Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-10 / 187. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 10. o ■ I I I x": x* I ■ I E® EV w 8H ,v| w ^v,v I H Jjj:j! >:•:< :•:$ I p Hl I ^ I ^ ^éh jjj ^ j B || |p OILIDIAILIA ESEMENY: A DOHÁNYTERMESZTÉSBEN DOLGOZÖ FIATALOK „KI MINEK MESTERE” SZAKMAI-POLITIKAI VETÉLKEDŐJÉT AUGUSZTUS ELSEJÉN RENDEZTÉK MEG MÄRIAPÖCSON. SZABOLCS-SZATMAR MEGYÉBEN HÉTEZER HEKTÁRON TERMESZTIK AZ EGYIK LEGFŐBB IPARI NÖVÉNYT. EZÉRT IS ÉRDEKES A FIATALOK VÉLEMÉNYE: Van-e a dohánytermesztésnek becsülete? Vallomások az élet értelméről, a munkáról Számtalanszor nyílt már alkalmam arra, hogy vetélkedők tanúja legyek. Ami mindig érdekessé és izgalmassá tette ezeket a rendezvényeket: az emberek különböző, de érthető megnyilvánulása volt. Láttam lámpalázas, izgatott, nyugodt és magabiztos versenyzőket. Természetesen láttam a siker feletti örömöket, a kudarc miatti bánatokat is. Dehát a versenyben mindig is voltak győztesek és Kiss Miklósné vesztesek. Ez a rajthozállás kockázata. Az életben, a munkás hétköznapokban nem ennyire éles a harc, bár ott is vannak helyezések, ott is meg kell küzdeni a dobogós helyekért. Ki kerül a dobogóra? Mindenki, aki szívvel- lélekkel, szakmaszeretettel dolgozik. Erre bizonyság Kiss Miklósné, Herczku Ferenc és Ráti Éva vallomása az élet értelméről, a munkáról. Kiss Miklósné, a hodászi Béke Termelőszövetkezet tagja, de kántorjánosi lakos. — Amikor egyesült a két termelőszövetkezet, azóta tartozunk Hodászhoz. De én azelőtt is, azután is a dohányban dolgoztam. Sőt már korábban is, mert a gyerekeknek falun be kell segíteni a munkába. A mi szüléink mindig termesztettek dohányt. — Nem azt mondom, hogy szeretem a dohányos munkát, de jobbnak tartom annál, hogy eljárjak iparba dolgozni. Ipari munka csak Mátészalkán lenne, akkor ezt már többre értékeljük, jobban szeretjük. Kiss Miklósné nem véletlenül fogalmaz többesszámban. Ott állnak mellette munkatársnői, figyelik, helyeslik minden szavát. Azt mondják, a dohány már elválaszthatatlanul kötődik életükhöz, sorsukhoz. Nem elég, hogy a termelőszövetkezetben foglalkoznak vele, de dohányt termelnek a háztájiban is. — Biztosan jól lehet keresni vele? — Most aztán nem. Ha az aljdohányt törjük, 40 forintot kapunk egy mázsáért, a színdohány mázsája 30 forint. Rendes termés esetében négy mázsát is törünk, de most gyenge a termés, kicsi a levél, csak egy-két mázsa jön össze. — Azért csinálják? — Erre adtuk magunkat. Már csak ehhez értünk, nem állhatunk ki belőle. A hodásziak szocialista brigádban dolgoznak. Asszonyok, családanyák, és legutóbb betanított szakmunkástanfolyamra jártak. Miért tették ? — Ránk fért. Nem azért, mert nem tudunk dolgozni, de tavaly is eljöttünk a versenyre és csak hallgattuk, mi mindent tudnak mások a dohányról. Most már mi is többet tudunk, sokat tanultunk az iskolával. Herczku Ferenc, a szabolcs- bákai Búzakalász Termelő- szövetkezet dohánytermesztési ágazatvezetője egy kis kitérővel került vissza oda, ahonnan korábban elindult. — Amióta az eszemet tudom, dohánnyal foglalkozom. Apám, nagyapám is ezt csinálta, mellettük tanultam meg Herczku Ferenc a palántanevelést, a kapálást, törést és fűzést. Aztán egy időre elkerültem a termesztéstől, iskolára jártam, majd a fermentálóban dolgoztam. Végül mégis visszajöttem. Mert ez az igazi. — Én abban látom a munkám értelmét, hogy módomban áll hasznosat cselekedni. A termelőszövetkezetben 90 hektáron termesztjük a dohányt, jó eredménnyel. Ez nem az én érdemem, csak részem van benne. A dohány egész embert kíván és akik nálunk a dohánnyal foglalkoznak, ilyenek. Van gondunk is. Nem tudom, másutt hogyan vannak vele, de a mi termelőszövetkezetünkben kevés a fiatal. Közel van a város, az ipar és elmennek. — Olyan még nem volt, hogy valaki visszatért? — De. Vannak, akik elkalandoznak egy darabig, aztán jelentkeznek. Később bevallják, hogy másutt sem jobb. Különben a dohánytermesztés nem a régi már. Ide is szakmunkások kellenek, a munka nehezét a gépek végzik. — A gépesítés növeli a dohánytermesztés becsületét? — Minden bizonnyal. Bár inkább az növeli, ha megtalálja az ember a számítását. A dohányban lehet keresni. Igaz, ez az év nem a legbiztatóbb. Ráti Éva egy évig gyakornok volt a Nyírtassi Állami Gazdaságban és most, hogy kitelt az esztendő, tovább marad. Huszonkét éves, Szarvason a növénytermesztést tanulta és a dohánynál kötött ki. — Én nem kimondottan a dohánytermesztést szeretem, hanem a mezőgazdasági munkát. A természetet kedvelem. Mindent megteszek azért, hogy ne kelljen bent lenni az irodában. Nem azért tanultam, hogy íróasztalom legyen, hanem azért, hogy jobban értsem a munkát, amit kedvemre csinálok. A Nyírtassi Állami Gazdaság 150 hektáron termeszt dohányt, végeznek fajtakísérleteket is. Van lehetőség munkára, tanulásra, tapasztalat- szerzésre egyaránt. — Az a jó, hogy sok területen foglalkoztatnak. Én elégedett vagyok a feladatokkal, a keresettel is. Nem tudom megérteni azokat, akik alighogy belekóstolnak tanult szakmájukba, máris továbbállnak. Ha csak rajtam múlik, én kitartok. Már csak azért is, mert ezt a munkát én választottam. A szüleim iparosok és nem igen értették, mi az, ami a mezőgazdasághoz vonz. Néztem a verseny szakmai részét teljesítő fiatalokat. Biztos kézzel és jó szemmérRáti Éva fékkel törték, válogatták a dohányleveleket. Látszott, hogy tudják és értik, amit csinálnak. Ügy dolgoztak, mint mindennap, amikor nem a pontozók, hanem saját maguk mérik és értékelik az eredményt. Munkájukat látva és szavukat, véleményüket hallva, meg lehet válaszolni a kérdést: Szabolcsban van becsülete a dohány- termesztésnek. TESSÉK KÉRDEZNI A vetélkedők hasznáról Válaszol: Somos József, a máriapócsi Rákóczi Tsz termelési elnökhelyettese Negyedik alkalommal rendezték meg a dohánytermesztésben dolgozó fiatalok szakmai-politikai megyei vetélkedőjét. A verseny színhelye a máriapócsi Rákóczi Termelő- szövetkezet szárítótelepe, illetve a községi művelődési ház volt. Tíz csapat, ötven fiatal mérte össze tudását, versengtek a helyezésekért. A máriapócsi termelőszövetkezet többszörösen is érdekelt a vetélkedők szervezésében, színvonalas lebonyolításában. Egyrészt gesztora a Nyírségi Dohánytermelési Rendszernek, másrészt nagy területen foglalkoznak a fontos ipari növény termesztésével. Somos József termelési elnökhelyettessel a vetélkedők hasznáról beszélgetünk. — Milyen hagyományai vannak a „Ki minek mestere” dohányos csapatversenynek? — Az első vetélkedőt 1977- ben rendezték meg a Nyírtassi Állami Gazdaságban. Azt követően, hogy a nyírtassi társulás egyesült a dohánytermesztési rendszerrel, termelőszövetkezetünk látja vendégül minden évben a fiatalokat. Évente 10—15 csapat verseng egymással, egy-egy csapatnak öt tagja van. Előírás, hogy a csapat tagjai között egy felsőfokú végzettségű fiatal lehet, a többi szak-, illetve betanított munkás. Ami a felkészülést, illetve a vetélkedő színvonalát illeti, elégedettek lehetünk, Egyt-e tpbb az .nlyan fiatal, aki a mai kor követelményeinek megfelelően, a jelenlegi technológiával és technikával valóban mestere szakmájának. — Szakma-e egyáltalán a dohánytermesztés ? — Ősi szakma. Jómagamis nagyapámtól, édesapámtól tanultam a dohánytermesztés hagyományos módját. Természetesen régen a szülők nem adtak, nem adhattak bizonyítványt az ellesett, a megtanult dolgokról. Ma a fiatalok többsége, akik a dohányban dolgoznak, bizonyítvánnyal is rendelkezik, évente 50—100 dohányost képezünk ki, lesznek betanított dolgozók a termesztés különböző területén. — Mi a gyakorlati hasznuk, az évente megrendezett versenyeknek? — Mint minden verseny, ez is ösztönzi a résztvevőket a szervezett tanulásra, a -szakmai, politikai tudás bővítésére, elmélyítésére. Ezentúl a verseny rangot ad a szakmának. Jó ez a verseny azért is, mert híveket szerez a fiatalok körében a dohánytermesztésnek. Más szempont, hogy a fiatalok nemcsak versengenek egymással, de Ismerkednek, tapasztalatokat szereznek és ezeket hasznosítják munkájukban. A tapasztalatgyűjtést mi is elősegítjük, fajtamutatóval, szárítási kísérletek ismertetésével. Mindezekre nagy szükség van, mert hol vannak már a régi dohánytermesztési módok! A palántaneveléstől a 'szárításig' 'fniriSeh megváltozott és változik esztendőről esztendőre. Amit harminc éve egy dohányos (kukás) tudott, ma nem elég, és holnap még inkább nem lesz elég. — Sok a fiatal a szakmában? Méltóak-e az elődökhöz? — Mint minden területen, itt is megtörtént a váltás. Az idősebbek helyét a fiatalok vették át és megváltozott az arány. Ma a KISZ-korosztály a több és megnyugtató, hogy egyre többen vállalják a munkát, pedig a gépesítés ellenére most is érvényes a mondás: a dohányhoz ügyes kéz, jó derék kell. Tehát nehéz a munka. Ennek ellenére tapasztalatom, hogy a dohánytermesztésben szívesebben dolgoznak főleg a lányok, mint más ágazatokban. Ami a munka milyenségét, minőségét illeti, nincs szégyenkez- ni valójuk a fiataloknak. Ez utóbbit különben a versenyek igazolják. — Jól keresnek a dohányo- sok? — Nem jobban, mint más ágazatokban. Idén talán még rosszabbul is, mert nem kedvezett az időjárás. Ennek ellenére én azt mondom, a kialakult helyzet nem szegi senkinek a kedvét, mert volt már jó év nem egyszer, és lesz jó év a következő időkben is. BESZÉLNEK RÓLA Nem próféta... Nyírbogáton született, ott nőtt fel, aztán iskolára ment. A budapesti Kertészeti Egyetem tartósítóipari karán végzett. Visszatért szülőfalujába. Rákérdeztem, tudja-e, mit tart a fáma: „Senki sem lehet próféta a saját hazájában”, ötletes és igaz volt a válasz: — Nem prófétákra van szükség, hanem becsületes, dolgos, igyekvő emberekre. Nem azért tanultam, hogy világot váltsak, hanem azért, hogy a tudás hasznomra, mások hasznára legyen. A nyírbogáti Rákóczi Termelőszövetkezet dohánytermesztési ágazatvezetőjét a járási KISZ azzal ajánlotta figyelmembe: KISZ-titkár, megyei tanácstag, jó szakember, népszerű és nemcsak a fiatalok körében. A lendítőerőre, a közéleti tevékenység hátterére voltam elsősorban kíváncsi. Miért csinálja mindezt? — Mert bíznak bennem. Mert az emberek, a fiatalok körében dolgozom és ők úgy látják, a szakmai feladaton túl másra is képes vagyok. Nekem viszont jólesik ez a bizalom és igyekszem megszolgálni. A nyírbogáti termelőszövetkezetben sok a fiatal, ötven tagja van a KlSZ-alap- szervezetnek. Erdeményesen dolgozni nem könnyű ott, ahol kilométerek választják el a munkahelyeket, ahol napi 10—12 óra a munkaidő. — A területi szétszórtság, az emberek nagy nyári leterhelése bizony sokszor gondot okoz, de a politikai, társadalmi munkában ez nem akadály, nem lehet akadály. Akarni kell, aztán van eredmény. Természetesen ez nem egy emberen múlik, inkább a kollektíván. A mi fiataljaink aktívak, igénylik és csinálják is a KISZ-munkát. Eddig háromszor nyertük el a KISZ KB Vörös Vándorzászlaját. — Ebben az elismerésben személy szerint mennyire részes? — Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a mozgalmi munkában sokat jelent a személyes ráhatás, de a közösség szerepe nagyobb. Kell, hogy mások is akarják azt, amit én. Ebben nincs Hiba. Különösen a klubnapok vonzóak. Legutóbb a nyírbátori ZÖLDÉRT fiataljaival rendeztünk közös klubnapot. Volt vetélkedő, humor, ismerkedés és természetesen tánc. Jól sikerült este volt. Legközelebb mi megyünk a ZÖLDÉRT-hez. A 24 éves fiatalember lelkesen mondaná tovább a KISZ-munka szépségét, de a tanácstagi megbízatása is legalább ennyire jelentős. Amikor a választási gyűléseken ajánlották, elhangzottak ilyen mondatok: „Remélik a választók, hogy a falu hasznára lesz.” . * — Megvan bennem a törekvés. Ismerem az embereket, a választóimat, hiszen itt nőttem fel közöttük, szeretnék a hasznukra lenni. — Hogyan? — Mindig van probléma, vannak ügyek, amelyek elintézésében, megoldásában kell a segítség. Már eddig is sok apró dologban, szociális segély kérdésében, vitás ügyek rendezésében kérték a közreműködésemet. — Apró dolgok? — Igen, nekem, vagy más kívülállónak, de annak akinek szüksége van a segítségre, a saját ügye" a legnagyobb gond. Ezért nem vagyok híve a rangsorolásnak. Mindent azonnal és a lehető legjobban intézek. Különösen az idős emberek dolgában nem szeretem a halasztást, mert tudom, az ő helyzetük sokszor már a koruk miatt is nehéz. Mennyi munkát bír el egy ember: nincs arra statisztika. Különben is a teherbíróképességet embere válogatja. Goda Ferencet, úgy tűnik, olyan anyagból gyúrták, hogy minél többet raknak rá, annál keményebben húz. Most az agrártudományi egyetem tanárképző szakára jelentkezett. — Nem azért akarok tanulni, mert elpályázom innen. Szeretnék még sokáig a helyemen maradni. A tanári diplomára azért van szükségem, mert sokat foglalkozom fiatalokkal. Szakmunkásokat, betanított munkásokat képezünk. Ebben a nevelőmunkában szükség van arra, hogy én is többet tudjak. — Nem lesz egy kicsit sok, amit vállalt és vállal? — Fiatal vagyok. Ha nem bírnám a tempót, nem vállalnám. Az oldalt írta: SERES ERNŐ Fényképezte: ELEK EMIL KM