Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
J KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Amatőr tárgyformálás, vizuális kultúra k J intha kevesebbet törődnénk mosta- \ nában az amatőr képző- és iparművész alkotókkal. Pedig változik, differenciálódik ez a tömegmozgalom, szükség lenne alaposabb helyzetelemzésre, termékeny párbeszédekre — egységesebb, összehangoltabb gondolkodásra. Igaz, közművelődési tanácskozásokon vagy szakmai disputákban minduntalan felbukkan az amatőrizmus témája, de a nézetek általában megoszlanak. Vannak, akik túl burjánzást, mértékvesztést emlegetnek, mások meg tartalmi, műfaji szemléletbeli gondokat. Bizonytalanság, határozatlanság övezi a tárgyformáló mozgalom működését, ami a köznapi gyakorlatban is érezteti hatását. A mozgalom jelentőségét persze kevesen vitatják. Azt mondta egyszer valaki: egy ország, egy megye vizuális kulturáltságában az amatőr mozgalom fejlettsége és szervezettsége az egyik legfontosabb meghatározó. Lehet ebben valami. Hisz az öntevékeny alkotóknak sajátos átmeneti, közvetítő szerepük van a kultúra mozgásterében. Tevékenységük, munkáik alapján maguk is alkotó emberek: érdeklődésük, tájékozottságuk révén pedig jobbára a közönség legfogékonyabb, legértékesebb rétegét jelentik. Kisebb-nagyobb községeinkben, egy-egy üzemben, hivatalban vagy az iskolákban elsősorban rajtuk keresztül formálódik a közízlés, a művészetről való gondolkodás. Kiemelkedő hatásuk van tehát a társadalom tudatformálásában, így a mozgalom irányítóinak, szervezőinek a felelőssége sem jelentéktelen. Már a szóhasználatnál is ellentmondásba ütköztünk. Többnyire amatőr képzőművészetről beszélünk mindmáig, ha a mozgalom egésze szóba jön, holott az utóbbi évtizedben ugyancsak kinőttük ezt a kategóriát. A festő, grafikus és szobrász szakkörök mellett megszaporodtak az iparmű- veszeti jellegű csoportok,^j^e^ek^fen rímia, a iextilművesség, aoaoZ és játéJzfce- szítés, s a különféle népi tárgy formálás egyaránt helyet talált. Napjainkban is foly- tatódik ez^ az átrétegződés, egyes ágazatok máris népszerűbbek, mint a hagyományos műfajok. Nyugodtan beszélhetünk tehát amatőr tárg''formáló mozgalomról, mert ebbe a fogalomba a vizuális kultúra valamennyi műfaja belefér. Ugyanakkor tartalmi, szemléletbeli változásra is utal a megjelölés. Ahogyan a hivatásos művészeti életben a műfajok egyenrangúsága, a társművészetek együttműködése — a tárgy- és környezetkultúra korszerű értelmezése került előtérbe, úgy az amatőr mozgalom funkcióját is újra kell gondolnunk. Évek óta az amatőr kiállítások körül porzik a leghevesebb vita. Hogy sok van belőlük, indokolatlanul sok és elég gyakori az átlagon aluli színvonal. A művészek egy része ilyenkor az intézményekre és a hivatalokra mutogat, az amatőrök pedig a hivatásos alkotók rosszindulatát, vagy a hivatalnokok kicsinyességét emlegetik. Ki tudná pontosan eldönteni, hogy kinek mikor van igaza? Mindenesetre tény, hogy az amatőr rendezvények száma ettől függetlenül továbbra se csökken, és minőség tekintetében is alig van változás. Persze tisztázzuk: képzőművészeti jellegű bemutatókról, zömében festészeti tárlatokról van szó, mert a legfeltűnőbb szereplési hullám kétségtelenül ezen a területen jelentkezik. Félreértés ne essék: a kiállítások sokasodása, a vizuális kultúra demokratizálódása önmagában véve természetes és jó dolog, csakhogy a minőség szempontjának hátterébe szorulása rossz. Az utóbbi időben például az üzemi, vállalati és ifjúsági klubokban is meghonosodó tak a képzőművészeti rendezvények. A kiállítók egy része ismerős amatőrökből vagy céhbeli dolgozókból került ki. Igen szép kö- zönségsikere van az efféle rendezvényeknek, s a bemutatott darabok jó része napok alatt gazdára talál. Bármilyen jószánr dékúak ezek az újszerű kezdeményezések, nem mindig érik el céljukat, különösen akkor nem, ha önkényesen rendezik ezeket a tárlatokat, szakzsüri, kulturált ízlésigény nélkül, komoly színvonalengedménnyel. így gyenge, fantáziátlan művekkel találkozhatunk, sőt ízléstelen, giccses készítményekkel isr összességében tehát rendezetlen az amatőr tárlatok szervezése. Ha a hivatásos alkotó kiállítást .ategoifimleKni. akkaru még az előző esztendőben jelzF^ifeKfifi&'i fí§!5v%,f-f ségénél konkrét igényeit. Majd szakmai, hivatali testület dönti el: jogosak, indokoltak-e az igények. Nem így az amatőröknél. Inkább azt mondhatnánk, gondol egyet az öntevékeny alkotó, s kiállítást szervez magának és társainak. Egyezségre jut a kul- túrház vagy a klub vezetőjével, engedélyt és zsűrit kér az illetékesektől (ha kér), aztán már készülhetünk is az ünnepélyes megnyitásra. P ersze ne legyünk igazságtalanok! Hisz a szakkörvezetőn kívül kihez fordulhatnak az amatőr alkotók? Ki fogja össze, melyik szerv foglalkozik ügyes- bajos gondjaikkal, kiállítási terveikkel? Nem hagyhatjuk magára az amatőr képző- művészetet. Az előbb említett gondok már önmagukban is jelzik a cselekvés irányait, s ugyanakkor a minőségigény és a rendezettség címszava tartalmat is adhat tennivalóinknak. Szuromi Pál R ettenetesen szeretem az állatokat, egyszer aztán szereztem is egy kutyát. Görbe lábú, bozontos kis jószág volt; hegyes farka, ha csóválta, úgy járt mint az autók ablaktörlője. Kivittem az udvarra, hogy hamarabb megszokja új környezetét. Ahogy elmentem vele Kern szomszéd sufnija előtt, fölemelte a hátsó lábát. Ugyanezt akarta csinálni Skimelisz és Spickhaul szomszédok ajtai előtt is, de tovább rángattam. Észrevettem, hogy ártatlan kis kalandunk közben vizsla szemmel les utánunk Kern, Skimelisz és Spickhaul. Éreztem, hogy a levegőben lóg, és egyre jobban érik egy kiadós botrány. Valóban, alighogy becsuktam az ajtót, máris kopogtak rajta. Kern jött be hozzám. Nagv bajkeverő őkelme, egymás ellen hergel akit csak tud, és ő maga sem veti meg a veszekedést, de most valahogy csendes, jámbor ember benyomását keltette. — Te, figyelj csak, khm! — kezdte remegő hangon. — Nem beszélhetnénk meg magunk közt? ... Miért kell rögtön így ... öö ... hivatalosan? Hoznék egy-két üveg konyakocskát, fizetnék is, ahogy dukál, és minden el lenne boronáivá. Andrej Szkajlisz: A kutya Ránéztem. Teljesen józannak nézett ki. — Az isten szent nevében kérlek — mondta teljesen elfúlt hangon —, ne nézz már így rám!. Jó, hát megtévedtem ... Az ördög piszkált föl, hogy elhordjam a tüzelődből azt a néhány rönköt... De miért kell rögtön nyomozókutyával? ... Hogy mindenki lássa!? Erre le kellett ülnöm. — Na jó, menj isten hírével! Alig tudtam visszatartani, hogy összecsókolja a kezem. — Imádkozni fogok érted, reggel is, meg este is. Csak higgyél nekem! Többé nem nyúlok más tüzelőjéhez. Egy perc múltán megint kopogtattak. Lassan, mint aki koporsó után lépked, Skimelisz jött be a szobába. — Megkapod az árát, még ráadást is adok, csak valami marhaságot ne csinálj! — suttogta a fülembe. A padláson. a kémény mögött volt a kalucsnid; csak azért hoztam el, hogy el ne vigye valaki-... Nem hittem volna, hogy te majd nyomozókutyával... Legyen már benned emberség! Isten bizony, soha többé!... Nyugta tót vettem be, ahogy elment, mert hevesen vert a szívem, a fülem meg zúgott. De nem, ez utóbbi nem érzéki csalódás volt, hanem igazi zaj: a folyosóról hallatszott be, és egyre jobban fölerősödött, majd üvöltésbe ment át, ahogy kinyitottam az ajtót, Spickhaul állt a küszöbön. Ügy üvöltött mint a sakál. — A szerelem vitt rá ... üvöltötte —, a kések iránti vak szenvedély ... Beismerem, polgártárs . . . Az étteremből hoztam el a kést... A belső zsebemben .. . Rá se rántanak, ha más csinálja, de engemet rögtön kutyával Engedj el, ne juttass börtönbe ! Soha többé!... Még hallottam Spickhaul üvöltését, amikor föltettem a kutyára a nyakörvet, majd rogyadozó térddel elindultam a legközelebbi rendőri őrszobára. — Csináljanak velem, amit akarnak — mondtam az ügyeletesnek. Kutyát loptam, ezt itt, ni. Nem tudtam, hogy nyomozókutya. Esküszöm, hogy soha többé!... Fordította: Bratka László „Vegyük észre városinkat...” Legalább két-háromszázra becsülöm azoknak a híreknek, várospolitikai tudósításoknak a számát, amelyekhez, a nyíregyházi tanácson Erdős András adott nekem ötletet — és sokszor információt is tizenöt év alatt. Kulcsfontosságú beosztásban dolgozott ekkoriban, az építési osztály főmérnökeként. A tanácsi szervezet azóta változott: most osztályvezető-helyettes a műszaki osztályon. Szinte már hozzátartozik a városi tanácshoz. Húsz éve dolgozik második munkahelyén, egymáshoz közel álló beosztásokban, így aztán a város szinte minden változásáról tud, ami építéssel, városrendezéssel függ össze. — Megismertem, megszerettem Nyíregyházát — mondja. — Pedig akkor jártam itt először, amikor a munkakönyvemet hoztam. i aiiiuwuu vm* rosu-ludja, ^fem leffete^t valamw^EsáDtto 3 forgalmas főváros után. -Utólag»nemigen lehéV'visszaidézni, mi tetízéít meg. Talán az, hogy gyalog jöttem az állomásról a város- központba, a szép Széchenyi utcán, a Bessenyei téren át, és fantáziát láthattam a városban. Nem volt közömbös az sem, hogy lehetőségeket kerestem. Akkor végeztem a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán, a tervezőmérnöki szakon — s itt éppen a tervezőirodánál kaptam állást. Szebb lehetőséget el sem tudtam képzelni, hiszen látszott, hogy ebben a városban komoly változások lesznek. Nagy feladatok a munkát éppen kezdő fiatal építésznek, tervezőnek ... Feladat természetesen volt, de korántsem olyan mércével mérték az első években, mint amihez az utóbbi öt-tízben Nyíregyházán hozzászoktunk. Egy-egy városközponti „foghíjbeépítés” nagy munkának számított. Az egyik első tervezése is ilyenhez kapcsolódott, ma is szeretettel beszél róla. — Nyíregyháza rejtett értéke a Szabadság tér a város néhány szép, patinás épületével. Nyilvánvaló volt, hogy egyszer komoly rekonstrukció alá veszik. Éppen ezért tetszett a feladat, hogy két régi épület (a mai MÉSZÖV és a városi művelődési központ) közé emeletes lakótömböt emeljünk, földszintjén irodahelyiségekkel. Sikeres lett a régi és új együttese — bizonyíték, hogy nemcsak nagy szabad területeken lehet építkezni, a város másként is kínál szép építészi feladatokat. A megyében iskolák, hivatali épületek, kulturházak jelzik azt a négy évet, amíg a tervezőknél dolgozott. Űj munkakör, új feladatok következtek ezután: építésigazgatás, hatósági munka a városi tanácson. — Sokáig szokatlan volt nekem ez a „pálya”. Jöttek az ügyfelek, főként építési engedélyeket intéztem. Sokáig „kijött rajtam” a tervezői hajlam, nem csupán a hatóság szemével néztem a rajzokat, elképzeléseket — szinte ösztönösen adtam javaslatokat a homlokzatok, alaprajzok megváltoztatására. Jólesett, ha később — néha egy-két év múlva — bejött valaki, s megköszönte: érdemes volt változtatni . . . Pedig nem akartam mást, mint korszerűbbet, hogy ne a napi igényeknek, hanem a jövőnek megfelelőt építsenek. Erre pedig éppen a legjobbkor figyelt fel: rohamos fejlődésnek indult Nyíregyháza. Olyan sodró lendületű volt a negyedik ötéves terv, hogy sokszor még a helyieknek is feltűnt, milyen gyorsan változik Nyíregyháza. Jellegzetes mérnökírással telerótt (tehát mások által is olvasható) papírlapokat vesz elő. Hat-nyolc jegyzetlapján elférnek a legfontosabb dátumok, számadatok. Ezeket viszi magával, ha tájékoztatókra, beszélgetésre hívják. Az első lapról jut eszébe: — A várostervezésben 1961—62 nagy jelentőségű volt. Amikor én a tanácsra kerültem, már készült az általános rendezési terv első része. 56 ezer lakosa volt ekkor a városnak. 1967-ben lett kész a terv második üteme, amely az ezredfordulóig fogta át a perspektívát. 1980-ra 85 ezer lakosú város terveit vázolták fel — ezt már tavaly húszezerrel „megfejeltük”. Mi, helyi szakemberek sokszor emeltünk szót a lakosságszám alábecslése miatt. S mint az évtizedek igazolták: joggal. Sok gondunk adódik most is ebből, a város alig tudja utolérni önmagát. Maga az általános rendezési terv kitűnő munka, ma is megállja helyét, csak a részletekben történtek változások. Ám ezekben igen nagyok. Bármelyik részt vesszük nagyító alá: szinte minden lakókörzet részletes tervét át kellene formálni — derül ki, amint végigfutunk a térképeken. Itt van például a Kossuth utca, Erdő sor, Vasvári Pál, és Rákóczi utca által határolt terület, amelyen most is építkezik a város. Tíz-tizenöt éve á legme- részebb álmok is csak arról szólhattak, hogy három-négy emeletes, hagyományos, legfeljebb blokkos technológiával épülő kertváros lehet itt. Akkoriban a szakemberek még csak ismerkedtek az alagútzsalus, házgyári technológiával — az Építőipari Tudományos Egyesület egy-egy rendezvénye Erdős Andrásnak is sok újat hozott. Ma már minden gyerek tudja, hogy Nyíregyháza „házgyáriból” épül, s lesz tizenöt szintes is ... — Nagy divat azt mondani, hogy Nyíregyháza fejlődését az idegen azonnal észre- veszi — fogalmaz a tanácsi szakember. — Nekünk, helybelieknek is jobban észre kellene vennünk, s jobban értékelni — van mit. Nemcsak a nagy dolgokat, mert sokféle apró munka is szépíthet a városon. Az osztá- lyunk régebbi munkatársaival évekig dolgoztunk például azon, hogy néhány régi, szép nyíregyházi épületet megmentsük, eredeti formájában állítsunk helyre. Nagyon jól sikerült a városi tanács alatti üzletsor — de már korántsem volt ilyen sikeres a Zrínyi Ilona utca — Kossuth tér sarkán lévő épület rendbetétele. Vagy egy más téma: közelharcokat kellett vívni a korszerű, szép neonreklámokért, amelyek nemcsak cégérek, hanem a városkép részei is. Aztán a színek kaval- kádja: rendkívüli erőfeszítésekbe kerül meg- . aplJiOiZi 11. ,agy fontos tér, utca sortatarozá, .. .iehawgoliH?a színek“1 együttesét,- hogy szebblégyen a város. Sorolhátnék még egy. tucat részfémát, de azt hiszem, ennyivel is bizonyítani tudom: a hatósági munkát nem lehet gépként végezni. Sőt, kevés hozzá csupán a szakmai hozzáértés és a pontos munka is. Szeretni kell a várost és végtelen türelemmel, de következetesen dolgozni érte — sokszor a munkaköri kötelességen túl is. Erdős András ma is sokat foglalkozik az ügyfelekkel. Megkérdeztem tőle, milyenek vagyunk mi, állampolgárok, ha ügyes-bajos dolgainkat a tanácson intézzük. — Az elintézésre váró ügy természetétől függően nagyon különbözőek — mondja, s szinte látom, hogy körben több száz elintézett építési engedélyre, rendezési tervre, kedves és kellemetlen ügyfélre gondol. — Tudom, nem mindenki építési szakember, s nehéz megérteni, hogy egy ilyen nagyvárosban, mint Nyíregyháza, az építés terén sem könnyű rendet tartani. Nem mindenki lát előre öt-tíz-tizenöt évet, amit nekünk hivatalból ismerni kell. Aztán azt is elismerem, hogy mindenkinek a saját ügye a legfontosabb, a legsürgősebb. Van, akinek jól jönne, ha „csak ezzel az egy üggyel” kivételt tennének. Szóyal elég nehéz mindenki megelégedésére cselekedni. A gondolatokból, a mondatokból az tűnik ki, hogy a tanácsi szakembernek, a vá- rncrp-idező mérnöknek sem csak örömök jutnak ki a munkanapokon. Mégis azt kérdeztem, minek örülne legjobban, a mai város- fejlesztésben? — Nem választanék ki egyetlen részt sem — mondja. — Minden városrészt szeretek, annak ellenére, hogy személyes életem a déli lakónegyedhez köt. Itt laktam albérletben öt évig, itt kaptam lakást is. Az itteni iskolában tanít a feleségem, itt nevelkedtek a lányaim — akik persze már maguk is önállóak, 17 és 21 évesek. Mégsem ennek a városnegyednek kívánnék valami különöset, mert a többit is szeretem. Kezdő tanácsi dolgozó koromban gyalog és biciklin bejártam a várost, havonta szinte minden utcáját, ahol intézkedés várt rám. Sok kedves zugát, tágas terét is megszerettem. Ha kívánhatnék, azt szeretném, hogy mielőbb befejeződjék egy-egy rész rendbetétele, amelyhez hozzákezdtünk, bárhol a városban ... Részlet egy hivatalos indoklásból: főtanácsosi címmel ismerhetik el a közigazgatás valamely ágazatában hosszú időn át kifejtett átlagon felüli munkát, kiemelkedő szaktudást. Erdős András Nyíregyházán az elsők között kapta meg az elismerő címet. Marik Sándor SZABOLGS-SZATMÁRI ÉMBEREK 1980. augusztus 10.
