Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (40. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-14 / 216. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. szeptember 14. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK A tükör tehet róla...? Lakás, lakótelep, életmód A lakótelep korunk valósága. Általában büszkék va­gyunk rá, ha valahol, nagyobb városainkban ma már vá­ros nagyságú, húsz-negyvenezer lélekszámú lakótelepet épí­tünk. A lakásépítés társadalmi ügy, az épült lakások száma vaskos érv vitáinkban. Tíz és tízezer család költözött, vagy készül költözni vaksi albérletekből, hogy megfürödvén a csempézett fürdőszobák melegvizében, a kétszobányi fény­ben utolérje a kort, amelyben él. Városok sora cserél arcot. Történelmi városmagvak lesznek szanált területek, történelmileg kialakult életformák élik meg családokon belül az életforma forradalmát. Min­den forradalom egy kicsit születés. Idén, immár kilencedik al­kalommal rendezte meg író­táborát a Magyar Írók Szö­vetsége, az Észak-magyaror- szági Irócsoport, a Napjaink szerkesztősége és a Hazafias Népfront Borsod-Abaúj­Zemplén megyei Bizottsága. Egyedülálló vállalkozás egy- egy megvitatandó témához összegyűjteni írót, kritikust, szociológust, ehhez a témához városvezetőt és építészt, lakót és lakni akarót. Egyedülálló vállalkozás egy hetes vita után szakemberrel és nem­csak szakemberrel végiggon- doltatni egy fontos gondolat­sort, fórumon fogalmazva meg ösztönös érzéseket, sejté­seket oly módon, hogy azok hasznára legyenek a világ­nak. Nyilván nem véletlen, hogy a miskolci irodalmi lap, a Napjaink hasábjain a tábort megelőzően a szűkre szabott modernségről vitatkoztak. • „Es ha vitatkoztak?” Az ol­vasó, aki jól-rosszul lakik, vagy éppen lakni szeretne, legyint: nem vitatkozni kell, hanem építeni. Okosakat mondani régen megtanultunk ebben a hazában, tenni jobb. Igaz, de éppen a Napjaink tábort előkészítő vitája fi­gyelmeztet, hogy nincs olyan mai, statisztikailag márhető eredmény, amit ne kérhetne számon tőlünk egy későbbi nemzedék. És még valami: adott körülmények között, adott anyagi lehetőségektől behatároltan is lehet ugyan­annyiból kevesebbet és töb­bet is adni. Nem dolgom, hogy elmond­jam az írótábori vitát, és ezt a házigazdáim is megbocsát­ják. Azt, és annyit szeretnék elmondani, amennyit abból magunkra ott igaznak érez­tem. Nekünk is van húszezres Jósavárosunk, nekünk is vannak lakótelepeink, vala­miképpen nálunk is családok százai esnek egy felkínált életforma tunyító csapdájá­ba. gyerekek esetében egy négy­tagú családnak már gyötrően kevés, rossz, mert a lakótele­pek lakóinak többsége a város életformáját is csak most ta­nulja, mert a kenyeret, aztán otthont is adó városba kertek, diófák emlékét hozta, rossz, mert a lakótelepi együttélés­nek nincs hagyománya, az együttélésnek nincs fedezete. Rossz, mert rossz? Így nem igaz, rossz, mert amikor ad, elvesz is. Ha sok lakás kell,' lakótelep is kell. A világ egyetlen or­szágában sincs ez másképpen, és a lakótelepi életforma vál­sága nem sajátos magyar be­tegség, hanem világjelenség. A komfort menthetetlenül ki­sebbíti az egymásrautaltságot, emberek tömege, aki utcányi közösségben nőtt, egyszeriben magányossá lesz a bérházban, ahol a köszönés foka már majdnem barátság. Az ember, aki a falujában a közösség törvényéhez, elvárásaihoz al­kalmazkodva felgereblyézte vasárnap hajnalban a háza előtt az útpadkáit, most a házmestertől kéri számon a sepretlen lépcsőházat. Az em­ber, aki fákat ültetett, most fikuszt nevel a szobájában, a társadalomtól követeli a par­kot, de ott sem várja meg, amíg megnőnek a fák. Kész fát akarna, úgy, ahogyan a csapból meleg víz folyik. • Felvetődött a vitában, hogy jól építünk-e? Az építész azt mondta, hogy igen, a szocio­lógus azt, hogy nem. Az épí­tésznek abban van igaza, hogy adott területre adott számú lakást csak akkor épít­het, ha a házak (a miskolci Avas-Dél volt a példa) fa- lanszterszerűen egybeérnek. Igaza van, volt abban is, hogy ahová ő parkot, fákat és füvet tervezett, oda autó­parkolót kellett építenie, hogy ahol egy bokorsor zárta volna a teret, oda garázssor került. A szociológusnak is igaza van, volt: ahol az építész választ­hatott, hogy 54. vagy 56 négy­zetméteres lakást épít-e, oda 54 négyzetméterest épített, hi­szen így húsz lakásnál majd­nem megtakarított egyet. Elvitték az írótábor részt­vevőit a házigazdák lakótele­pi emberek közé is. Miskol­con az Avas-Dél negyvenez­res, Eger nagyságrendű város. Nem város, mondta a lakó, hiszen nincsen benne minden, ami egy városba kell. Iskola, bölcsőde, óvoda, bolt, műve­lődési ház... Az építész, — okkal — azt mondja, hogy a lakótelep nem város, hanem városrész, különben is, ami járulékos, majd lesz később. És előfordul, hogy mire elké­szül a bölcsőde, már kinőtték a bölcsődét a gyerekek, mire kész lesz a játszótér és a ho­mokozó, addigra kinövik a homokozót a beköltözéskor (pénzért) ígért gyerekek. Mire egy lakótelep olyanná lenne, amilyenné tervezték, már másnak kellene lennie, már más igényeknek kellene meg­felelnie. Tudunk-e élni a lakásaink­ban? Az építész elismeri, hogy amikor épít, elsődleges igényt elégít ki. Lakni kell. A szociológus megkérdezi, hogy elég-e lakni? Az ötvennégy négyzetméteren összezsúfolt család tagjai kiélhetik-e egyé­niségüket így? Nyilvánvaló, hogy nem, de akkor valami más is nyilvánvaló: azt az életformát, amit egy lakóte­lep kínál, ki-ki feltérképezhe­ti magának, meg is tervez­hetné magának. Meg is teszi ? Lehet, de beköltözvén, magá­ra zárja az ajtót és megpró­bál mindenkitől függetlenül boldog lenni. Aztán, mert birtokon belül van, elmegy egy hivatalba és megpróbál kikönyörögni magának egy nagyobb birtokot. Másik la­kótelepet? Ennél jobb vá­lasztást nem kínál a kor. És még ezt sem kínálja minden­kinek, hiszen az a fiatal há­zaspár, aki hazulról nem kap anyagi támogatást, aligha tud, képes egy másik lakásra gyűjteni. Nem tud, mert amennyire függetlenedés a lakótelepi életforma, annyira függő viszony is, egyfajta verseny a bútorral, gyerme­kek öltöztetésével^ később a hétvégi telekkel és kocsival, a teljesebb komfort kellékei­vel. Kimondom, mert hiszen a vitában is kimondták: ember- ellenes verseny, mintha a ci­vilizációs lehetőségek ellene lennének a kultúrának, nem tudunk .ugyanis úgy élni, ahogyan élnünk az adott le­hetőségek között lehetne. • Az építészek más, nálunk gazdagabb országok példáival bizonyították: a lakásépítés egyetlen korszerű formája a lakótelep. Ennyi pénzből eny- nyi sorsot megoldani csak így lehet. Ha hallom a szomszé­dom neszezését, ha a beköl­tözéskor áldott lakás a má­sodik gyerek születésekor már szűk lesz, ha igaz a tétel, hogy a beköltözést követő há­rom-öt évben a lakók 40 szá­zaléka már minőségi cserét tervez, ha tudom a lakótele­pi magányt, akkor azt mond­hatnám, hogy rossz ez az építkezés. Rossz, mert nem jelent megoldást, rossz, mert a kétszobányi (másfél, vagy éppen garzonnyi) fény nem jelent világosságot is. Rossz, mert a szanálásokkor közös­ségek szűntek meg, mert ezt a hiányt a lakótelep betöl­teni nem tudja. Rossz, mert ami beköltözéskor két ember­nek elég volt, az különnemű A házigazdaváros Miskolc volt. Lakótelepi elrettentő példája az Avas Dél (Dél-Avas lenne szebb!), ahol kis túl­zással magányosnak érezheti magát egy odatévedt fűszál is. Mi itt Nyíregyházán (és városainkban még inkább) szeren­csésebb helyzetben vagyunk. Nagyobb volt a tér, maradt, vagy lett egy-egy fa, bokor, az építkezés nem a táj legyalu- lásával kezdődött, de ránk is igaz, hogy járdáink mellett vandál dühök áldozatai lesznek a fiatal fák, hogy egy-egy kulccsal zárható lakássá korlátozódik, fokozódik le az ott­hon, hogy egy-egy lépcsőházban idegenként mennek el egy­más mellett a szomszédok, hogy társadami munkát szervez­ni könnyebb a családiházas környéken, mint egy bérházban. És ránk is igaz, hogy egy-egy lakógyűlésen az összejött né­hány ember lakótelepi rosszérzéseket fogalmaz. Aki már la­kik, az azt mondja, hogy épüljön kevesebb, de nagyobb la­kás. Aki még nem lakik, az irigykedve nézi a magas háza­kat, és a beköltözés csodájára vár. A kétszobányi fényre, a csempézett fürdőszobák melegvizére, de mire odaér, elveszt magából valami jobbat. Azt, ami a lakótelepeket is otthon­ná tehetné: a közösségi élet igényét. A IX. Tokaji frótábor vitája nem oldott meg semmit, de nem is ez volt a dolga; figyelmeztetett viszont a gondjaink­ra. És ez még akkor is jó, ha a gondok orvoslásához szegé­nyek vagyunk. Enyhíteni rajtuk ugyanis minden beruházás nélkül, a lakótelepek lakossága tudna. Bartha Gábor Riport a képzelt popfesztiválról Omega — Locomotiv Gt — Beatrice-koncert — hirdették öles plakátok városszerte. Rockfesztiválra gyülekezett Nyíregyháza fiatalsága a nyá­ri vakáció utolsó napján. A gondosabbak már reggel ki­mentek Sóstóra jegyért, a komótosabbak csak délután álltak a pénztárak előtti so­rokba. Ám ahogyan nőtt a tö­meg, úgy eredt el — egyre re- ménytelenebbül — az eső. A koncert — idén már pótolha­tatlanul — elmaradt. Az elő­adás viszont lezajlott. Hisz, a szereplők — szervezők, kö­zönség és zenészek — mind ott voltak. Csak — mint ahogy az a színpadon is len­ni szokott — ki hosszabb, ki rövidebb szereppel. Rumos kóla és baboskendő A főszerep ezúttal a szer­vezőknek jutott. Hargitai La­jos, a sóstói Ifjúsági Park igazgatója a „kellékesek” élén már hetekkel előtte „pró­bált”. Az előadás előtti dél­előtt: „főpróba”. — A literes üveget könnyű kiszűrni. De a lányok kis tás­kájába óhatatlanul bekerül­het a lapos üveg. És „kólát” is behoznak. Rum vagy hu- bertus van benne. Ezeket a kapunál elvesszük, s gazdáik az előadás után jelentkezhet­nek érte. Akit már benn ka­punk az iváson, azzal az italt kiöntetjük a földre. Több ezer fiatalt várunk, felkészül­tünk, reméljük nem lesz rendbontás. Sok száz embert kellett fe­hérpettyes piros nyakbavaló- val ellátni a város méterárus eladóinak, ök is felkészülhet­tek: sikerült. A nevezett da­rabka — nagyanyám valami­kor baboskendőnek mondta — anyagból a „ricsések” bál­ványának mindössze pár cen­ti jutott: fellépésre előkészí­tett kabátjára tűzve. Szobájában az asztalon egy Galaktika, mellette zsebóra, s rohamosan fogyó doboz Marl­boro. Nagy Ferenc, a Beatrice együttes vezetője: — A közönség úgy szegő­dött mellénk, mint az utcán sétálóhoz a kutya. Akaratla­nul. Tudjuk, hogy ez mekkora felelősség. Jó a kapcsolatunk a KISZ-szel, igyekszünk a gyerekek gondjaira közösen megoldást találni, bár általá­nos megoldást én nem tudok adni. A művészet célja más. Tükröt tartani a társadalom elé. Megmutatni a képet: néz­zétek, ilyenek vagytok, ilye­nek vagyunk! S ha a kép nem mindig a legszebb, ar­ról nem biztos, hogy a tükör tehet. Mialatt a kicsit reszelős-re- kedtes hang folytatja, kezé­vel megállás nélkül lábujjai között keresgél. — Ezek a gyerekek már eb­ben a társadalomban nőttek fel, de nincs értelmes céljuk. Nekünk még ott volt a Han­ság lecsapolása, s hasonló lát­ványos vállalkozások. Nekik: nincs. Ami céljuk meg lenne — lakás, kocsi, család —, egyelőre még elérhetetlen. Rengeteg levelet kapok, me­lyekben vadidegen gyerekek leírják családi helyzetüket, titkaikat, legrejtettebb prob­lémáikat, hogy adjak taná­csot. Mindenkinek válaszolok. Mit? Amit egy ilyen „isme­retség” után lehet. Hogy a ta­nulást ne hagyják abba! Mu­tassák meg: van bennük aka­rat, kitartás. Csak azért is csinálják végig! Volt olyan, aki miután leérettségizett, s rendeződött az élete, megkö­szönte, milyen jól jött, hogy nehéz perceiben tartottam benne a lelket. — Hogy jött létre ez a hár­mas koncert? Érdekegyesítés­sel. Mindhárom együttesnek jó a közös szereplés. Jó, hogy gyakran felléphetünk, hisz A rajongók — (Gaál Béla felvétele) mindent ezért csinálunk, s most jutottunk először rendes keresethez is. Az együttes tagjai, hónuk alatt bőrnadrággal, trikóval, még csepergő esőben indul­nak a koncertre. Félórás této­vázás után a technikusok döntenek: az erősítők, kábe­lek annyira átáztak, hogy életveszélyes játszani. Rövid jelenés A másik főszereplő a ka­puk előtt bebocsátásra váró tömeg. Példás nyugalommal tűri a szűnni nem akaró esőt, s bizonytalanságot. Az Ifjúsági Park túloldalán másfél méteres tinilány hóri- horgas barátjával — nyakuk­ban baboskendő — toporog tanácstalanul. — A Nagy Fecó itt van? — lép hozzám a bátrabbik, a kislány. — Miért? Azt csak neki mondhatjuk meg. — Ismeritek? — kérdezek vissza. — Csak a tv-ből. Tanúnak invitálnák eskü­vőjükre „a Fecót”, vagy már keresztapának? Esetleg csak „fafejű” biosztanárukra akar­tak egy kicsit panaszkodni? — Sohasem tudom meg. Az igazán nagymenők — Presser Gábor, Benkő László, Kóbor János — ezúttal ők is csak egy rövid jelentés erejé­ig, fél kilenc körül érkeznek, egyenest Pestről. Benkő László rövid eliga­zítást tart — ő a produkció lelke — az időközben vacso- rázókká átalakult zenészek, technikusok, rokonok, kísérő barátok, barátnők hadának, aztán kocsiba. Irány Buda­pest. Presser Gábor, az LGT ve­zetője : — Somló és Kóbor régi Omegát akartak játszani. A kilenc éve történt, szakítás után a személyi kapcsolat az Omega és köztünk jó volt, gondoltuk, 1980-ban adjunk egy olyan maradandó élményt a közönségnek, amit egyha­mar nem felejtenek el. Ed­dig úgy néz ki, sikerült. Része lehet ebben, hogy a kilenc év alatt valóban tartós munkára törekedtünk. Megtanultuk, hogy bukás nélkül a sikernek sincs igazi értéke. Merjük vállalni, hogy mindkettőben részünk volt. ★ Kilenc körül jár. Javában tart a jegyek visszaváltása. A tömeg egy része buszra vár, a többiek gyalog-stopolva in­dulnak be a városba. Strem- ler Borbála és Vályi Attila közéjük tartozik. LGT-szur- kolók, nem a Beatrice kedvé­ért jöttek a koncertre. — Nem nagyon szeretjük őket. Nem szimpatikusak. Sok a „ricsés” osztálytársunk. (Pontosabban Borinak csak volt, mert idén érettségizett a Vasváriban, ének-zene tago­zaton. Barátja mezőgazdasági szakközépiskolás.) — Nem nagyon barátkozunk velük — folytatják. — Isznak, szívják a ragasztót, de bohóckodás az egész. Legtöbbjük csak meg­játssza a szakadtat. Otthonról kapja a pénzt, és üres órá­iban elmegy toprongyosnak. Mikor megunja, visszavedlik. Van rá lehetősége. Az „igazi ricséseken” nincs mit irigyelni. Szabadok, mert szüleik nem sokat törődnek velük, az igaz, de mit ér min­den nélkül a szabadság. Ezek a valóban rossz körülmények között élők egy olyan zárt kö­zösséget alkotnak, ahová be­kerülni nagyon nehéz. Napjainkban ez már olyan problémát jelent, hogy példá­ul a nyíregyházi városi párt- bizottság is foglalkozott az if­júság kulturált szórakoztatá­sának feltételeivel, megoldást keresve az ebből adódó fel­adatokra. Eloszlatandó mendemondák Benkő László, az Omega együttes vezetője: — A Beatricét a legjobb­nak tartom az újonnan fel­tűnt hazai együttesek közül. Képzett, jó zenészek. Próbá­lunk segíteni nekik, hogy a körülöttük igazságtalanul ki­alakult mendemondát elosz­lassuk. ★ Az étterem előtt, ahol a maradék zenész társaság va­csorázik, tinik topognak. Ket- ten-hárman megúnják, haza­mennek, mások jönnek he­lyettük. A földön ücsörögve elszívnak egy-egy cigarettát, összebújnak, nagyhangú b... megekkel magyarázzák az es­tét. Két lány, barátjukat köz­refogva csikket röptét, majd az ifjonc kiszakadó sóhaj kö­zepette a betonoszlop tövéhez vág egy félliteres zacskós te­jet. Röhögve távoznak... Vége az előadásnak. Füg­göny. Csendes Csaba O

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents