Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 3. HAZAI TÁJAKON Régi házak a Fertő partján Azok az autós turisták, akik Fertődről Sopron felé haladva nem a nagy forgal­mú 84. főutat választják, ha­nem a keskeny, kanyargós, a Fertő partján vezető 8518-ast, romantikus kis falvakon ha­ladnak keresztül. A fő utcákat itt is mint az ország más köz­ségeiben, új családi házak sze­gélyezik, de itt-ottáll még a népi építészet néhány emléke. Mint Fertöszéplakon az úgy­nevezett fűrészfogas építke­zés. öt régi ház: megmentet­ték a lebontástól a népraj­zosok, műemlékesek — s az őket segítő tanácsok. A régi portákat helyreállítják és múzeum lesz bennük. Fertőszéplak — napjainkra teljesen összeépült Fertőddel, az egykori 'Eszterházával — jellegzetesen ipszilon formá­jú település; a falu közepén templom, mellette az egykori Széchenyi-kastély: itt szü­letett a Nemzeti Múzeumot alapító Széchenyi Ferenc. A falu házai és településszerke­zete sokáig őrizték a közép­kori eredetet, de a hatvanas évek közepe táján hirtelen kezdtek eltünedezni a régi épületek: átadták helyüket a két-, háromszintes családi házaknak. Akkoriban az or­szág több táján építettek skanzeneket: Győr-Sopron megyében is felmerült a gondolat, hogy — más épüle­tekkel együtt — ennek a tá­jéknak a jellegzetes fűrész­A Fertő-tájon jellegzetes volt a fűrészfogas építkezés Négy házat nyitnak majd meg a nagyközönség számá­ra. A 31. számúban egy két- szoba-konyhás lakást mu­tatnak be, a 33. és 35. számú­ban pedig szoba-konyha- kamrás lakásokat és a gaz­dasági udvart, teljes korabeli berendezéssel és használati tárgyakkal. A 37-esnek csak a homlokzatát állítják vissza eredeti formájában: belül vitrines múzeumi kiállítás lesz. Ez bemutatja a környe­ző öt falu, az Eszterházy- és Széchenyi-uradalom történe­tét. A soproni múzeum prog­ramjában szerepel, hogy a következő öt évben Fertőrá­koson német, Kópházán pe­A fűrészfogas építkezésre jellemző, hogy a telkek nem az utca tengelyére merőle­gesen, hanem kisebb szögben csatlakoznak az épülethez. Emiatt az egyik ház első ab­lakától rálátni a következő ház tűzfalára. Ezen a vidéken ez gyakori megoldás volt, mára azonban már csak a Fertőszéplak a sojroni mú­zeum gyűjtőkörébe tartozik. A Fertő-parti népművészet tárgyi és szellemi emlékeinek gyűjtése már évek óta tart, de amikor elérhető közelség­be került, hogy tájházban mutathatják be a vidék egy­kori életét, meggyorsult a gyűjtés: a már raktáron lé­vő anyag mellé sok bútort és egyéb berendezési tárgyat vá­sároltak. Egy megszépült ház az öt közül dig horvát táj házat rendez­fogas építésű házaiból is te­lepítsenek át néhányat egy újonnan létesítendő skanzen­be. De a muzeológusok a helyszíni megóvás mellett ér­veltek, és nemcsak anyagi okokból. Itt öt házból álló együttes menthető meg, s ez ma mór igazán ritkaság. Vé­gül a Fertő-táj általános re­konstrukciójának részeként elfogadták a helyreállítás tervét: négy évig tartott a ki­sajátítási eljárás (egy házban még ma is laknak), s 1976 nyarán megkezdődhetett az építkezés. A terveket a VÁTI készítette, a munkát az Or­szágos Műemlékfelügyelőség végzi a soproni Liszt Ferenc Múzeum szakmai konzultá­ciójával. Nagy Lajos utca 31—39. sz. házak állnak ebben a formá­ban. Ezek a házak a múlt szá­zadban épültek, s most, ami­kor a helyreállítás megkezdő­dött, nagyon rossz állapotban voltak: némelyikének a fele hiányzott, s csak az alapok segítségével sikerült rekonst­ruálni. Mindegyik udvarban helyreállítják a melléképüle­teket, gazdasági épületeket is — ehhez nem egyszer másutt, más öregebb háznál kellett mintát keresni. Szinte mind­egyik háznak van valami kü­lönlegessége: a 33. számú­ban trapéz alakú a szoba, a 35. számú udvarán szeszfőzde működött — ezt is helyreál­lítják. Hég a kéménylyuk is ősi formákat idcz (Fotó: Szűk Ödön) nek be. G. B. f 1 Könyves L polc i Pavel Luknyickij riport­könyve nem éppen lefekvés előtti pihentető olvasmány: harcokról, csatajelenetekről és az ezekkel törvényszerűen együtt járó halálról is szól. Elolvasni mégis érdemes. Időseknek, akik átélték ha­zánk felszabadítását — ugyanis erről szól a könyv —, azért, mert saját, szub­jektív élményeiket nemcsak újra élhetik, hanem kibővít- hetik, mintegy összefüggése­iben láthatják. És ez azért különösen jó, mert — a szer­ző is utal rá — a harcok kö­zepette nagyon különböző be­nyomások érték a felszaba­dított térületek lakosságát. Közülük akkor nagyon sokan nem tudták, nem értették, mi történik körülöttük, milyen lesz a jövő. A jövő azóta eldőlt, három és fél évtizede szabad ha­zát építünk, s gondjaink kö­zepette is (európai mércével mérve) jó az életszínvona­FILMJEGYZET Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? Ízlések és pofonok — mint köztudomású — különböz­nek. Én például imádom a morbiditást a moziban, pe­dig tudom, hogy sokan ber­zenkednek tőle és az efféle élménytől a hideg futkos vé­gig a hátukon. A viccben is szeretem az ilyesfajta hu­mort. Hadd mindjam el gyor­san kedvenc anekdotámat (melyet a nemrég megboldo­gult Alfred Hitchcock egyik nyilatkozatában olvastam). Valaki — egy hivatalban — egereket eszik ebédre. Kollé­gája iszonyattal nézi, s mikor már nem bírja tovább a lát­ványt, kifakad: Szörnyű! Mi­ért nem harap hozzá egy kis kenyeret? Hát valahogy így. De tegyük félre az élcelő­dést. Az az igazság, hogy ezt a „fekete stílust” meglehető­sen kevesen értik, s elég rit­kán emelik művészi magas­ságokba. Kétfajta véglet ér­vényesül a filmcsinálás gya­korlatában. Vagy túlságosan komolyan veszik a dolgot a rendezők (egyetlen kikacsin­tást sem engedve meg ma­guknak), vagy a közönséges­ség ösvényeire tévednek. Mondok két példát. Láttam a Frankhenstein egyik új változatát — világ­sztárokkal, pompás kiállítás­ban, a hatáskeltés borzonga­tó fűszereivel. Untatott, mert szikrányi szatíra sem bujkált benne, én viszont a történe­tet egyszerűen nem vagyok képes elhinni. És megnéztem a Caligulát is, mely a vissza­taszító jelenségeket ordenáré naturalizmus képi köntösébe bújtatta (pedig a sztoriban benne rejlett egy jó kis mor­bid mulatság lehetősége). Ted Kotcheff bűnügyi film­komédiájának — mely fenti tűnődésemet ihlette — hosz- szú címe van: Ki öli meg Európa nagy konyhafőnöke­it? Mindjárt folytatom a megkezdett témát, előtte azonban hadd meditáljak ki­csit erről a különös elneve­zésről is. A hosszú cím — isten tud­ja, miért — gyanús. Tudom, hogy van ellenpélda (Jean- Paul Marat stb: a teljesség kedvéért nem veszek el há­rom sort fejtegetéseimből), mégis az az érzésem, hogy ezeket a mutatványokat extravagancia diktálja. Si­kerül-e hőseinknek... — így kezdődött az az irgalmatla­nul hosszú cím, melyet talán fel tudnék idézni (az az igazság, hogy lusta vagyok fellapozni a lexikont), a mű­nek azonban csak egy-két kockájára emlékszem. Szó­val: a cím legyen lehetőleg rövid, frappáns és velős. De félre az előítéletekkel. A Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? a címtől függetlenül remekmű is le­hetne. Sajnos, nem az. (Még egy zárójel: Hol van remekmű a szórakoztató mű­fajban? Mikor kápráztatnak el bennünket a filmcsinálók életreszóló élménnyel, ha re­keszizmainkat akarják „meg­dolgozni”?) Mondom, nem világszám a film, pedig az alapötlete ki­tűnő és potenciálisan benne rejlett egy falrengető bohóc­kodás lehetősége. Max, a háj tömeg gasztro­nómus összeállítja a világ leg­tökéletesebb menüjét. Négy fogásból áll, készítői egytől egyig szakmájuk érdemes mesterei. A desszertet az el­bűvölően szép ifjú hölgy, Natasa készíti. Max — noha asszisztensnője minden fa­latját vigyázza — egyre hí- HjHHBRj . v... A szalonmese akkor válik véresen (vagy forrón?) ko­mollyá, amikor az egyik konyhaművész — származá­sára nézve angol, bár a sze­repet a francia Jean-Pierre Casel játssza — életével fizet tudásáért. Azazhogy másért fizet ilyen súlyos árat. A do­logban — fogalmazzunk vi­rágnyelven, bűnügyi machi­nációról van szó — a szere­lem is ludas. Igen, eltalálták: Natasának van némi köze a meglepő fordulathoz, de nem ő a tettes. A relytélyes halálesetek egyébként folytatódnak. Ha egy üzlet megindul... A má­sodik áldozat az olasz Faue- to Zoffe Velencéből, majd következik menetrend sze­rint — a párizsi séf. A csinos Natasa lenne a soronlevő hul­lajelölt, neki azonban máshoz támad gusztusa. Férjhezmegy — immár másodszor — Ross- hoz, aki kitartóan téblábol körülötte. Előtte persze még néhány veszélyes akadályt el kell hárítani az útból. Ami jó a Ki öli meg Euró­pa nagy konyhafőnökeit? című filmben: rendezője nem akarja eladni jelentős művé­szi teljesítményként, nyíltan vállalja lapátfülű, kiálló fo­gú gyermekét, mármint azt, hogy alkotása a kommersz kategóriába tartozik. Egyébként a gyerek egész­séges. Van neki logikája (nem schopenhaueri szintű, de azért könnyű követni); hu­morérzéke sem rossz (még ha olykor triviálisak is a vic­cei) ; szemlélete nem kárhoz­tatható (a luxusvilágról, melyben Max kétpofára za­bái, derűs fölénnyel beszél). S hagyjuk a végére — ko­rántsem csemegének — a kri­tikai megjegyzéseket. Kicsit túlburjánzó az alap­ötlet. Ismétlődnek a gégék. Nem elég fordulatos a mese. A „fiziológiai cselekvések” miatt a film a jó ízlés leg­szélső határáig merészkedik el. Néha blőd az egész mu­tatvány. Ezzel szemben Jacqueline Bisset gyönyörű. És az aszta­lokon — nem a sütőben! — varázslatos ételkülönlegessé­gek vannak. Ami az első megjegyzése­met illeti, hadd vigasztaljam egy ócska közhellyel férfitár­saimat: Bisset-t is unja va­laki. A második észrevételt megtoldom azzal a tanáccsal, hogy üres gyomorral semmi­képpen se váltsunk jegyet a Ki öli meg Európa nagy kony­hafőnökeit? előadására. Veress József Magyar napló lünk, van perspektívánk. Az akkori időket átélő tájéko­zott kortárs jegyzetei, meglá­tásai azonban most új színt adhatnak a régi tapasztalat­nak. De érdemes elolvasni a fi­ataloknak is, akik csak hal­lomásból ismerik a felszaba­dító Vörös Hadsereg magyar- országi harcait. Az első be­nyomások, az élmények, a harcot maga is átélő szerző írásai érzékletesen mutatják be, hogyan is történt akkor a történelem. Arcokat isme­rünk meg, egyéniségeket: a repülőst, a katyusa kezelőjét, az egyszerű lövészt, a felde­rítőt. Orosz, üzbég, ukrán ka­tonát, híres tábornokot és egyszerű közlegényt, amint apró magyar falvakért, Bu­dapestért harcol. Pavel Luknyickij, a Ma­gyar napló című, a Kossuth és a Zrínyi Könyvkiadónál nemrégen megjelent riportkö­tet szerzője orosz kapitány, szovjet haditudósító volt a második világháború idején. Szegedtől Budapesten át Mo­sonmagyaróvárig (többnyire Malinovszkij marsall csapa­tainak hadműveleti terüle­tén), 1944. november közepé­től 1945. április 4-ig naponta írta feljegyzéseit, adta tudó­sításait a szovjet távirati iro­dának, a TASZSZ-nak. A haditudósító munkája háború idején (néhány kivé­teltől eltekintve) valóban „csak” tudósítói teljesítmény volt: a legfrissebb eseménye­ket adta hírül, hogy sok szov­jet és külföldi újság közölhes­se azokat. Ám a szerző nem elégedett meg azzal, hogy egyszerűen száraz tényeket közöljön. Naplójában valóban napról napra gyűltek az érté­kes, soha senki számára meg nem ismétlődő események el­ső élményeit rögzítő sorok. Maga írja egy helyütt: „Eb­ben a fejezetben a Buda el­foglalása perceiben írt fel­jegyzéseimet közlöm, abban a reményben, hogy fontos és értékes dokumentumok, hi­szen eredeti impresszióimat vetettem papírra. Bármilyen feldolgozás vagy megmunká­lás pontatlanná tenné és meg­ölné bennük az adott pillanat igazságának aromáját.” Iga­za van a szerzőnek: ez az eredetiség tarthatja ébren a figyelmet a könyv olvasása közben is. A szabolcsi olvasót talán felvillanyozhatja, hogy Nyír­egyháza felszabadításának körülményeiről is jut újabb adatokhoz (a harcokat átélő szovjet szemtanú első benyo­másai alapján), de sajnos a kötetbe csak néhány sor ke­rült be Plijev katonáiról. Ez a rész éppen azt mutatja be, hogy milyen nehéz küzdelme­ket vívtak hazánk felszabadí­tásáért a szovjet csapatok. A szerző így ír erről: „Vol­tak nehéz napok is, amikor például két német hadtest északkeletről, a 3. német harckocsi-hadtest pedig nyu­gatról támadva rendkívül erős ellencsapást mért csa­patainkra, gyűrűbe fogta Pli­jev csoportját. S bár Plijev katonái — a páncélosok és a lovasság — nem estek pánik­ba, hanem óriási bátorsággal és hevességggel öt napon át csatáztak az ellenféllel, októ­ber 27-én ki kellett üríteniük Nyíregyházát, amelyet októ­ber 21-én a 4. gárda-lovas- hadtest és A. O. Ahmanov al­tábornagy 23. harckocsi-had­testének egységei szabadítot­tak fel. De ez epizód csupán sikeres támadásunk általános menetében. Nyíregyházáról hamarosan ismét kiűztük az ellenséget és felszabadítot­tuk a várost...” (Pavel Luknyickij: Magyar napló. Kossuth Könyvkiadó, Zrínyi Katonai Kiadó, 1980.) Marik Sándor KM

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents