Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
1980. augusztus 3. Balsiker? KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Geszterédi asszonyok Megszokott kép falun: a tsz ebédlőjében ________VENDÉGÜNK A hölgyfodrász A sárga Ikarus csaknem üresen gördül ki Geszteréd központjából. Kora délelőtt van, az ingázók — közel félezren — már elmentek a korábbi járatokkal. Reggelente kihal a község: a háziasz- szonyok, a helyi hivatalok, üzletek dolgozói maradnak csak otthon, s a tsz-tagok, akik a község határában munkálkodnak a földeken. Bácskái Józsefné Néhány esztendeje itt még „megkövezték” az eljárókat: erkölcstelenséget suttogtak róluk, de ez a szemlélet lassan megváltozik. Azért még szép számmal vannak, akik tartják a hagyományt: a munkapad helyett a főzőkanalat választják. Geszteréden jelenleg másfélszáz a háztartásbeli. Közéjük tartozik Bácskái Józsefné, akivel szép új házában váltottunk szót. — Az általános iskola után édesanyámék nem engedtek dolgozni. Ügy mondták, hogy a lánynak otthon a helye. A három fiútestvérem tanult, valakinek pedig segítenie kellett otthon. 1974-ben férjhez mentem, Debrecenbe költöztünk, s én is munkába álltam: a Gördülőcsapágy Művekben lettem bedolgozó. Milyen más volt a£ élet! 76-ban jöttünk haza, ebbe a házba. A fiatalasszony a tulajdonos büszkeségével kalauzol végig az épületben. A tágas otthont, a konyhát, fürdőszobát, lakótelepi összkomfortot jellemzi. — Az én szobámat is mutassa meg édesanyám — kapaszkodik anyja kezébe a négyéves Csaba. A kisfiú birodalmában hamarosan ketten laknak majd: — Mire megjön a hó, megérkezik a kistestvérem! — -újságolja a gyerek. — Menni akartam dolgozni — folytatja a fiatalasz- szony, — de a férjem nem engedett! Nem mondom, van itthon is munka. Négyszáz öl földön dohányt termesztünk, felesben műveljük a szüleim telkét is. Látja — mutatja dohánylétől megbámult ujjait — már fűzzük a leveleket. Szaláka Lásziónét véletlenül csíptem el a kapuban. A dohányföldre készült ő is. Férje éjszakás volt a Hajdúsági Iparművekben. Le sem pihent, csak átöltözött, sietett a határba. Delelőn jár a nap, ám az asszony nem lustaságból indul csak most a földre. Szalákáné boltot vezet: már túl van a délelőtti műszakon. — Mellékutcában áll az üzlet, de a legszebb vevőkörrel rendelkezik a faluban — mondja büszkén. A kenyértől a mosószerig több száz olyan cikket kínál az „Ildi üzlete”, amire a háztartásokban nap, mint nap szükség van. Havonta 210— 250 ezer forint a forgalma. Talpalni kell érte jócskán. Szalákáné munkáját el is ismerik a községben, sőt munkahelyén is: tavaly megkapta Szaláka Lászlóné a „Kiváló Szövetkezeti Munkáért” kitüntetést. — Mi árván nevelődtünk hárman. Tizenhárom évesen a cséplőgép mellett, 15 évesen üzletben dolgoztam. Asszonykoromban szereztem meg a szakképesítést. A Diószegi utca környékéről, ahol „Ildi boltja” áll, a legtöbben eljárnak dolgozni. A nők a tsz-be, a férfiak Téglásra, a Hajdúságiba. Hozzájuk igazodik Szalákáné munkaideje: reggel fél 7-kor nyit, s a délutáni műszak 6-kor ér véget. — Mikor nyitok, már viszi az asszonyokat a tsz autóbusza, így indulás előtt nem tudnak átszaladni hozzám. Naponta legalább húsz-harminc vevőt nyernék, ha korábban kezdhetnék. De erre nem igen lesz lehetőség. A kenyér Üjfehértóról, a tej Nyíregyházáról 8—9 óra körül érkezik, pedig reggelenként épp ez a két áru kellene legjobban. A geszterédi szakszövetkezet tavaly egyesült a nagykál- lói Virágzó Föld Termelőszövetkezettel. Nagy változást hozott ez a község életében: több mint száz nő lépett a tagok közé. Főleg olyanok, akik azelőtt nem dolgoztak szervezett munkahelyen. — Eleinte féltem —, emlékezik a kezdetre Bugyi Mi- hályné —, hogy nem tudom ellátni a családot, a háztartást, meg az is szokatlan volt, hogy nem lehet késni: pontosan kell kezdeni a munkát. A jó időbeosztást azóta megtanulták a geszterédi asszonyok. A tsz nem kötelez olyan pontosságra, mint egy gyár. Csupán egy feltétel van: az 1500 munkaórának évente meg kell lennie ahhoz, hogy a tagok megkapják az egy hold háztájit. — Azelőtt 10 holdon gazdálkodtunk az édesapámék- kal. Termeltünk mindent, ami embernek, jószágnak kell. Lovunk még van, de a tehenet eladtuk, s a napokban megváltunk a borjútól is. A 10—15 disznóból bizony csak három maradt. Ami a családnak szükséges, megterem most is a háztájiban, de a jószágnak már nem telik a földből. A táp, meg a kukorica pedig, ha üzletben vesz- szük, sokba kerül. Bugyi Mihályné az elsők között jelentkezett a szövetkezetbe. Az egész család dolgozik: férje Tatabányán, az Bkgyi Mihályné Üt- Vasútépítő Vállalatnál, lánya, veje Tégláson, a Hajdúságiban, fia, aki nemrég szerelt le, Balkányban géplakatos. — Nagy munkában vagyunk: házat építünk a lá- nyoméknak, emeletest. Nem akarjuk, hogy kölcsön maradjon rajta, ezért nagyon kell a pénz. Beszéltünk is az asszonnyokkal: velünk akár nyulat is fogathatnak, mindent elvégzünk — de fizessék meg becsületesen! Nem hirdeti ékes cégér a szekér-barázdálta Bajcsy- Zsilinszky utcában Geszteréden, hogy a 11-es számú házban hölgyfodrász dolgozik. Horváth Jánosné tenyérnyi üzletében mégis szinte egymás kezébe adják a kilincset a vendégek. — Jár ide diáklány, tsz- tag, gyári munkás, tanácsi dolgozó — sorolja a fordász- nő. Van, aki hetenként felkeres, mások egy hónapban egyszer-kétszer ha átszaladnak. Ebben a faluban igényesek az asszonyok a hajukra — még azok is, akik esetleg nem járnak fodrászhoz. Az idősebbek, akik esetleg idegenkednek az újtól egy ágba fonják, majd kontyba csavarják fürtjeiket. Vendégeim közül legtöbben 20—24 évesek, de jönnek „tinik”, ötvenesek, sőt idősebb asszonyok is. Igaz, ők többnyire a szürkület leple alatt... Az „Anikó fodrászatban” nincs behatárolt munkaidő. A szőke fiatalasszony akkor sem küld el senkit, ha valaki reggel 6-kor kocogtatja meg az ablakát, s akár este 8 órakor is nyitva áll ajtaja a szépülni vágyó hölgyek előtt. Jó ez a megoldás mindenkinek. Anikónak azért, mert decemberben nyitotta meg a csöpp üzletét, így nem árt, ha kezemunkáját minél többen megismerik. A geszterédiek is örülnek ennek, hiszen akkor szaladhatnak át egy haj- vágásra, fésülésre, mikor idejük, kedvük engedi. — A hajforma kiválasztásánál döntő szempont, hogy könnyen kezelhető és kényelmes legyen — folytatja Horváthné. — A fiatalabbak elsősorban szasszon frizurát kérnek. Ök gyakran kérdezik a véleményemet. Ha valakinek például a hosszú haj áll jól, igyekszem lebeszélni a haj vágásról. A tenyérnyi műhelyben körben a falon fényképek sorakoznak: szép hajú hölgyek tekintenek le róluk a vendégekre. — Volt már példa arra is, hogy valaki e képek alapján választott hajviseletet. Nekem mindegy, hogy milyen frizurát fésülök, de a hölgyeknek viszont számít, illik-e az arcukhoz vagy sem. Hiszen a hajat úgy kell formálni, hogy szépítse a lányokat, aszonyo- kat. Sajnos az idősebbek ritkán hagyják meggyőzni magukat. Ragaszkodnak az évtizedek alatt megszokott hajviseletükhöz, általában tupí- rozás nélküli, hullámos frizurát kérnek. Anikó útja hosszú vándorlás után vezetett a geszterédi fodrászüzletbe. Az általános iskola után szülei eladónak szánták, de lányuknak nem sikerült a felvételi. — Hogy örültem annak a kudarcnak! — derül fel Ani- . kó arca — hiszen világéle- ! temben a fodrászat érdekelt. Gödöllőn jártam a szakmunkásképzőbe, majd másfél évig Debrecenben dolgoztam az egyetemi fodrászatban. Jó hely volt, de mikor édesapám meghalt, el kellett jönnöm, közelebb a szülőfalumhoz. Előbb Tégláson helyezkedtem el. Onnan tavaly december ben költöztem haza, s nyitottam meg ezt a kis üzletet. Beszélgetés közben szélsebesen jár Horváthné keze. Egyik vendégének haját mossa, majd apró dauercsavaró- kat illeszt a fekete fürtökbe. — Igyekszem követni az újdonságokat. Német szaklapokat járatok, az ismeretlen fogásokat pedig barátnőmtől lesem el, aki szintén fodrász, Debrecenben dolgozik. Tudtommal a szasszon nagy térhódítása óta csak az alkalmi frizurák divatjában született újdonság: az egészen rövid, körfufrus, sőt a szabálytalanul levágott haj hódít. Ezeket a modelleket még nem jnertem ajánlani egyetlen vendégemnek sem. Úgy tartják, hogy a szakma művelője ritkán lehet mestersége címere: vagyis a cipésznek szakadt a cipője, a szabó divatjamúlt ruhában jár. Igaz ez a fodrászokra is? — Sajnos igen — mosolyog Anikó. — Nagyon rossz hajam van, nem áll meg benne semmi, meg időm sem igen jut a szépítkezésre. A hét minden napján reggeltől estig dolgozom. Egyedül' a vasárnap szabad: ilyenkor pedig kirándulni járunk a férjemmel. Az oldalt összeállította: HÁZI ZSUZSA Fényképezte: ELEK EMIL Fecskemód ültek a parkok padjain, négyen-nyolcan, vagy feküdtek félig elnyúl- tan a presszók székein. Az őket nem ismerőknek úgy tűnhetett, hogy unottan, semmivel sem tőrödön, de aki szereti őket, az tudta, hogy a belépő társak arcán izgatottan lesték: van-e valamilyen újság, hozott-e borítékot a postás, és ha hozott, mi volt a borítékban. Ha valaki hallgatta őket, akkor tudja, hogy ezerféle dologról beszélgettek, de igazán csak egy érdekelte őket: az egyetemekről, főiskolákról érkező hírek. Latolgatták, hogy az ' elutasítást, vagy a boldogító igent kül- dik-e hamarabb, hogy mi a jobb, a vékony, vagy a vastagabb boríték?... A borítékokban — e-» a dolgok rendje — érkezett jócskán elutasítás is. És a társaságok fogytak. Nem ment, aki már nem reménykedett, boldogan pihent, akinek sikerült. Aztán a társaságok el is fogytak, de előbb még szótlanodtak, komolyodtak. A szülők talán érzik, hogy ez a cseppet sem látványos várakozás mennyire megviseli a gyerekeiket, de nem tudják, hogy mi felnőttek bizony kevesebb emberi méltósággal izgultunk, és sokkal kevesebb méltósággal tűrtük el az elutasításokat. Láttam édesanyát, aki zokogott, hallgattam olyat, aki gyűlölködőn az egész világot szidta a gyermekét ért véli sérelem miatt. Kevesebbet, de láttam és hallgattam olyat, aki most tett szemrehányást a gyerekének, évekkel ezelőtti lógások miatt, úgy, mintha a gyerek őt csalta volna meg felnőtt élete első balsikerével. Akinek gyereke van, tudja, hogy milyen gyönyörű ének az újszülött első sírása. A védtelen élet nyer csatát a számára még idegen világban. Sír és él. Nem szeretnék én túldramatizálni semmit, de az érettségizettek első ilyen nagy csatája a főiskolákról, egyetemekről várt válasz várása, az a parányi, néhány soros válasz. A várás katarzis, a döntés hamleti lenni vagy nem lenni súlyúnak tűnik a gyerekeinknek, akiket puszta sze- retetből a képességeiknél többre becsültünk, akiket, mert sokan szeretnénk beteljesületlen álmainkat velük megvalósítani már pólyás korukban orvosoknak, mérnököknek láttunk. A nemek, a nagy csalódások közömbös, egyforma borítékokban érkeztek, és bár nem döntik el a lét és a nemlét kérdését, emlékeztethetnek a születés katarzisára. Kimondom, mert elhallgatni gyávaság lenne, hogy ezt a mindenképpen emberformáló pillanatot sok családban valósággal ellopják a gyereküktől, megszenvedik, vagy lázadnak ellene, pedig akkor lennének igazán szülők, ha legfeljebb részt kérnének belőle, ha nem szenvedni akarnának, hanem megpróbálnának segíteni a gyerekeknek. Tanáccsal, mert nemcsak diplomás ember az ember, jó szóval, mert a közepesen tehetséges fiatal is, ha dolgozik érte, bejuthat egy-két-há- rom év alatt az áhított felsőfokú tanintézetbe. Ha van pillanat, akkor ez az, amikor verekedni kellene a gyermekünk keserűségével — érte. Verekedtetni kellene a gyermekeinket a maguk életéért, a maguk tehetségének elismertetéséért. jó edzőként meg kellene magyarázni, begy a vert magasság holnap vagy holnapután legyőzhető. Az orvos, a szülésznő küzd az első sírásért. A faarcú keserűséggel nekünk kell meg- verekednünk, ha nem akarjuk, hogy maradandó nyoma maradjon. Igaz, csalódhattunk mi is, de akikben esetleg csalódtunk, azok nálunk már sokkal fontosabbak. Bartha Gábor S I 8 U S |\í OlLlDlAlLlA
