Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 3. O Középkori énekmondó dallamai a toronyzenében Tinódi Lantos Sebestyén A várháború költői között előkelő hely illeti meg a baranyai jobbágyszármazású Tinódi Sebestyént (kb. 1505 —10—1556). Nem készült történelmi szerepre, de mikor az események rákényszerítették, következetesen vállalni tudta a küldetést. Tinódi egy ifjúkori sebesülése miatt a katonasorsot nem vállalhatta, így legalább az énekszerzésben való tehetségét gyümöl- csöztethette a haza érdekében. Nem volt könnyű az énekmondók élete, a cselédekkel voltak egy sorban, hol részesültek valami adományban, hol nem; néha hosszabb ideig megtelepedhettek egy-egy várban vagy udvarházban, máskor állandó vándorlásra kényszerültek. Tinódi a XVI. század legjelentősebb magyar főurai (Török Bálint, István- ffy Imre, Werbőczl Imre, Ná- dasdy Tamás, Báthori István, Török János, Bethlen Farkas) szolgálatában állt. Voltak az énekmondók között, akik elsősorban a kastélyok úri társaságát mulattatták, de voltak, akik a hősi harcok eseményeit öntötték versbe, és városról városra, várról várra vitték egy-egy nevezetes ostrom vagy csata hírét. Tinódi ez utóbbiak közé tartozott, s ezek között is messze a legkiválóbb. Énekeit nemcsak leírta és előadta, de ki is nyomtatta, hogy minél többen tanulhassanak a hősök példájából és a gyávák sorsából, s hogy az utókor számára is fennmaradjon nevük. Tinódi Sebestyén deák számunkra nemcsak az elmúlt idők énekeskrónikása, hanem egy írói magatartás példája is. Tudatosan vállalta történeti szerepét: nem saját gondjai — pedig volt belőlük elég — álltak figyelme és írásai középpontjában, hanem a haza és a nép ügye. A végvárak vonala hosszú, széles ívben haladt a horvát tengerparttól Erdély déli részéig, s így az egyes várak többnyire elszigetelődtek, nem értesülhettek a tőlük távol történt eseményekről. Ilyen körülmények között már a hírek egyszerű közlése folytán arra törekedett, hogy a katonák minél többet tanuljanak énekeiből; nemcsak elmondta a tényeket, de értelmezte is azokat, nemcsak a hírközlés volt a munkája, hanem a hírmagyarázat is. Az 1547. évi török béke után Fráter György, Izabella királyné mindenható kincstartója felevenítette Magyar- ország és Erdély egyesítésének kérdését. 1549-ben Ferdinand király megbízottaival Nyírbátorban megegyeztek Erdély átadásáról. Tinódit 1548. július 25. körül a készülőben lévő nyírbátori egyezmény miatt küldötte Nádas- dy Tamás Nyírbátorba, hogy az eseményről tudósításokat küldjön. Az említett tanácskozáson a tárgyaló felek: Martinuzi Fráter György, gróf Salm Miklós, Báthori András és Bornemissza Pál erdélyi püspök voltak. A tárgyalás azonban a következő év szeptember 8-ra halasztódott. Tinódi nyírbátori tartózkodása, illetőleg fáradozása nem volt teljesen eredménytelen, mert itt-tartózko- dása idején írta meg egyik legkülönb versét, a „Sokféle részögösröl” címmel. Ennek utolsó versszaka így hangzik: „Az ki szörzé, neve Sebestyén, szoméhságában, / Nyírbátorban ezör ötszáz és negyven nyolcban, / Udvarbírák bort nem adnak vannak átok- jában.” Tinódi Sebestyén megénekelte az 1479. évi kenyérmezei nagy győzelmet is, amikor Báthori István és Kinizsi Pál fényes diadalt aratott a török felett. Tinódi Sebestyén vándorénekes énekeihez dallamot is maga szerzett, s valószínűleg lantkísérettel adta elő őket, ezért Tinódi Lantosnak is nevezték. Ferdinánd király költői munkásságáért nemességet adományozott neki. A XVI. sz-i epikus költészet minden műfaját művelte. Tinódi írt bibliai históriákat, széphistóriát, de legjelentősebb művei a török elleni magyar harcok eseményeit megörökítő históriás énekek (Eger vár viadaljáról való ének, Buda vesszéséről, Erdélyi história stb.) írt erkölcsi tanulságokat summázó költeményeket is: (Sokféle részögösröl, Az udvarbírákról és kulcsárokról stb.). Históriás énekeit Cronica címen nyomtatta ki (1554) Kolozsvárott; az igazság megírására törekedett bennük; történeti szempontból forrásértéknek. A népdalok és egyházi népénekek számos dallamát átvették. Tinódi Lantos Sebestyén emlékére a „Sokféle részögös- ről” c versének dallamát Farkas Ferenc zeneszerző feldolgozta toronyzenének, mely az évente (augusztusban) megrendezésre kerülő zenei napok szignáljaként hangzik fel a nyírbátori fa harangtorony erkélyéről. Alakjáról pedig Kiss István szobrász- művész Nyírbátorban a műemlék református templom elé szobrot készített. Dr. Szalontai Barnabás Az énekes krónikás szobra Nyírbátorban (Elek E. felv.) SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Lina óvónő lett Nézegettek a lányok a főiskolán, a felvételin, hogy ez a kis cigányasszony akar óvónő lenni ? Én meg azért is mindent meg akartam tanulni, mindent szerettem volna tudni. Aztán kitapasztaltam — már eléggé a végére —, hogy nekem az agyam reggel 10— 11 óra felé vág a legjobban. Mégis sokszor volt, hogy a lányok nem engedtek be előbb vizsgázni, csak dél tájban. — Hát még az államvizsgám milyen volt? Akkor azt mondtam, úgy tíz óra tájban, hogy én mindenképpen bemegyek. Azt mondták, hogy vigyek be kávét az elnökségnek. Megyek befelé, kiöltözve, sarkos cipőben, de a tálca remegett a kezemben, hogy csak úgy táncoltak a poharak. Mondtam, hogy most- már nem megyek ki, szeretnék vizsgázni. Húzzak egy tételt — bíztattak. De én inkább azt kértem, adjanak egyet. A 11-est kaptam, nagyon megörültem neki. Az anyanyelvi nevelés az óvodában. Ami eszembe jutott két oldal vázlatot csináltam. Aztán beszéltem a hodászi 2. számú cigányóvodáról, nálunk hogy csináljuk. Amikor kijöttem, a folyosón az igazgató is gratulált. Később kihirdették az eredményt, hogy hármassal végeztem, akkor én olyan boldog voltam ... Rézműves Mihálynét csak Linának ismerik Hodászon. De ismerik közelebb és távolabb azok közül is sokan, akik a cigányok sorsával, helyzetével foglalkoznak. Bemutatták az újságok hasábjain, mellékszereplő volt a Koportos című filmben. Többnyire örvendeztek afölött, hogy a sok akaraterő diadalra jut, hogy Lina mennyire sokat tesz a maga módján az emberekért. Általában csak a szépet és jót, az eredményeket propagálták, mintegy azt mutatva, hova lehet ma eljutni bárkinek Magyarországon. Pedig Linának, vagyis a kis Lakatos Karolinának a sorsa ugyanúgy alakult kezdetben, mint a többi cigánylánynak. Szép volt, okos is, de az általános iskolából csak hat osztályt járt ki. Amikor férjhez ment, csak 17 éves volt, 18 éves korában 1957-re már megszületett az első fia. — A tanító bácsi szeretett nagyon. Az bíztatott mindig, hogy tanuljak, ne hagyjam abba. Csakhogy a tanulásra a gyerekszülés, nevelés közben aligha gondolhatott. A férje helyben dolgozott, az állami gazdaságban. A féleségnek viszont az ötvenes, hatvanas években csak az őszi betakarítás idején jutott napszám, akkor lehetett valamivel pótolni az egy keresetet. Mert a család is bővült közben. Megszületett a második fiú, aztán 1967- ben a kislány, Melinda. Rézművesék valamiben mégis különböztek a néhány cigánytól. Jobb életre -vágytak. Ahhoz, hogy házat építsenek takarékoskodni kellett, elegendő alap volt a férj 11 éves munkaviszonya az állami gazdaságban. Nekifogtak, kölcsönt kaptak a gazdaságtól, az OTP-től, s 1968—69-ben felépült a nagy, kétszobás, SZ—8-as sátortetős ház. — Akkor kezdtem el dolgozni, 1969-ben — mondja Lina. — Sok volt az adósság, kellett a kereset. Dajka volt az óvodában. Közben mind a tanács, mind a helyi termelőszövetkezet sokat bajlódott azzal, hogy valamiképpen jobb vágányra terelje a cigányok sorsát. A putrikat fel akarták számolni, a gyerekeket nevelni kellett. Azonban az iskolában nem nagyon tudtak mit kezdeni azzal a hatéves kicsivel, aki alig ismert néhány magyar szót, egyes fogalmak pedig — ami másnak természetes, mint az asztal, a fésű — előtte ismeretlenek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy ebből csak bukás, az általános iskola be nem feje- zése következett. Linát nem nagyon kellett bíztatni, hogy lejárjon a cigánytelepre, tanítsa a gyerekeket. Játszott velük egy udvaron, kis versekre, dalokra tanította őket. — Ügy csináltam én azt, társadalmi munkában, nyáron, amikor jó idő volt — emlékezik. — Szálkáról segített Vas elvtárs, a népfronttól. Közben a tsz a telep mellett hozzákezdett egy óvoda építéséhez. Nyilvánvaló volt, hogy a dajka Rézműves Mihályné lesz, hiszen ő ért a kicsik nyelvén, neki fogadnak szót jobban még a szülők is. Az volt a cél, hogy legalább azok, akik a következő évben iskolába mennek, már az óvodában előkészítésen vegyenek részt. (Engedtessék meg itt egy kis kitérő, amiről az eddigi jelentések mindig szemérmesen hallgattak. A cigányok megnyerésében ugyanis ez idő tájt már „konkurencia-harc” alakult ki. A helyi görög katolikus lelkész külön misét szervezett a cigányoknak, egyre több embert nyert meg, s úgy tűnt, hogy az egyház hatása nagyobb lesz, mint amennyi erőfeszítéssel az állami szervek tudnak változtatni a cigányok sorsán. Nem véletlenül emlegették, hogy a telepen élő több száz cigány kedvéért a pap megtanulta a nyelvüket, de ugyanez a tanács egyik emberéről sem volt elmondható. S nyilvánvaló, hogy a vallás mítosza, a gyertyák lobogása a putriból kikerülőknek legalább egy túlvilági gyönyörű életet csillantott fel.) — Volt nekem haragosom a cigányok között bőven — folytatja Lina. — Most is van olyan, hogy ha tud rólam valami rosszat, akkor máris megy, jelenteni. Ám a cigányóvoda dajkája nem adta fel a harcot. Mert ez már nem a maga jobb életéért folyt, hanem a többiekért. Fotelben ülünk Rézművesék házában, úgy beszélgetünk. A szomszéd szobában halkan szól a televízió, az olimpia eseményeit figyelik a gyerekek. A férj kávéval kínál, nem állja meg szó nélkül, amikor a telepen élőkről beszélünk. — Éppen ők között vannak olyanok, akik nem veszik figyelembe, hogy ez az asszony mit tett a cigányságért. Még mindig ott laknának a putriban, megenné őket a kosz, meg a serke — indulatoskodik. — Hogy mit változtak, azt a gyerekek rajzán lemérhetjük — folytatja Lina. — Hétnyolc évvel ezelőtt, ha eléjük tettem egy papírt, hogy rajzoljanak házat, akkor a papír sarkába került egy kis kunyhó, picinyke ablakkal. Most meg palotát rajzolnak, olyat, ami ha nekik nincs is, de szeretnék, ha lenne. Nagyon jó, hogy építették ezeket a C-la- kásokat a telep helyett. A férj eljárt Pestre dolgozni, a feleség pedig nem restellt idahaza tanulni. Előbb az általános iskolát fejezte be magánúton. — Nyolc évig súroltam, hordtam az ebédet kis kocsival a fenti óvodából. Az elején egymás után jöttek és mentek az óvónők, öt is volt, aki elment. Én meg nem akartam, hogy átjáróház legyen az óvoda. Ezért akartam tanulni. Tegyük még hozzá, hogy közben a betegségek sem kímélték. A kislány császármetszései született, utána epére, vakbélre kellett műteni, majd daganata volt. — De az is elmúlt. És én voltam a legboldogabb, amikor felvettek a Hajdúböszörményi Óvónőképző Intézetbe. Nem bántam én a családot sem, hanem tanultam. Mihály el is rosszult egy kicsit Pesten, sokat hívták a barátok a kocsmába. De most már itthon dolgozik, újra nevel a háznál egy kis bikát, így már jobban fogunk boldogulni. — Az iskolában csak azt mondtam: „Jaj, tanár úr, csak mosolyogjon rám, amikor kérdez, mert akkor jóban tudok.” De segítettek, amikor a szakdolgozatomat csináltam, akkor Nyíregyházára jártam be, ott is támogattak. A megadott 25 oldal helyett én ötvenet írtam. S tegyük még hozzá, hogy a társadalmi elismerés sem maradt el. Nyíregyházán megválasztották a népfront mellett működő cigánybizottság elnökévé, Hodászon pedig tanácstag lett. — Azt mondtam régen, hogy bár ne mentem volna ilyen hamar férjhez, mert akkor tanulhattam volna. De most már megnyugodtam. Negyven éves koromra csak elmondhatom, hogy elértem, amit akartam. Igaz, hogy megszenvedtem érte, igaz, hogy sokat segítettek, mert azt ki ne felejtsem, hogy a tanácson is nagyon támogatták az óvodát, mellettem voltak. Ezek után viszont úgy érzem, hogy a fajtámnak is bizonyítottam. Higgyék el, hogy azért tanultam, mert nekik akarok segíteni, az ő gyerekeiket akarom tanítani. Mert van okos a cigányok között, de még hozzá kell segíteni őket, hogy tovább jussanak, tanuljanak. Lányi Botond Tornyok és háztetők. Kiss Attila rajza
