Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 3. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK ' A főn ö k A „Színek és évek" érdekes mellékszereplője Fűzfapoéta a múlt századból — Jónapot főnök! Van egy kis tüze? A hang idegen, az ember is. A megszóllítás kétségtelenül nekem szól. Mi tesz főnökké vajon a váróterem forgatagában? A fémkeretes szemüvegem, a táskám, vagy a kezemben az újság? Valójában sohasem voltam főnök, de hiába magyaráznám. Egyszer mepróbáltam, de hiába. „Látszik az" — mondták. A társadalmi érintkezés egy bizonyos színvonalán a főnök megszólítás jár a vasaltabb nadrágnak, adott esetben egy táskának, vagy éppen annak is, ha valaki a tömegtől külön áll, ha olvas ott, ahol a többiek beszélgetnek, valamiképpen mást csinál, mint mások. Milyen ember a főnök? Más-e, másabb-e valamiben? Es milyen főnöknek lenni? Hogyan látjuk mi őket, hogyan az igazi főnökök önmagukat? Székeken kuporgunk a rablóhús mellett. Kirándult a brigád. Fesztelen jókedv. Aztán megérkezik a szövetkezet elnöke. Egy szempillantás alatt mindenki más lesz. A tréfák eddig önmagukért, a nevetésekért voltak. Most mindenki a főnök mosolyát nézi, és ha a főnök mond valamit. akkor nagyobbat nevetnek, mint amennyit ért a tréfa. Ismerem az elnököt. Tudom, hogy milyen ember az irodájában, ültem vele fehér asztalnál, de ott volt nála nagyobb főnök is. És ő is más volt. Itt, maga sem veszi észre, erőltetetten vidám. Amikor mondom, meglepődik és magyarázza : — Rossz napom volt, rengeteg a gondom, de hántás lett volna, ha nem jövök el. Szemmel láthatóan elkedvetlenedik. Nem akar más lenni, és semmiképpen sem akarja, hogy észrevegyék, ha más. Kimondja!)v.nő<3 astl — Főnökké lenni aránylag nem nehéz. Szorgalom kell hozzá, valamilyen jó belső nyugtalanság, határozottság, a rátermettség bizonyítása. Főnöknek lenni nehezebb. A volt munkatárs, a barát megváltozik az ember körül. Szinte mindenki mindig akar valamit, vagy vár valamit. Elkedvetlenítő igazság, de tökéletesen úgy viselkedni, mint korábban, nem lehet. Más súlya lesz a kimondott szónak, másképpen magyarázzák, másképpen hallgatják. Aki főnök, annak valamiképpen számolni kell vele, hogy magányosabb lesz, mint addig ... A beszélgetésnek vége, ülünk a gyárigazgató szobájában, a kávét várjuk. Elmondom az elnököt, azt is, hogy mit szeretnék erről írni. Azt is, hogy az elnök a rablóhús-evés előtt tudta meg, hogy egy harminc vádpontból álló feljelentés érkezett ellene. Névtelenül. — Az szövetkezet. Ez egy gyár ezer emberrel. Én műszaki ember vagyok. Bevallom, hogy mérnök koromban boldogabb és szabadabb ember voltam. A dolgozó hazamegy. Vidám, vagy rosszkedvű a prémium miatt, én hiába megyek haza, nem tehetem le végképpen a gondot másnapig. Én sohasem tudom egészen biztosan, hogy jól osztottam-e el, hogy nem kö- vettem-e el hibát, hogy nem bántottam, vagy jütalmaz- tam-e érdemtelenül. A hosz- szú gyakorlat segít, de nem old fel a töprengés alól, hogy tudjam: őszinte volt-e aki őszintén elmondott valamit? A mi munkánk, és ez mindig így is marad, szerep- játszás is. Kötelezően az, mert van, akin a szigorúsággal, van akin a dicsérettel segítek, mert nekem az kell, hogy mindenki a legtöbbet adja a gyárnak önmagából. — És ha a beosztottak észreveszik, hogy ez szerep? — Biztos, hogy észreveszik, de rossz szó a szerep. Egyféle magatartást kellene mondani inkább. A főmérnök: — Lejöttem Pestről. Együtt nőttem ezzel a gyárral. Sok embert szeretek itt, de nem érdekel, hogy engem szeretnek-e, vagy éppen utálnak. Szakmám, tehát ki tudom számítani, hogy ennyi géppel ennyi embernek, adott idő alatt mit kell elvégeznie Azért fizetnek, hogy ezt megköveteljem. Más: mérnök az igazgatóm is. ö az ideje felét, de én is legalább a harmadát másirányú dolgokkal töltöm. Ez a hiba. A főkönyvelő: — Ha lelkizni kezdenék, hogy szeretnek-e az emberek, vagy sem, akkor bedobhatnám a törülközőt. A főkönyvelőket ritkán szeretik. Sajnos nálunk nem tanítják, hogy milyen legyen egy vezető. Azt hiszem, hogy ez baj. Beszélgettünk róla, nagyon őszintén és tisztességesen, hogy megváltozik-e az ember, ha mondjuk igazgató lesz belőle. Magyarul: torzít-e az emberen a hatalom, a rang? — Torzít? — Alakít, és nagy baj lenne, ha nem alakítana. Manapság különösen. Nézze, szerethetnek egy igazgatót azért, mert mindennap lemegy a büfébe és ott iszik kávét, vagy mindennap lejár kedé- lyeskedni az emberekkel. Ettől még lehet nagyon rossz vezető, aki amíg kedélyeske- dik, százasokat vesz el akaratlanul az emberektől, mert nem végez el valami mást, amit el kellene végezni. Minket nem az minősít, hogy szeretnek-e, nem a népszerűség, hanem a teljesítmény ad rangot... Azt hiszem, nemcsak magyar átok, hanem emberi gyengeség, hogy a főnökeinkről ritkán beszélünk egyértelmű lelkesedéssel. Sőt: társaságban a vezetőket szidni valóságos divat. Megpróbáltam — társaságban — kérdezgetni, hogy igazából milyen lenne az az ember, akit a beosztottak szeretni tudnának? Megdöbbentő, de még sok válaszból sem áll össze a kép, vagy ami mégis összeáll, az inkább Krisztus, mint igazgató, vagy elnök. Nemcsak a vezetésre való felkészítésnek nincs elég jó iskolája, hanem a beosztotti magatartásnak sincs. Ezt furcsa így kimondani, de ismerek adminisztrátort, aki idegnyugtatót szedett, mert a folyosón szembetalálkozott az a „nagyfőnökkel” és az valahova másfelé figyelt. Nem köszönt. Ebből a szórakozottan elmulasztott köszönésből különböző kombinációkat gondolt ki, eg- zisztenciás félelmeket teremtett. És ugyanígy kombinált volna, ha a nagyfőnök jókedvűen mondott volna valamit neki. Embertelen elvárás lenne azt követelni, hogy azért, mert valaki igazgató lett, mindenkinek mindig mondjon valamit jókedvűen. Nem szoktuk meg, idegesen berzenkedünk akkor is, ha valamit tőlünk megkövetelnek, ha a szigorodó világban hozzánk is szigorúbbak, pedig — ez a dolgok rendje — a főnököknek is vannak főnökei. Ideges (igazgatói és elnöki szobákban elhangzott) mondatokat őrizgetek: — Azoknak odafönt fogalmuk sincs, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk ide- lent... — Még nem tudom, hogyan fogok a főnökök elé állni, ők csak követelnek, én meg hiába teszem ki a lelkem is ide- lent... — A megye követel, de követelni könnyű... Nos, a főnökök véleménye a nagyobb főnökökről sokban hasonlít a beosztottak véleményeihez. Tisztelet a kivételnek, de a vezető-beosztott viszonyban a társadalmilag szükségesnél is erősebb a függőségi viszony, sok benne a szervilis elem. Nem véletlen ez, hiszen, és ezt elfelejteni sem szabad, nincs történelmi gyakorlatunk a demokrácia tudományában. Ehhez tíz-húsz, de még harminc év sem elég. És a kísértés is sok körülöttünk. Ismerek egy termelőszövetkezetet (nem a megyénkbe valót, híreset és nagyot), ahol, amikor írni kezdték a szövetkezet történetét, a vendégház konyhájából kérték fel az iratokat, és a felhasznált húsok, ételek, az elfogyott italok mennyiségéből következtettek, hogy mikor milyen híres vendég járt a nagyközségben. Ez tréfának hangozhat, de nem az. És nem is az a baj, hogy egy baráti állam vezetői nagy traktái kapnak, hanem az, hogy — sokhelyütt — a szakácsok feljegyzései árulkodhatnának arról, hogy milyen kis és közepes vendégek jártak még ott. Termelőszövetkezeti elnök barátom mondja: — Gondold végig! Az emberek itt azt látták, hogy én fél délutánokat koccintgatok, ők meg cukorrépát ástak az esőben. Nem én tehetek róla, hogy el kellett adnom a marhákat, hogy akiknek eladhattam, azok megszokták, hogy megkínálják őket. Persze, hogy a tagok szidnak, én is utálom magam, de amíg a szomszéd ezt teszi, én se tehetek mást. Az eredmény persze majd meggyőzi az embereket ... Nos, az eredmények sokmindenről meggyőzhetik az embereket, de az eredmények egyik kulcsa a beosztott és a vezető természetesebb viszonya lehetne. Közös nyelvül pedig az eredmények értése lehetne. — Mondja főnök! Van egy kis tüze? Körülnézek. A mondat nekem szól, talán a szemüvegem, talán a kezemben tartott újság miatt. Ebben a pillanatban főnök vagyok? Felelősség és kötelmek nélkül. Kóstolgatom az érzést, fgy sem örülök, mert rajtakapom magam, hogy már-már viselkedek. Maradok inkább az, aki vagyok. Bartha Gábor Kaffka Margit szép, egykor a városi dzsentri részéről vad ellenszenvet kiváltó könyvének utolsó fejezetében feltűnik égy érdekes figura: Hazaffy János. A regény főhőse egy levélben említi: „Hidd el,... ez a legnagyszerűbb hely! Az egész ország népe feürrúzódik, ide lassan családonként. Aki nyer a lottérián, idejön fé-, nyesen elkölteni, aki lekoldusodik, idejön nyomorogni, aki sikkasztott vagy megesett, idejön elrejtőzni. ... És mindig több-több. Te, a minap elébem áll a körút kellős közepén egy hórihorgas, őszes, rongyos ember, a hóna alatt csomó újság: rám néz, elkacagja magát nagy örömmel, aztán ilyen rigmust mond: Zimán Klári, aranyrózsa, Fényes orcád hervadóba; Tündöklésed hébe-hóba, Elfizetted sors-adóba. De meglátszik rosszba, jóba, Hogy terólad szól a nóta, Én is érted, — most tudj róla, Juhászkutya lettem vóna! Képzeld csak, ki volt ez a vén bolond; hát Jánoska, a Széchy valahai inasa, aki a sok kamélia-csokrot hordta nekem ezelőtt vagy harmincöt esztendővel. Az öreg itt, újságárus, szocialista meg népköltő, Hazaffy János. Ilyen rigmusokból él; ezt mindjárt fel is írta nekem, markomba nyomta. Az utolsó öt forintomból adtam oda egyet, de úgy, mintha még sok vóna. Hát nézd el, rám ismert!” Nemcsak az egykori szatmáriak, hanem a korabeli monarchia megannyi vidékén is ismerték — és megmosolyogták a fűzfapoéta Hazaffy Veray Jánost. Ki is volt ő? Igazi nevén WeuKta Jánosnak hívták. Levélkézbesítő volt Nagykárolyban, Kaffk; Margit hazájában, önként dobta el a Wewe ra nevet. Minden húznál, ahol levelet adót; át, rigmust mondott hozzá. Később az ú: Veray név mellé odaoiggyesztette a Hazafi; előnevet is. Egykori leírások szerint sziká bolondos, öreges legéiíy volt, zsinórozott fe kete dolmányban, combhoz simuló rámás csizmában járt. Kossuth-kalapján — arnilye valamikor az urak viseltek, később inkább csak a parádéskocsisok — két tenyérnyi ár- valányhaj hivalkodott. Mellét hatalmas magyar kokárdák díszítették. Bajuszát viasszal pödörte hegyesre. Kezében cifrán faragott fokos, fehér és színes papírlapokra nyomtatott versek. A „haza vándor lantosa” ezeket a verseket árulta, bekóborogta az egész or szágot. Ez a félnótás, kótyagos ember rettenetes rigmusokat gyártott: rendíthetetlen kuruc- magyar, aki „megrovási kalandoknak,, keresztelte dörgedelmes kínrímeit, ha a svarc- gelbeket ostorozta, vagy azokat, akik hozza durvák voltak. Irt szerelmesverseket és másokat is, de eleme a gúnyvers volt. Az ország diáksága rajongott érte. Lakást adtak neki, ünnepelték és szívesen látták őt nemcsak tréfát kedvelő urak, de vidéki mesteremberek, sőt lelkes tanítók és lelkészek is. Népszerűsége valóban országos volt. Hazaffy-Veray iskolát csinált. Kósza fűzfapoéták — Honfi Keresztessy Pál, Honfi Dósa István s mások — próbálták vetélytárs- ként legyőzni, ezek azonban csak tengődtek, mert Hazaffy volt az „igazi”. 1905. július 23-án halt meg a „haza lantosa”. Nevét, kínrímeit sokáig emlegették a megyében, lelkes újságcikkek méltatták. így került bele Kaffka Margit „Színek és évek” című, lényegében kortörténeti regényébe. Mint egy említésre méltó mellékszereplő. Nyéki Károly A tízemeletes házak közötti füves területen egy 45—50 év körüli asszony szaladt át. Haja kibontva, lábán zárt papucs, köntöse fel-fellebbent, s kimutatta kékeres combjait. Éppen írni készültem. Éppen — már órák óta. És szokás szerint ez a cikk sem tűrt halasztást. Bezártam fülemet a világ elől. Mert ugyebár azonnal meg kellett oldani valamit. Nyilván egy problémát. Egy elodázhatatlan ügyet. Mint amilyen egy hiánycikk, vagy netán egy gyöngébb minőségű árucikk gondja. Már nem emlékszem. De valószínűleg életbevágóan fontos lehetett. Mint minden, amit mi csinálunk. A kiáltás riasztott fel. A tagolatlan, magánhangzókat reptető jelzés átszökkent az üvegen, s az ablakhoz állított. Az asszony futáshoz nem szokott teste torz mozdulatokkal haladt előre. Nem értettem, mit kiált. Talán a hangja nem volt anyira erős. Vagy az üveg miatt. De nem akartam kinyitni az ablakot. Nehogy azt higgye valaki, mások magánügyeit akarom kilesni. Ha kiabál, hát kiabál. Az ő dolga. Nekem egyébként is dolgoznom kell. Legfeljebb néhány másodpercig álldogálhatok itt. Míg meg nem szűnik a zavaró momentum, el nem hal a kiáltás, és az asszony el nem tűnik a sarkon. Milyen furcsán fut! Vajon ... Vajon miért igyekszik annyira? Hova? És mit kiabál? Kinek? Végül is ez egy lakótelep. Itt nem szokás hálóköntösben és papucsban szaladgálni az utcán. Valami különösnek és rossznak kellett történnie, ha ez az asz- szony ezt teszi. Tulajdonképpen melyik házból futott ki? A szomszédból? Vagy éppen abból, ahol lakom? Távolabb kutya ódalgott. A kiáltásra felkapta a fejét, mint aki érti, de legalábbis érzi a vészjelzést. Aztán szimatolva a közeiben csoszogó öregember botjához törlesz- kedett. A buszmelállóban hárman álltak. Egy öltönyös, enyhén kopaszodó férfi, kezében lapos aktatáskával, és egy aprómintás ruhájú nő, óvodáskorú kisfiát kézen fogva. Ők is a futó asszonyt nézték, de moccanatlanul. Mint szélcsendben figyelik egymást a fák. Ez az asszony miért fut át a tízemeletes házak között a parkon? A férje — mondjuk — egy tömzsi, gülüszemű ember, aki mindén szabad idejét az autója szerelésével tölti. Huszonöt évi házasság után beleesett egy kis szőke nőbe, aki nemrég került a vállalat bérosztályára, s bár nem divat már, miniszoknyát hord. A férfi ma reggel megmondta az asszonynak, hogy mást szeret és elköltözik otthonról. Aztán két bőröndbe beledobálta a hoimiját és elrohant. Az asszony teljesen elvesztette a fejét. Ügy, ahogy volt, papucsban, hálóköntösben szaladt a férfi után. De az is lehet, hogy a fia után fut. Aki már megint összeveszett az apjával valami apróságon. Azazhogy valami aprósággal kezdődött a veszekedés, de a végén eldurvult, amint szokás. És a legkegyetlenebb dolgokat vagdosták a másik fejéhez. Amit csak az egymáshoz egészen közel élő emberek tudhatnak egymásról. Például apa és fia. A fiú dühében kést fogott az apjára. Vagy az apa a fiára. Végülis mindegy. A kés recés élű volt, „stainless steel” felirattal. Egyébként a kenyeret szokták vágni vele. „Engem többet nem láttok” — vicsorgott a fiú, és az anya most fut utána. Micsoda közhelyek! ötlettelenség! Emlékek, olvasmányok cserepeit hiába rágás zt- gatom. Dehát nincs semmi fogódzóm? Nem tudok a körülöttem élőkről semmit? Nem tudok semmit. Bezzeg valamikor! A gyerekkoromban ! A kisvárosban, ahol éltünk! Ha éjszaka felcsendült egy jajkiáltás,- tudtuk, a másik szomszédban megütötte Erzsiké nénit a férje, aki kocsikísérő volt, és nagyon féltékeny. Mellesleg joggal. Ha a piacon, a kosaras Berta néni mosolygott, levelet kapott Amerikában élő fiától. S az az öregasszony, aki mocskos ruhájában, ron gyokkal tömött batyuja mellett ült a dombra vezető lépcsőn, a gyermekét ölte meg harminc évvel ezelőtt. f Utam az ablaknál. Az ismeretlen asszony kiáltozása elhalkult, lassuló futással közeledett a sarok felé. S akkor hirtelen eszembe jutott, hogy hozzám hasonlóan állhatnak felettem is ablakaiknál a lakók, akik velem együtt öt évvel ezelőtt költöztek ide. Ott áll a rövidhajú szőke nő, aki egyszer előttem ült a buszon, s meg- éreztem az általa használt spray illatát. Talán a futó asszonyt figyeli az idősebb néni is, aki nehéz szatyrokkal várakozik reggelente a liftnél. S a férfi, aki folyton részeg, ,»■ mentő is elvitte egyszer. Yalán_ ott állnak a többiek, akikről még ennyit sem tudok, és akik megpróbálják történetté formálni a látványt, emberi tartalmat adni egy jelenségnek. Állunk az óriási kirakatüvegben. Mint a próbababák. A jövő próbababái. Az asszony aztán eltűnt a sarkon, a ház mögött. Vajon most már sohasem ismerhetjük meg futása történetét? Nógrádi Gábor s Azismeretleniörté n öt
