Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
1980. szeptember 14. HAZAI TÁJAKON Csípkereki házak Mindenképpen igen szép kirándulásokat tehet, aki a 8-as úton Nyugat-Dunántúlt keresi fel. Elhagyva a Bakonyt, a közelebb s távolabb emelkedő vulkáni hegyma- radványokat is, átlépi Vas megye határát. Ott és Zala északi, nyugati részein változatos tájak, az év minden szakában különböző színekben pompázó vegyes erdők, gazdag arborétumok, régi templomok, kastélyok, a népi építkezés emlékei és más látványok várják. Kemenesháton A sok érdekességet tartogató Vas megyéből más alkalommal megemlékeztünk már Dukáról, amely szinte a megye kapujában áll őrt a 8-as és a 84-es utak kereszteződésében. Ha már most onnan folytatjuk az utat, elhagyva a nyájas Kemenesalját, a barátságosan változatos Keme- neshátra érkezünk. A Keme- nes szót a szláv Kamenból vezetik le, az egykori folyóhordalékból maradt kavicsos részek hajdani nevéből. A Kemeneshátot régebben inkább Hegyhátnak nevezték, ez a Vasi-hegyhát folytatása, az pedig az ausztriai Alpok nyúlványaié, a Schöcklé meg a Gleichenbergér Kogelné. A Kemenesháton erdő húzódik végig délnyugatról északkelet felé, jórészt Farkaserdőnek nevezték hajdanán. Az erdős hátakat keresztezve ismét egy elágazás Kámnál: a 87-es út válik ki s irányul a megyeszékhely, Szombathely felé. Itt az elágazás közelében, az ellentétes oldalon van mindjárt egy igen szép és gazdag látványosság, a Kami arborétum (össze nem tévesztendő a ikámonival, amelyik Szombathelynek egy külvárosa immár.) Ez az arborétum mindenképpen megéri a látogatást, de akkora (s olyan változatos),'hogy 2—3 órán belül aligha járjuk meg. Ha mármost megtekintettük, ezúttal he is menjünk tovább Vas megyében, (hagyjunk belőle máskorra is: Vasvár várával, Körmend kastélyával, Ják templomával — hogy csak a legjelesebbeket említsük — mind kölön megéri, hogy felkeressük!) Ezúttal balra forduljunk a főútról a még Kám előtt Zalabér felé elkanyargó útra. Csipkés kerek erdő Néhány kanyarulat után egy faluba ereszkedünk, amelynek érdekes neve biztosan felkelti a figyelmünket: Csipkerek. Földrajzi neveink szótára elhomályosult szó- összetételként a csipke = csipkebokor és a kerek szóból származtatja. Erdő volt s van itt. Azt is feljegyezték, hogy Balogh Ádám és Kisfaludy László kuruc csapatai a Csipikerektől Sárvárig húzódó — említett — Farkaserdőben rejtőzve lepték meg és onnan kl-kicsapva késleltették, fárasztották Rabutin generális császári csapatait 1707-tben. Az átutazónak a hangulatos falusi utcán balkézről két egyforma tetőzetű, hasonló ház tűnik fel. Az egyiknek már korszerűsítették a homlokzatát, ablakait rolóval látták-el, de a másikon még zsalugáterek díszlenek. Mindkettőn régi zsupfedél van, amely a ház végén csonka kontybán bukik az út felé. Mégpedig úgy, hogy nemcsak a tető felső része lecsapott, hanem a két tetőoldal is kinyúlik a fal elé. Ezt különösen a régebbi formát megelőző ház rosszabb állapotú tetejénél figyelhetjük meg. , Kalabukos, csonkakontyos Az ilyen tetőmegoldás nem volt ritka hajdan Nyugat- Dunántúlon. Az oromfal leKülönleges hangszermúzeum A világ egyik leggazdagabb hegedűgyűjteményével rendelkezik az NDK-beli markneukircheni hangszermúzeum. Tárlóiban 1600 különféle és különleges európai, afrikai, amerikai, távol- és közel-keleti hangszert őriznek. Van közöttük miniatűr, mindössze öt centiméter hosz- szú hegedű és 360 regiszterrel felszerelt, 1,80 méter magas óriás harmonika. A múzeumot a Vogtlandon létesítették, azon a vidéken, amely évszázadok óta nevezetes hangszerépítő mestereiről. A gyűjtemény évente 50 új szerzeménnyel gyarapodik. Vannak itt vonós és pengetés hangszerek, rézfúvós, billentyűs és nyelve« zene- szerszámok, valamint modern elektronikus gyártmányok. A legrégibb darabok közé tartozik az 1609-ből származó lant és az 1640-ben készített gamba. Az egyik legérdekesebb tárgy egy nyolcvanéves New York-i automata zongora, amelynek működését egy — lyukasztással programozott — papírtekercs vezényli. csapott felső része, illetve a lecsapott, azaz lekontyolt fe- délelőrész rolytán csonkakontyosnak nevezték az ilyen házormot. Csakhogy e két csipkereki háznál nemcsak lecsapott az orom fölött a tető eleje, hanem az egész a tetőnek mindkét oldalon előre — az oromfalon túl az utca fölé — nyúló felső részével ferdén előre is ugrik, illetve bukik. Ezt kalabukos, csonkakontyos megoldásnak mondják. Ilyen épületeket számba vettek a néprajzosok a környéken több felé: Sárváron, Herényben, Perinten, Hegyháthodászon. Csipkereken pedig egy régi, a XVIII. század derekáról való présházat jegyeztek föl, amelynek nyeregteteje jórészt hasonló, két végén lekontyolt volt. Aki egyébként a szép régi népi épületeket igazán kedveli, annak érdemes úgy tervezni az utat, hogy Szombathelyről — ahol megnézi a vasi múzeumfalut — Csipkereken át Zalaegerszegre megy — ott meg a göcseji falumúzeum vár rá. S aztán még folytathatja az utat az Őrség vagy Hetés felé, ahol további régi épületekre talál. N. F. FILMJEGYZET Az élő Jean Gabinről Különös élményem volt nemrégiben. Egyik ismerősöm meghalt. Még fel sem ocsúdtam a fájdalmas hír kábulatából, amikor kopogtatott a postás — és a halott levelét adta át. Amit a tragikus esemény előtt néhány órával vethetett papírra. Ehhez hasonlít az a furcsa érzés is, mely engem mindig megérint, ha az életből már eltávozott művésszel „premi- eren” találkozom. Mintha jelenidőben beszélhetnénk róla. A televízió jóvoltából végignézhettünk számos Jean Ga- bin-filmet s a mozik vetítik a hallatlanul népszerű színész „hattyúdalát”, a Szentévet. Kitűnő alkalom ez a számvetésre: vázoljuk fel az élő — igen az élő — Jean Gabin portréját. Akkor is jogos a jelző, ha a nagy szerepjátszó útja véget ért és filmográfiája most már egyetlen tétellel sem fog gazdagodni. Hadd kezdjem személyes emlékkel. Nem sokat hallottam harangozni a filmesztétikáról és a filmszínészi játékról, amikor gyerekfejjel először láttam Gaibint moziban. Két okból is emlékszem a dologra. Egyrészt: „belógtam” a vetítésre, mert a film megtekintését tizenhat éves korhatárhoz kötötték, én meg legfeljebb tizenegy-tizenkettő lehettem. Továbbá: valósággal fejbe vert az élmény, napokig a hatása alatt szédeleg- tem. A Mire megvirrad-ot Carné remekét adták azon a bizonyos előadáson. Jean Gabin nevét megjegyeztem s attól kezdve valamennyi filmjét megnéztem (már amit nálunk bemutattak). Hosszú sorokat töltene meg a filmográfia, ennek közreadásától most eltekintek. Annyit mégis elmondok, hogy bizonyos művekkel — lehet, elfogult vagyok, én azonban vállalom a vádat — elsősorban Jean Gabin személyét asszociálom s minden egyéb csak ezután következik. Címek: Az alvilág királya. Ködös utak. Állat az emberben. Jelentéktelen emberek. Átkelés Párizson. Sokáig folytathatnám a felsorolást. Könnyű válaszolnom arra is, hogy mi tetszik a francia színész játékában. A természetessége. A közvetlensége. A póztalansága. Az, hogy nem „alakít”, hanem él a kamera előtt. Mindig öhmagát adja, azaz folyton megsokszorozza saját személyiségét. Heming- wayről szokták mondani, hogy úgy ír, mint egy tizennégy éves kislány. Mármint olyan egyszerűen. Tessék utánozni! Egyébként Jean Gabint is sokszor jellemezték úgy, hogy egy átlagember ösztönösségé- vel formálja meg a figurákat és karaktereiben szikrája sincs az intellektusnak. Vitatkoznék ezzel a megállapítással, annyi azonban bizonyos, hogy Gabin keresetlen játékstílusa a legendás heming- wayi egyszerűséggel rokonítható. Gazdag élettapasztalat, bölcs humánum, realista erő sűrűsödik benne. Fogalmam sincs arról, hogy Jean Gabin igényes volt-e a megbízatások kiválogatásában, avagy sem, mindenesetre tény: könnyű kommerszfilmecskékhez is odaadta a nevét és a tehetségét. Ilyenkor még j abban a mű fölé magasodott. (Például az 1942-ben forgatott amerikai melodrámában, A szerelem kikötőjében.) Az is megesett, hogy szirupos giccset vagy eszmeileg kikezdhető történetet kellett kicsit „kipúderoznia” (mint A szicíliaiak klánjában, már élete vége felé). Megtette. Ha mesével lehetetlen volt azonosulni a nézőnek, a szerepjátszó Jean Gabin akkor sem pengetett hamis húrokat. A Szentév, Jean Girault munkája a szórakoztató produktumok közül való. A sztori középpontjában amolyan gazi „nagy balhé” áll. Két hétpróbás vagány, az dős Max és cellatársa (Jean Gabin partnere ezúttal Jean- Claude Brialy) a huszonöt íven te megrendezésre kerülő i Szentév vallásos ájulatát akarják felhasználni arra, A történelmet tanulóknak és tanítóknak is nagy gond, hogy megidézzenek egy-egy korszakot. Elképzeljék, hogy hol, hogyan éltek az akkori emberek, milyen ruhában jártak, mit ettek és ittak, hogyan szórakoztak. Az élet teljességének rekonstrukciója izgalmas nyomozás, ami akár egy tudományos fantasztikus művet is felülmúl. A legtöbb segítséget a művelődéstörténet adhatja, a történelemtudománynak az az ágazata, amelyik az elődök életmódjának, szokásainak, gondolkodásának, kultúrájának felkutatására vállalkozik. Ilyen munkával azonban nemigen találkoztunk eddig könyvesboltjainkban, mert néhány kísérleten és egy népszerűsítő céllal több évtizeddel ezelőtt írt munkán kívül nem jelent meg korábban művelődéstörténeti monográfia. Az igényt a történészek is ismerték, és 1976-ban egy ráHogyan éltek elődeink? dióban elhangzó, 12 részes sorozatban foglalták össze a magyar nép életére vonatkozó ismereteiket. Hanák Péter szerkesztésében ezek a beszélgetések, kissé rövidítve az élő adást, ez évben is megjelentek, Hogyan éltek őseink? címmel. Az egyes fejezetekben a kor általános jellemzése után a települések rendjéről, a lakóhelyek építéséről és berendezéséről, az étkezésről, az öltözködésről és a zenéről esik szó. Igyekeznek a szerkesztők mindezeket érinteni, bár csak jelzik, hogy az egyes területeket tovább kell kutatni. Köztudatunkba eléggé beivódott, hogy a kalandozó magyarok nyereg alatt puhított húst ettek. Makkai László egy régi forrást idézve, elmondja, hogy a nyers hússal csak gyógyították a lovat, ha feltörte a nyereg a hátát. A kalandozók valóságos húskonzervet vittek magukkal, ami úgy készült, hogy előbb puhára főzték, aztán füstölték, aszalták, később porrá zúzták a húst, amit kis helyen szállítottak és fövő vízbe téve ízletes táplálékot kaptak. Szinte mindenki ismeri Katona József Bánk bán című drámájából Tiborc panaszát, miszerint éheznek, penészes kenyérhéjból is alig jut a jobbágyoknak. Olyan vádbeszéd ez, amit elszorult torokkal lehet csak olvasni vagy hallgatni. Mit tudunk meg ebből a könyvből? „Akár nyugatról, akár keletről jöttek hozzánk kereskedők, a források tanúsága szerint egyben mind egyetértettek: nagy és gazdag országnak látták Magyarországot! Való igaz, hogy sok húst és tejterméket ettek, Európában a legegészségesebben táplálkoztak, és éhséget csak a háborúk és egy-egy járvány okoztak. Akkor Katona kiről írt?. A könyv bemutatja a XIX. sz. fordulójának, a jobbágyvilág alkonyának életét is. Egy verset idézve: , „Adj, adj az uradnak; adj a királyodnak, / Adj a vármegyének; és adj a papodnak, /'Adj a katonának! Adj réven és vámon, / Sehol nem szólhatok, lakat van a számon”. Ez a népdal lehetne Tiborc panasza, tehát Katona saját korából alkotta meg II. Endre király jobbágyát. Érdekes a nők helyzetének bemutatása is. Az államalapítás első éveiben még rabszolgák is voltak. Egy ilyen nőről Abu Hamid mohamedán utazó leírja, hogy tudott főzni, varrni, számolni, és akit annyira megszeretett ügyességéért, hogy felszabadított. Más értékes tulajdonságokat tudunk meg a XVI—XVII. századi nőkről. A feleséget családi és politikai érdekek szerint választották, a fennmaradt levelek kedves, közvetlen hangja azonban azt bizonyítja, hogy a házastársak megszerették és tisztelték egymást. Itt nem ismertethetjük a házak sokféleségét, amelyekben ezer éve gazdag és szegény lakott, de nem kevés örömet és izgalmat találna egy lakásra váró fiatal pár, olvasva a berendezésekről. A beszélgetési forma, a képek, idézetek teszik még élvezetesebbé fiataloknak és felnőtteknek, szakmabelieknek és érdeklődőknek egyaránt. /Gondolat Kiadó, Bp. 1980. Szerk.: Hanák Péter.I Láczay Magdolna KM VASÁRNAPI MELLÉKLET hogy a hajdan „menő gengszter” lebukása előtt elrejtett kincsét megszerezzék. Ehhez mindenekelőtt megszervezik a szökést, aztán álruhába bújnak, asszisztálnak egy gép- eltérítésnél, pontosabban közvetítőként segítik, azaz félrevezetik a rendőrséget, rengeteg bonyodalom után eL is érnek oda, ahol a vagyon van, s már-már ölükbe hull a manna, amikor... De a slusszpoént már nem illik elmesélni. A téma felvázolása önmagában is érzékelteti, hogy Girault nem a magas rendű művészet oltárán áldozott, amikor filmjét elkészítette — mindössze szórakoztatni akart. A Szentév alapötlete ragyogó (ha nem is eredeti). A fordulatok koreográfiája arra vall, hogy a rendező fantáziája élénk, de az is valószínűnek látszik: a francia mester sokat járhatott moziba, mert egyik-másik ötlet korábban látott bűnügyi históriákból vagy paródiákból köszön visz- sza. A ritmus egyenetlen: kezdetben remekül pörög a film, később gyakoriak az üresjáratok. A befejezés táján ismét felgyorsul a tempó. Jean Gabint maradéktalanul dicsérhetjük. Még a sovány humorforrásokat is mesterien aknázza ki. Hamis mozdulata nincs. Láthatóan pompásan érzi magát Max bőrében — s ennek következtében kicsit megszeretteti a nézőkkel az öreg huligánt, aki nem ismer lehetetlent. Egyetértek a Figaró című francia lap kritikusával: „Nincs jobb szórakozás, mint Gabin játékának látványa, gesztusainak megfigyelése, főleg ha olyanok a körülmények, hogy ki kell engedni a féket.” Az egyetemes filmművészet történetében a Szentév nem játszik meghatározó szerepet. Gabin alakításai között ennek ellenére emlegetni fogják. Veress József