 40 asszisztens, 15—20 laboráns, s .mindezek mellett gyógytornászok és a konyhai személyzet segítik a betegek utógondozását. Orvosaink egy része rendelkezik különböző tudományos fokozatokkal, vagy annak megszerzésén dolgozik. Kapcsolatunk van a VHO-val, és az Egészségügyi Világszervezet által különböző külföldi tudományos intézeteikkel. — Nagyon fontos dolognak tartjuk — említette a párttitkár —, hogy sikerült jó kapcsolatokat kiépítenünk üzemekkel, vállalatokkal, termelőszövetkezetekkel, amelyek eredménye szocialista szerződés lett. Célunk az, hogy minél több embernek adjuk vissza egészségét, hogy rehabilitálható legyen, s visszakerüljön a munkába. S már nem is távoli koncepciója egészségügyi felső vezetésünknek, hogy BaLatonfüred lesz az országban a szívbetegek rehabilitációs központja. Ez természetesen szükségessé teszi, hogy itt képezzék és továbbképezzék a megyék részére azokiait a kardiológus orvosokat, akiknek joguk lesz a jövőben eldönteni, kik kerüljenek a balatonfüredi kórházba. Gyógyító biztonság E hálózat kiépítésével óriásit fejlődik a szívbetegek hazai ellátása, utógondozása, rehabilitációja az egész országban. Ebben a gyógyintézetben szinte alig észlelhető módon intézik tízezer beteg gondját, osztják be őket a legkülönbözőbb vizsgálatokra, gyógykezelésekre. Szakértelem egyesült itt a nagyfokú figyelmességgel. A fehérfi- tyulás nővérek, az ergométer mellett vigyázók, a hydrote- rápiát végző nővérek, a gyógytornászok, s az állandóan szívet hallgató orvosok nagy hivatása zer etet tel dolgoznak itt. Nagy-nagy jószándékot „fe- déztém” fel és láttam ötvöződni figyelmességgel és gondoskodással BaJatonfüreden a szívkórházban, ez év augusztusában, ahol most is, és holnap is a Gyógy tér padjain, évszázados fádnak lombjai aliatt pihennek azok, akik úgy érzik, hogy e falak között nagyobb biztonságban dobog a szívük. Ehhez adnak erőt az első magyar orvosnő, Hugonnay Vilma szavai is, amelyeket keretbe foglalva láttam, s olvastam folyosónk falán az egyik táblán: „Helyettesítsük be az erőt kitartással, s akkor eltaláltuk a helyeset”. Ha valahol, akkor a balatonfüredi szívkórházban betegeknek és gyógyítóknak ezt az utat kell keresniük és jármok. E nemes törekvés megvalósítását éreztem Füreden, a szívbetegek Mekkájában. Farkas Kálmán A balatonfüredi szívkórház régi épülete.
