Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-10 / 187. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1980. augusztus 10.

o

Pető Sándor:

Szégyen

Űjra el akartam menni, de megint csak visszafogtak.

— Engedj el, sietnem kell.

— Mert kihűl a mama ebédje.

— Igen — hagytam rá.

— És mit fog enni a mama !

Elgondolkodtam, mit is feleljek, aztán rávágtam:

— Rántott csirkét.

— Csakugyan?... Na mutasd !

— Nincs mit nézni azon.

— Mutasd, ha mondom! — rántotta ki a kezemből az ételhordót. Utána kaptam, de gyorsabb volt, nem tudtam visszaszerezni.

Fölnyírt haj, elálló fülek, fekete torpedógatya klottból, akár madárijesztőnek is elmehettem volna így, tízévesen riogatni a seregélyeket, meg a mit tudom én miféle gyümölcsrabló madarakat,

csakhogy felénk semmi gyümölcs nem termett meg; a gatyaszíj-széles udvarban ócska kacatok tornyosodtak, azt meg nem kellett őrizni, úgyse vitte el senki.

így hát hiába vágytam szabad-vidám madárijesztőéletre, nem lett belőle semmi. Megmaradtan Csusztinak, így hívtak a környékbeli srácok, s riogathattam magamat, ha este lett, s kísértet- árnyakkal lett teli az udvar. A görnyedt, udvari klozet szakállt növesztett, s mintha varázsló lenne, érthetetlen szavakat nyöszörgött a szélben.

Csak a klozet nyikorog, hessegette el lidérces képzelődésemet ilyenkor nagyapám, aki még az árnyaktól sem félt. Közéjük rontott, s taposta szét őket, nekem mutatva meg, hogy nincs mitől rezelnem. De én nem hittem neki, hisz ő maga is szellem volt, spárga-vékony, magába dudogó, hadaró, kampósbotos árnyalak, az éjszakai, udvari kísértetek cimborája.

Állandóan dolgoztatott, percnyi nyugtom sem volt tőle. Anyámat sokszor kértem, szóljon az öregre, hiába; a fáradtságtól még veszekedni sem tudott. A Besz- kártnál volt kalauznő, esténként hazahozta batyunagyságú bőrtáskáját, s asztalra öntve az aprópénzhalmot, álmos szemekkel építette belőle az egyre magasodó tornyokat.

Engem nem engedett sosem közel, csak a kissámliról ülve nézhettem a minden esti kincset, élveztem, ahogy zörgésükkel tele lett a konyha, mintha kitárult volna a mesebeli sziklaajtó, s már küzdöttem is verejtékezve, élet- re-ha!álra a kincset őrző bestiákkal, hogy enyém lehessen mind. Arra sosem gondoltam, mit is vennék rajta, csak azt éreztem, hogy kell.

Egyszóval én voltam a Csuszti, a Beszkárt-kalauznő fia, elvetélt madárijesztő, ezen a madártalan, szárnyatlan földön.

Nyaralni sem mentünk soha Anyám dolgozott, én meg hordtam neki az ebédet. Délben megmelegítettem, ételhordóba raktam s vittem ki az utca végébe, ahol áthaladt a villamos. Az utcaköre ülve vártam mindig, mikor fordul be a sarkon, fémvál- laival szinte széttolva a házakat, s jön jobbra-balra dőlve, részegen, lassan, bizonytalanul, ütközőjén cipelve a bliccelő srácokat. Az Imre utcánál lelassított, hogy anyám fölvehesse az ebédet, s máris tántorgott tovább.

A srácok mindig kiröhögtek, mikor megláttak ételhordót cipelve. Legjobban persze Berci nevetett. A sarkon laktak, hatalmas kőházban. A kerítésen esténként sárgára festett villanykörték világoltak. Kutyájuk is volt, meg vagy négy macskájuk, s annyi pénze, hogy a na- gyobbakkal mindig le tudott állni snúrozni. Nem volt erősebb nálam, csakhogy neki haverjai voltak. Marékszám hordta nekik a cukrot, meg a csokoládét, narancsot, amit én akkor még csak nem is kóstolhattam, s azok örömmel álltak mellé, kiérdemelve a holnapi, meg az azutáni újabb adagokat.

Apját alig láttuk, ügyvédféle* lehetett,-folyton fekete,

tömött aktatáskával mászkált. Hajnalban kocsi jött érte, s csak este hozta haza. Anyja egész nap otthon tén- fergett, szőke, rúzsos szájú nő volt, pongyolában mászkált reggeltől estig. Nem állt szóba senkivel. Utálta a környéket, s a lakóit is, azzal a tüzes szájával legszívesebben fölégette volna az egészet.

Berci az egyetlen gyerekük volt, kényeztették, ahogy csak belefért, mindent megadtak neki, hogy ha már itt kell élniük, különb legyen, mint mi, kiríjon közülünk. Hát ő igyekezett is, bandát szervezett, gyerekzsoldosokat, s jó vezérhez illőn meg is fizette őket.

Hamar rátalált azokra, akik egy-két zacskó cukorért, sosem evett narancsért, fügéA többiek, látva, hogy neki akarok menni, lefogtak, s hátra csavarták a karomat.

Berci leszedte a fedőt, s elégedett mosollyal bámult a vörös szafttal leöntött zöld- babfőzelékre.

— Csusztikám, ez neked rántottcsirke? — hozta közelebb a lábost. —- És ugye te nem ettél belőle, mert kell a mamának?

— Add ide!

— Nono! — kapta el előlem. — Majd én szépen megetetlek, mert ugye éhes vagy?

— Ne hülyéskedj, a^ám várja.

— Hát csak várja — mondta, s fölemelte a lábost, lassan önteni kezdte a főzeléket a fejemre. Rácsorgott az arcomra, az ajkaimra. Az ízét is éreztem, ahogy beleért mellé álltak, másként hogyan is jutottak volna hozzá.

Engem is be akart vonni, de én nem álltam közéjük, nem kellett nekem a narancs, ha annak szolgaság az ára. Mert ő nemcsak adott, hanem kért is, követelt, mint egy hűbérúr, velük végeztetett a házukban mindent. Büszke is volt rá az anyja.

Berci igyekezett belém kötni, de mindig kitértem előle, Gyávának hittek mindany- nyian, mert nem hagytam magam véresre veretni.

Egy nap azonban mégis elkaptak. Nem számítottam rá, vittem az ebédet anyámnak, zöldbabfőzeléket pörköltszafttal.

— Na, Csuszti mi jót főztél mára? — lökte meg az ételhordót Berci. — Viszed a mamának?

Nem válaszoltam, tudtam, semmi értelme. Megpróbáltam elmenni, de nem engedtek.

— Na Jocó, mi lennél, ha hülye lennél? — szólt oda az egyiknek kérdőn.

— Kalauz — vágta rá, s mindnyájan röhögni kezdtek

— És a kalauz fiából mi lesz?

— Süsükalauz.

— Jól van, Jocó — veregette meg a vállát Berci.

— Na látod, kisfiam — fordult újra felém. — Nincs mire fölvágnod. Süsükalauz leszel és kész, ez el van döntve.

futott' a skäfflba. Utáltam mindég, még éhesen sem ettem belőle, de ez akkor nem számított. Nem a kellemetlen íz volt, ami fájt, hanem a szégyen; nem is mert ezt csinálhatta velem, hisz legfeljebb majd lemosakszom, hanem, hogy nem tudtam megvédeni anyám ebédjét.

Láttam a sarkon lelassítani a villamost, egy pillanatra még meg is állt, hogy aztán dolgavégezetlenül induljon tovább, az annyira várt ebéd nélkül.

Nem sírtam, pedig Berci azt várta tőlem, hogy bőgve könyörögjek, de én nem mondtam semmit, csak tűrtem a szégyent, a bemocsko- lást, s megfogadtam magamban, ha tehetem, visszafizetem neki.

ök is látták az ellibegő villamost, s amint eltűnt, el is engedtek, jót röhögve megcsúfolásomon.

Levetettem az ingemet, abba töröltem az arcomat.

Hónom alá rejtve baktattam haza. Nagyapám a vackait rendezgette, egy ócska létra fokait próbálta összedrótozni; hógy tartson;

— Mi van, kölök? — kérdezte, mikor meglátott. — Neked ment a stráfkocsi?

Ledobtam a cuccot a rozoga lugas alá. Teleöntöttem a lavórt hideg vízzel, s locsolni kezdtem magamra. Oldalra sandítva láttam, az öreg az ingemet babrálja. Két ujjal megfogta, fölemelte, mintha nyulat tartana, s most akarná tarkón vágni. Zöldesbarna kavicsként peregtek le róla a zöldbabszemek.

— Mi ez kölök? — jött közelebb. — Mi a rossebet csináltál?

— Semmit... elestem.

— A franc a pofádat! Hát így tudsz te vigyázni anyád ebédjére! — vágta nyakam közé az inget. — Sose jön már meg az eszed?

— Hagyjon már! —ugrottam arrébb.

— így viszed te az ebédet anyádnak, mi! — hadarta, s megint rám vágott.

— Üssön, ha akar — álltam elé. — Üssön! Azt hiszi, elér valamit vele? Jobb lesz attól magának, mi?

Egy pillanatra meghökkent, de aztán mit se törődve a beszédemmel, csak megütött megint.

— Hagyja már abba, úgyse fáj, mit strapálja magát.

— Bántott valaki? — eresztette le a kezét.

— Hagyjon már, úgyse mondok semmit.

Dudogott még valamit, nem is értettem, mit, lecsapta az inget a földre, aztán ment vissza a vackai közé babrá- lódni.

Anyámnak sem mondtam semmit, mit is mondhattam volna, s ha megmondtam volna is, ugyan mit, hogy rám öntötték, bekentek vele ... Maradjon ez csak az én titkom, az én keserűségem, úgyis van baja elég.

Persze ő azt hitte, hogy elcsavarogtam. Elővette a fakanalat, s elvert vele, aztán az asztalra öntve az aznapi bevételt, tornyozni kezdte.

Másnap este egy darab szalonnával magamhoz édesgettem Berci kedvenc macskáját, a Skodrit, amivel aludni szokott, s az ölembe kapva hazaszaladtam vele.

Nagy, kövér, agyonhizlalt kandúr volt. Otthon belevágtam a klozetba, hadd füröd- jön. Nem kellett félteni, hogy kipurcan, egyszer-kétszer azért jól belehempergett, mire ki tudott mászni, s úgy, ahogy volt, szarosán hazaisz- kolt/'ns>r

A kerítéshez lapulva hallottam, amint az ajtón kaparászva bekéredzkedik, s hallottam Berci hangját is, ahogyan nyávogó hangon hívja magához az ágyba, s az ordítását is hallottam, amint segítségért kiáltozik.

Kivilágosodtak a szobák. Anyja eszeveszetten sivított. átkozva azt, aki ilyet merészelt tenni velük. Hát csak átkozzon, gondoltam magamban, úgyse fog rajtam más átok, mint saját születésem, létem átka.

Többet nem törődtem velük, majd kimossák magukat, ha ugyan tudják, ha meg nem, büdösödhetnek ítéletnapig.

Otthagytam a kőházat, a kerítésen villogó sárga lámpasort, és hazainduljam.

Senkinek nem beszéltem el a dolgot, mégis mindenki megtudta. Hamar híre ment felénk a dolgoknak, titka nem is lehetett senkinek.

A srácok is röhögtek rajta, nem is fogadták el a narancsot tőle többé, féltek, hogy annak is olyan szaga van.

Én meg hordtam tovább, magamat riogató madárijesztőként, egész nyáron az ebédet anyámnak, míg a többiek a strandon fociztak, úsztak, vagy éppen csak napoztak, s vártam az estéket, mikor zörögve az asztalid ömlött a barlangnyi bőrtásfcából a kincs, az én nagy-nagy vágyakozásom, az én nagy- nagy hiáiíyom.

Telihold

Vencsellei István Hortobágy-sorozatából

KM

Mohácsi Regös Ferenc'.rajza

I Ié\>od iffl Jiofc