Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 24. A nyári egyetem missziója SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK V 'get ért az idei nyíregyházi nyári akadémia. A közel száz keletnémet vendég visszatért hazájába, magával vive az itt eltöltött két hét tapasztalatait, benyomásait. A Szervezők számára pedig már az utolsó nappal megkezdődött az 1981. évi program előkészítése, szervezése. A hazai nyári egyetemekről kiadott idei tájékoztató füzetben az érdeklődők hiába keresték a nyíregyházi rendezvényt, mert az — az illetékesek döntése nyomán — nem szerepelhetett egyetem, hanem csak nyári akadémia <;ímen, t. i. az idei rendezvényt csak keletnémeteknek hirdették, a hazai hallgatók is hiányoztak. A kívülállók nyugodtan mondhatják, hogy az elnevezés teljesen mindegy, a lényeg a tartalmas, eredményes munka. Különbség azonban mégis van a nyári egyetem és akadémia között: az előbbi központi anyagi támogatásban részesül, míg az utóbbi nem. Egy kéthetes program összeállításánál pedig nagyon is mérlegelni kell az anyagiakat: ha több pénz áll a szervezők rendelkezésére, többet tudnak nyújtani a vendégeknek. Tanulva az elmúlt év tapasztalataiból, az idén csupán 9 előadást hirdettünk meg, melyek többsége a magyar— német történelmi, kulturális, irodalmi, kultúrtörténeti kapcsolatokról adott színvonalas áttekintést. Véleményünk szerint munkánk legnagyobb eredménye, a címben megfogalmazott missziója éppen az előadássorozat volt. A jó idő és a fakultatívnak meghirdetett előadások ellenére a hallgatók 50—90 százaléka mindig jelen volt az előadásokon, s a siker nemcsak az előadásokat követő tetszésnyilvánításban volt mérhető, hanem még inkább az' előadásokat követő konzultációkon. Mégis, mi volt ebben a misszió? Az, hogy keresztmetszetet adtunk közel száz, Magyarországról teljesen más elképzeléseket valló külföldinek e kis hazában élő nép sorsáról, küzdelmes múltjáról, kulturális és művelődéstörténeti eredményeiről, eredménytelenségeiről, a ma legégetőbb kérdéseiről, örömeinkről, gondjainkról. Midezt tettük őszintén, kritikusan és önkritikusan. Mert csak ekképp közeledhetünk igazán egymáshoz, ekképp születhetett közöttünk olyan barátság, amely már most biztosítja, hogy az idei hallgatók közül sokan visszatérnek jövőre, vagy hírünket terjesztve elhintik másokban az irántunk való érdeklődést. Azt vallottuk és valljuk ma is, hogy egy országot és annak népét, jelen esetben elsősorban Nyíregyházát és lakosságát legalább úgy megismerheti az idegen az utcán, a piacon, az áruházban, a strandon, mint az előadásokon keresztül. Számításaink, úgy érezzük, beváltak. Szinte valamennyi vendégünkkel elbeszélgettem az utolsó napokban, kértem, mondják el jó és rossz benyomásaikat egyaránt, hogy a jövőben kívánságaikat figyelembe véve szervezzük és tegyük tartalmasabbá ezt a két hetet. Nyugodtan és büszkén mondhatom, hogy a rossz benyomások elenyészőek voltak. Álljon itt néhány észrevétel, amely csaknem minden résztvevő szájából elhangzott. Meglepte őket az üzletekben tapasztalható bőséges árukínálat, a nyíregyházi emberek udvariassága, szolgálatkészsége. Kimondottan élvezték a sóstói gyógyfürdőt, mert mint mondották, otthon, náluk az NDK-ban egyetlen termálfürdő sem található. Szeretnék, ha jövőre több kiránduláson vehetnének részt, elsősorban a, megye népi műemlékeit, termelőszövetkezeteit, üzemeit szeretnék meglátogatni. B ízunk abban, hogy jövőre mind a visszajá- róknak, mind pedig az új hállgatóknak tartalmas, élményekben gazdag két hetet tudunk biztosítani, hogy pihenve, szórakozva és kulturálódva ismerjék meg mai igazi valóságunkat, s azt az utat, melyet meg kellett tennünk ahhoz, hogy idáig elérjünk. Ezért hisszük és valljuk azt, hogy missziót teljesítünk, még akkor is, ha csak a nyári akadémián és nem a nyári egyetemen. Dr. Acs Zoltán, a nyári akadémia titkára Á kisember világának megörökítoje Vadász Endre emlékkiállítása 1901. február 28-án született Szegeden, 1944. június 3-án halt meg a gödöllői munkatáborban Vadász Endre, a modern magyar rézkarc Európa-szerte ismert kiválósága. Rövid életéből 9 évet Debrecenben töltött, ott alkotta grafikai életművének legszebb darabjait. A debreceni . Déri Múzeum őrzi életművének legjavát, amelyből most egy reprezentatív válogatás kerül bemutatásra a nyírbátori Báthori István Múzeumban (augusztus 23-tól szeptember 10-ig). 1928-ban került Debrecenbe, 1933-ig a zsidógimnázi- um tanára volt, utána, négy évig, csupán művészetéből és művészetének élt. Ekkor már Fruchter-, Szinyei-, Wolfner- díjas, két ízben nyerte el a Zichy-díjat és 1929-ben a bar- celóniai világkiállítás bronzérmét. A velencei biennálén, a rotterdami, hágai, clevelandi, chicágói grafikai tárlatok, pályázatok állandó résztvevője. Ex librisei, könyvillusztrációi eljutnak a világ minden tájára, számtalan megrendelésnek tett eleget. Debrecenben a haladó Ady Társaság művésztagja, s munkatársa az Ajtóst Dürer Céh folyóiratának, a „Magyar Ex libris”-nek. Három egyéni kiállítást rendez a Déri Múzeumban, s Békés István, az ismert író kiadja két grafikai albumát. 1936- ban Budapestre költözött, több kiállítását rendezte a Tamás Galéria és kiadta „Budapest” című színezett rézkarcalbumát. ’ Már 1928-tól több ízben megfordult Olaszországban, Franciaországban, a 30-as években pedig egy holland műgyűjtő barátjával, Kuylennel beutazza az olasz és francia Riviérát, Svájcot. Temperaképei, grafikái a változó tájélmények megfogalmazói. „Svájci téli táj”, „rFancia Riviéra”, „Pyránói móló” című temperái köny- nyedségükkel, hangulati ere- jükket fogják meg a nézőt. Grafikáin, főként rézkarcain a tájban és a tájjal együtt élő ember a legfőbb témája. Képelemei: trattóriák, intim terek, hidak, szobrok, régi utcák, csónakok, s bennük, mellettük beszélgető, csendesen szemlélődő, hálót javító, vagy bódék mélyén válogató kisemberek. Megragadó az egyéni látásmód: a sajátos báj, játékosság, fantáziagazdagság. Képzeletét Firenze mozgatta meg leginkább: a San Marco kolostor misztikus- sága, Fra Angelico emléke, a Ponte Vecchio forgataga, a vízparti városka finomságai. Alföldi tájélményből fakadó karcain megjelenik a harmincas években o társadalmi, szociális mondanivaló. A finom, japán rajzokra emlékeztető, hajszálvékony vonalhálókra épített művek főszereplő^ a kertész, a favágó, a széntelepek munkása, a szántó-vet# paraszt. Számtalan cirkuszt ábrázoló műve, vagy cigányéletből vett karca sivárságot sejtet a színes külső mögött. Ha fa- vagy linómetszetben dolgozza fel e témákat, csak kevés fehér fénnyel töri meg vigasztalan feketéit. Kis méretű rézkarcai monumentális hatásúak: kis felületen tömegeket mozgat (pl. „Cirkusz”, „Korcsolyázók”), vagy hatalmas tájakat fog át felülnézetben („Végig a part mentén”, „Bajai halpiac”, „Sürgönypóznák”). Némely művét e hatások miatt érezzük breughe- losnak. Vadász tisztelte a németalföldi mestereket, merített is témavilágukból, látásmódjukból, de a korabeli magyar élet ízeivel, hangulataival telítette, saját mondanivalójához idomította e témákat. „Korcsolyázók” című művének szegély jegyére ezt írta: „apres Breughel”, vagy „Harmadosztályon” című metszet e alá: „apres Daumier”. Ez utóbbi műnek nemcsak témaválasztása, de szociális érzékenysége is rokon a hagy francia mester rajzával: vonaton ülő, erőteljes, gyermekét tartó jelképes nőalakjával a jövőbe vetett hitét fogalmazta meg. Ez a jövő azonban egyre bizonytalanabbá vált Vadász Endre számára a háború kitörésekor. Művein érezni a szorongást, majd a növekvő félelmet. A 40-es években egyre több fehér-szürke téli tájképet fest, grafikáinak egyes elemei apró jelzések, halk sikoltások. Mintha Radnóti sorait idézné két újévi köszöntő lapja. Az 1940-es kisgrafikán szöges drót keríti be a szántóföldeket, rajta elárvult madár, a földön sarló, lekaszált virágokkal. Az 1942-es apró karcon viharos tengeren hányódó hajó, oldalához dűlő angyallal, „PAX” zászlófelirattal. Mintha, megérezte volna a finom, törékeny idegzetű Vadász Endre jövendő sorsát, a rá váró borzalmakat. 1943-ban a szajoli munkatáborba viszik, erről az időszakról még hírt adnak gyors iramú „naplójegyzetei”: az ólmosszürke egű szajoli tájkép- akyarellek. 1944-ben átviszik a gödöllői táborba, ahol nem bírva megaláztatásait, 1944. június 3-án öngyilkos lett. Festményeit, grafikáit széthurcolták, rokonai, barátai, a szegedi, a debreceni múzeum őrzi kis remekeit. E csonkán maradt életmű is rejti Vadász Endre ars poétikáját: a szépség, a kultúra megszállott szeretetét, a kisemberek világának művészi megörökítését. Sz. Kürti Katalin művészettörténész A mentőtiszt Váltakozó hangmagasságú kürtre cserélték a vijjogó szirénát a mentőautókban, valamennyi kocsit modernebb életmentő készülékekkel szereltek fel, Mercedes gyártmányú mentőautót állítottak a betegellátás szolgálatába, ám mit sem érne a legdrágább felszerelés, ha nem párosulna-a mentőtisztek és ápolók fokozottabb felelősségével, nagyobb szaktudásával. Ez a pálya nem kedveli az „ingázókat”, ide csak egyszer lehet jönni, vagy egyszer lehet felmondani. De akkor egy életre. Nem rendelet, hanem a munka természete hozza ezt. Mert ha valaki megszereti ezt a hivatást, nem tudna mással foglalkozni az életben, ha viszont úgy érzi, nem neki találták ki, soha többé nem vetődik a mentőkhöz. Ferdinánd' László, a nyíregyházi állomás mentőtisztje kis kitérővel talált erre a pályára, tizennégy éve viszont végleg eljegyezte magát ezzel a hivatással. — Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már kisgyerekkoromban mentőtiszt akartam lenni — emlékszik vissza a fiatalember. — A kalandos pályák vonzottak, nyomozónak készültem. Majd az érettségi után a vasútnál lettem forgalmi szolgálattevő. Itt megszoktam a vasút katonasághoz hasonló fegyelmét, a szigorúságot, mégis kenyértörésre került a sor. Valami olyan foglalkozást akartam, ahol nem takarózhatok mások véleményével, a felelősség, a döntés visszavonhatatlan és csak egyszer lehet valamit kimondani. így jöttem ide mentőápolónak. A fiatalemberben hamarosan meglátták a jószemű, gyorsan dönteni, tudó, hozzáértő egészségügyi szakembert. Főiskolára küldték, a mentőtiszti karra. 1973-ban szerzett oklevelet, s utána városi és megyei szolgálatvezető, vagy kivonuló mentőtiszt az állomáson. — Mindkét beosztás mást és mást jelent. Ha kivonulóként teljesítek szolgálatot, tizenkét órán át felelek a betegek kórházba szállításáért, a szakszerű beavatkozás megkezdéséért. Már a bejelentéseknél rangsoroljuk, melyik eset a súlyos, hová menjen az ápolóval mentőtiszt is. Bizonyára sokan veszik okvetetlenkedésnek, amikor a legapróbb részletek után is érdeklődünk a telefonban. Van, aki hamar elveszti a fejét, miért számít az, hogy hány éves1 a' bajba jutott, első vagy sokadik szüléshez kérik-é a mentőt. Pedig az ellátás legalapvetőbb feltétele, hogy már a mentőkocsiban úgy készítsük össze az eszközöket, a gyógyszert vagy az injekciót, hogy magunk előtt lássuk a rászoruló beteget. — Nehéz ilyen helyzetben megnyugtatni a telefonálót, aki általában zaklatott állapotban tárcsáz bennünket és esetleg nem érti meg, miért kérdezünk meg minden csekélységet. Ha kivonuló tiszt vagyok, közvetlenebb a kapcsolatom a betegekkel. Tulajdonképpen annyi a tennivalója ilyenkor a mentőtisztnek, hogy elsősegélyben részesítse a sérült embert. Valójában pszichológusnak, pedagógusnak is kell lenni egy személyben. Különösen falun vagy kertvárosban az a szokás, hogy mire a mentőt kihívják, összegyűlik a szomszédság, az ismerősök. Mindenkinek van véleménye, mit hogyan kell csinálni, mit etessenek, itassanak a beteggel, elhangzanak az első történetek, hogy a Mari néni is éppen így járt húsz éve, és akkor szalmiákszeszt szagoltattak vele és így tovább . . . — Nagyon udvariasan, de határozottan szoktam ilyenkor mindenkit elküldeni a beteg mellől, a családtagok kivételével. Mert ilyenkor a legjobb szándék ellenére sem biztos, hogy a legjobb megoldást javasolják. Az udvariasságot azért hangsúlyozom külön is, mert ebben a helyzetben rendszerint mindenki ingerlékenyebb és gyakran jön utólag panasz a mentős ellen. Az esetek többségében azzal az indoklással, hogy nem volt elég udvarias az ott-tartózkodókkal. Tizennégy év alatt még egyszer sem kezdeményeztek ellenem emiatt fegyelmi eljárást... A mentős legfontosabb feladata, hogy megakadályozza a beteg állapotának romlását. Ha ezt sikerül elérnie, nyugodtan átadhatja az illetőt a kórházi orvosnak. Az adott szolgálat akkor telik le, ha ,a tüzetes pontossággal vezetett menetlevelet átnyújtja a szolgálatvezetőnek. Egyébként a menetlevél azon ritka dokumentumok közé tartojik, amit so- * ha nem selejteznek. Egy idő után Pestre kerül, a központi nyilvántartóba, s ha száz év múlva valakinek az az ötlete támadna, hogy utánanézzen: a nagymamáját milyen panasszal szállították a kórházba, nyugodtan megnézheti... Egy egész megye, sőt nem túlzás azt állítani, hogy az ország mentős-vérkeringését is érzékeli a megyei szolgálatvezető. Ferdi- nánd László huszonnégy órás szolgálatot teljesít ilyenkor egyszerre. A piciny irodában mágnestérkép jelzi a futó autók helyét, a kapott feladatot. Ilyenkor a szolgálatvezető egyezteti, hogyan szervezhetik meg a legésszerűbben a betegek gyors szállítását. Ismerni kell tájat, falut, embert. Ha például Máriapócsra kell hazavinni valakit a kórházból és közben befut egy hívás Kállósem- jénből, akkor visszafelé az a mentő veszi fel a beteget, hiszen hamarabb odaér, mint ha * Nyíregyházáról indulna egy kocsi. S az sem közömbös, hogy ne fussanak üresen az autók. — Szolgálatvezetőként kicsit távolabb vagyok a betegektől, mégis sokat tehetek értük. Ha mondjuk, balesethez riasztják a mentőt, szinte mire a helyszínre ér a kocsi, már értesítem a kórház sebészeti osztályát, s ott előkészülnek a műtéthez, közben a nővérek már_ a betegfelvétellel kapcsolatos teendőket intézik. Mire a sérült a kórházba ér, minden óraműszerűen működik. Nincs felesleges kapkodás, orvostól a portásig mindenki tudja a kötelességét. A huszonnégy órás szolgálat alaposan próbára teszi az ember fizikai erejét, szellemi teljesítőképességét. Vajon a huszonnegyedik órában lehet-e ugyanazt várni a mentőstől, mint az elsőben? — Nem érzek nagy különbséget a szolgálat egész idejej^tt. ^ígrp^gjrpl^fpégiiúieg. hogy ákkor fárad el valaki, ha nines mitiési- nálnia? — kérdez vissza. — Itt azonban ez elképzelhetetlen, soha nem ismétlődik meg kétszer ugyanaz az eset. A döntés kényszere hihetetlen energiát szabadít fel az emberben. Egész egyszerűen nem vesz tudomást a külvilágról, a fáradtságról. A kapott és adott feladaton kívül akkor semmi nem létezik a mentős számára. Doppingol annyira minden esemény, hogy nem tudok másra figyelni. Csak amikor átadom a szolgálatot, akkor érzek kimerültséget, olyankor minden eszembe jut, amit addig tudatosan kizártam a gondolataimból. Hirtelen szakad rám minden, és ilyenkor biztosan hibáznék, ha a legcsekélyebb dolgot is el kellene intéznem. Amikor a felelősség diktálta feszültség megszűnik, ismét „hétköznapi” ember leszek, a saját gondjaimmal, életemmel. Ennyi év alatt bizonyára hozzáedződött a sérültek, a betegek látványához. Tudnia kell parancsolni az idegeinek, az érzelmeinek, s tudnia kell minden körülmények közt a legjobban segíteni a rászorulón. — Soha nem tudtam megszokni a gyermekekkel történt szerencsétlenségeket. Olyan megrázó, amikor néhány éves apróságot gázol el az autó és előfordul, hogy mire odaérünk, -már a papírral letakart holttestet állják körül az emberek. Mentem ki olyan hívásra, hogy a hároméves kislánynak játék közben beakadt a sapkája a kerítésbe, s mire a szülei ránéztek, a gyerek már megfulladt ... Mostanában a forrázás a leggyakoribb baleset a gyerekeknél, a konyhában magukra rántják a fövő ételt, a forró vizet és rendszerint a test felülete olyan mértékben megég, hogy gyakran már nem is lehet segíteni. Az a szörnyű, hogy általában a szülők, a felnőttek felelőtlensége okozza a tragédiát. Nyilván az az édesanya sem akart rosszat a gyerekének, amikor este odavette magához az ágyba, álmában viszont véletlenül agyonnyomta a csöppséget... Ügy véljük: vannak az életben elkerülhetetlen dolgok, a sorsa elől senki sem menekülhet el. Ferdinánd László szerint mégis reális cél az, hogy az alapvető egészségügyi ismeretek nyújtásával az emberek tájékozottabbak legyenek, felfogják a veszélyt, és ha a szükség úgy hozza, tudjanak is valamit tenni magukért és embertársaikért. Éppen ezért két éve ő is vezetett egészségügyi tanfolyamot középiskolásoknak. Ezt a munkát a megyei Vöröskereszt Kiváló Egészségnevelő Munkáért jelvénnyel jutalmazta, a SZOT- oklevelet pedig társadalmi munkáért kapta Ferdinánd László. — Nem lehet megszokottan, rutinból mentősnek lenni. Ha az ember nem érzi át a pillanat súlyát, a soha meg nem ismételhető lehetőséget, nem érez magában abszolút biztonságot, nem érdemes erre a pályára jönnie. Aki viszont marad, egy életre elkötelezte magát a mentővel. Nálunk csak törzsgárda- tagok vannak. Tóth Kornélia
