Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
1980. augusztus 24. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Jobbért többet Kezdjük a közvélemény ellenkezésével is számolva — a nap mint nap tapasztalható konkrét esetekkel. Ami a leggyakoribb: a vállalati középvezetők közül legtöbben úgy próbálnak eleget tenni a teljesítmény szerinti bérezés kívánalmának, hogy különbözőképpen emelik a béreket, de hogy az efféle megkülönböztetés ösztönző-e, azt már nem mindig mérlegelik. Az egész csak a bérdifferenciálással kapcsolatos jelszó értelmében történik és viszonylag rövid időre szóló alku tárgya, mondván: „ma ti kaptok valamivel többet, de tudnotok kell, hogy a következő alkalommal a többiek kapnak kicsivel többet.” Unalomig csépelt példa: a szakképzett és szakképzetlen munkáért járó fizetés közötti egyre csökkenő különbség. Ami persze megint csak unalomig koptatott érvekkel magyarázható, hogy tudniillik a segédmunka gépesítéssel történő helyettesítése ma még nem mindig rendelkezésre álló anyagi eszközök függvénye. Következésképpen manapság is legkeresetebbek a segédmunkások. S hogy vállalják is a segédmunkát azért bizony fizetni kell. Esetenként majdnem annyit, vagy még többet mint a szakmunkásoknak. A nehéz körülmények között végzett munka nagyobb arányú gépesítése gyakran ugyancsak anyagi akadályokba ütközik. Logikus lenne tehát, hogy aki ilyen körülmények között dolgozik, az többet is keres, mint akinek kedvezőbbek a munkakörülményei. A valóság pedig az, hogy a normál erőkifejtést kívánó munkakörökben dolgozók átlagbére jóval közelebb esik a hivatalosan megállapított bérkategória felső határához, mint a lényegesen nehezebb körülmények között dolgozók alapbére a saját kategóriájuk felső határához. Nem folytatom a példálód- zást — pedig még nem esett szó a vezetők és a beosztottak közötti egyre szűkülő keresetkülönbségről. Az időbéresek körében uralkodó tökéletes béregyenlőségről — szóval nem folytatom, mert ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy a teljesítmény szerinti bérezés meglehetősen logikátlan, sőt: zavaros, kiismerhetetlen képet mutat. Felfedezhető ugyan némi — esetenként nem is jelentéktelen pozitív megkülönböztetés. Csakhogy ennek vajmi kevés köze van az anyagi ösztönzéshez. Napjaink bérkülönbségei — a jelek szerint — inkább igazodnak a pillanatnyi munkaerőhelyzethez, az aktuális termelésszervezési gondokhoz, a tervteljesítés rövid távra szóló feladataihoz, mint a valóságos munkateljesítményekhez. S aki oknyomozásra vállalkozik, annak nagyon messzire kell kanyarodnia. Többek között a politika területére is, ugyanis a keresetkülönbségek megítélése egyes területeken, munkakörökben — éppen az objektív mérőszámok hiányában — inkább politikai mint szakmai kérdés, fgy aztán az okok aprólékos boncolgatása helyett inkább csak két — egyébként ugyancsak közismert — tényt kell említenem. Ugyanis: ha egyszer a teljesítmények mérésének adott helyeken és adott munkakörökben nincs objektív mérőszáma, akkor a keresetkülönbségek döntően a szubjektív értékítélettől függenek. Ettől pedig a vezetők többsége mereven elzárkózik. Érthető, ám elfogadhatatlan magatartás. Elfogadhatatlan, mert személyes ítéletek alapján is kell és lehet a munka díjazásában különbséget tenni, ha a vezető pontosan ismerné beosztottjait, az általuk végzett munkát, és adott esetben cáfolhatatlanul bizonyíthatná a differenciálással kapcsolatos döntéseinek megalapozottságát. Ha a jobb munkáért többet akarunk fizetni — és többet kell fizetni! — akkor ez csakis a gyengébb teljesítményűek rovására történhet, akiknek munkadíja ily módon csökken. Márpedig a vezetők — szinte kivétel nélkül — ezt végképp nem vállalják. Jóllehet pontosan tudják, hogy nálunk soha és senki nem garantálta a mindenki számára megvalósuló, állandó s legfőképpen a teljesítményektől független reálbér-emelkedést. A gyakorlat azonban — elvi garanciák nélkül is — eképpen alakult, (ezért is kell például a termelőhelyeknek egyre több szociálpolitikai tennivalót átvállalniuk.) Idéznem kell itt az MSZMP első titkárának szavait: „Néha elhangzik, hogy a szocializmus építésének a dolgozók életszínvonala állandó emelésével kell együtt járnia. Az ilyen megfogalmazás ellen — mondotta Kádár János, a hajógyárban tartott választási nagygyűlésen — mindég tiltakoztam, hiszen ez nem lehetséges. Fontos viszont a rendszeres életszínvonal-emelés ...” Világos beszéd, félreérthetetlen vélemény, s már csak azért is e szerint kellene cselekedni, mert némi reálbércsökkenést éppúgy nehéz érzékelni, mint a kis méretű emelkedést. Van egy bizonyos — persze: nehezen számszerűsíthető — „küszöb”, aminek környékén az egyén és a család még viszonylag érzéketlen, legfeljebb fogyasztási szokásainak némi korrekciójára szánja el magát. Mondom: korrekciójára és nem lényeges redukálására. S mert az ilyenfajta módosításra amúgy is szükség lenne — tessék csak a meglehetősen eltorzult fogyasztási szerkezetre gondolni — akkor alighanem nemcsak szükségszerű, de politikai következményeit bátran vállaló folyamatnak ítélhetjük a bérek most már valóban elkerülhetetlen differenciálását, s ennek velejárójaként egyeseknél a reálbér stagnálását, vagy éppen átmeneti csökkenését. Csakis így képzelhető el a hatékony anyagi ösztönzést szolgáló teljesítmény szerinti bérezés, s minden más megoldás jóvátehetetlen erkölcsi — következésképpen gazdasági — károkat okoz. V. Cs. A z öregember a játszótéren ült. Fekete ruhája, kalapja, sötét cipője miatt ünneplőnek tűnt az öltözéke. Vékony, eres kezét keresztbe tett térdein nyugtatta, mintha imádkozna. De a pádon felejtett kalapot minduntalan megforgatta a kora esti szél. Utánanyúlt, jobbjával fogta meg. Várakozón nézett körül. Mintha keresne valakit a szemével vagy éppen indulna. A feltámadó hűvös szélben a játszótér elnéptelenedett, csak egy kisfiú épített várat homokból. A bácsi ruhájára, cipőjére is felszállt a száraz por. Nekem mondja, az idegennek: — Nem baj, csak játsszon nyugodtan. Ne tessék szólni neki... — örül a szónak. — Építettem én már két házat — jut eszébe a várról —, egyet Tornyospálcán, egyet Dögén, most mégis egy földszinti bérházi szobácskábán lakom a lányoméknál. A Giziké — nem tetszik ismerni? Emlékei közül csak nehezen talál rá az asszonynevére is. Milyen örömet adhatnék most, ha ismerném Gizikét! — Nemrég jöttem ide. Már három éve. Amikor a második feleségemet temettem. Bátori fúrógépek A Csepel Művek Szerszámgépgyára nyírbátori fúrógépgyárában elkészült a nagyüzem avatása óta eltelt közel egy esztendő alatt gyártott 200. fúrógép. Az RF—50 típusú fúróberendezésekből három földrész vásárlói sorában ott található az USA. Kanada, az NSZK és Törökország is. Felvételünkön: az összeszerelés egyik fontos mozzanata. A háttérben a már elkészült fúrógépek, (Paál L. felv.) TÁMADOTT A KIÚSZNA, A BELVÍZ Embert próbáló napok Nem csüggednek Nagyecseden — Öregember vagyok, nekem elhiheti: egyszer úgy fogják mesélni az idei vizet itt, mint valami mesét, mert amióta lecsapolták a lápot, ekkora víz nem volt erre. A régi láp él még itt alattunk, aztán most fellázadt az ember ellen ... Papp Lajos bácsi idős ember, hetven éven túl, hallomásból sem emlékszik hasonlóra. Július végén, augusztus elején rendkívüli napokat élt át Nagyecsed. Támadott a Kraszna, támadott ,a belvíz. Most, a veszedelem után mondja Kocsis Mihály, a nagyközségi közös tanács elnöke: Több milliós kár — Embert próbáló két hét volt, de sajnos még nem vagyunk a „víz után”. A nagy riadalom elmúlt, de hagyott itt bajt és gondot eleget... — Mekkora a kár? — Megrongálódott hatvan ház, ennyi a bejelentés mos- tanig. Persze, lesz még olyan, amit most nem tudunk, hiszen ahogyan száradnak a falak, úgy derülnek ki a károk. Szeptember 15-ig elkészítjük a felmérést. — A károsultak? — Kamatmentes kölcsönt kapnak az építéshez, és mindent megteszünk, hogy anyag is legyen. Három ház dőlt össze. Két családot a rokonok fogadtak magukhoz, Balogh József családja él még az iskolában, tartalék lakásunk nincs, őket most a Volt harmincezer forint megtakarított pénzem, tizenhárom ráment a márvány síremlékre, vagy hétezerbe került az utaztatás. De nem bánom. Minek már nekem a pénz? A lányoméknál van minden, ami meg nincs, azt úgysem lehet pénzen venni. Szétosztottam a ház árát a két unoka között. Itt lakik az egyik nem messze... — eres kéz mutat a toronyházra. Az éppen emlegetett unoka férje és kétéves kislánya mintha végszóra érkezne. — Már megyünk haza, nagyapa. Gyere, köszönj a dédinek — fordult a gyerekhez az apuka. — De a csöppnyi lány jó társaságot fedezett fel a hasonló korú kisfiúban, a dédnagyapának csak köszönés jutott. Az öreg a távozók után néz: — Hozzájuk is csak egyszer mentem fel. Pedig itt laknak egy kőhajításnyira. A harmadikon. De nem ismerem én a liftet, a lábam meg nem visz fel olyan magasra .. . A keze külön életet él. Babcédulaházba kell áttennünk. A kárról nincs végleges adatunk, de több millió forint. — Hogyan vizsgázott a lakosság a veszedelemben? — Ilyenkor mindig van rémült ember, van, aki azt szeretné, ha a szivattyú az ő udvarán állna, aki azt akarja, hogy őt mentsük először. Többségükben megértők és fegyelmezettek voltak az emberek. Azt merem mondani, hogy példás volt viszont a községben dolgozó gazdálkodási szervek összefogása. A termelőszövetkezet, a vízügy, az Áfész ... Nem tudtunk olyat kérni, amit ne próbáltak volna nyomban teljesíteni. Gépet és gépészt, embert. Mi itt ügyeletet szerveztünk, már korábban, mint ahogyan az intézkedés erről megjött. Megbeszéltük azt is, hogy a lakosság körében jelentkező felvásárlási láz milyen gondokat okoz. Nemcsak a víz ellen védekeztünk, hanem megszerveztük az áruellátást, a védekezésben dolgozó emberek ellátását. Sokan tettek sokat — Milyen most a hangulat? — Nehéz rá jelzőt találni. Azt mondhatnám, hogy minrálja a ruha egyébként is sima oldalait, gyűrögeti a kalapját. Nyolcvanöt éves korát meghazudtolja a jól lát-, ható tenniakarás. — Hetvenévesen is megkötöztem én a szőlőt, kapáltam, amit kellett. Mind a két asz- szonyom gyenge teremtés volt, inkább hazaküldtem őket a gyerekekhez, dolgoztam kettő helyett. Nem is vert le a betegség soha. Most érzek már ezt-azt, amikor nincs mit csinálni. De álmomban éjszaka kapálok. S már várom az estét, kinn járok a dögéi határban, érzem a friss fű, a széna illatát. Reggel meg bódultán ébredek. Most csak hírből ismerem a gabonát, vajon hogy aratnak? Sok évtizedes tsz-tagságá- ért majdnem kétezer forintos nyugdíjat hoz havonta a postás Szabó János bácsinak. Beosztásra már nem kell gondolnia, otthon nem nélkülöz semmit. — Nincs mit akarnom ezen a világon. Reggel kiülök a játszótérre, nézem, hogy rohannak el a házakból az denki megérti: e. kár közös. Elpusztultak háztáji vetések, kár érte a kerteket, de erről nem az ember tehet. A jövő mindenképpen az lenne, hogy egy nagy beruházással megoldjuk a teljes belvízmentesítést. Az ország egyik legmélyebben fekvő területén élünk, de szeretünk itt élni.. . Igaza van Papp Lajosnak. Nagyecseden sokáig mesélt történelem lesz a nyolcvanas „nagy víz”. Legendák nem születtek, de mondják, hogy a tanácselnök lábáról napokig nem került le a gumicsizma, hogy éjjel-nappal ott voltak a tanácsházán, hogy a termelőszövetkezet gépei mindig akkor értek oda, amikor éppen kellett. A tanács elnöke kér: írjam fel azok nevét, akik legtöbbet tettek a védekezésért. Hosszú névsor. Pisták József, Dávid Mihály az Áfésztól, Mészáros Gábor, Labancz Gusztáv, Holdun Gusztáv a termelő- szövetkezettől, dr. Papp László a vízügytől, Tőkei Csaba a költségvetési üzem, Széles Sándor, az étterem vezetője, Gyuricska László, Bujáid László, Papp Sándor gépkocsivezetők ... Szűcs László és Vargha Sándor a tanácstól... A felsorolást nehéz abbahagyni, hiszen sokan tettek nagyon fegyelmezetten sokat emberek. Napközben nincs kivel szót váltani. A szomszédokat alig ismerem. Pedig jólesne beszélgetni egy kicsit, de a házbeliekkel ha szóba állunk, rögtön a foci a téma. Engem már az nem érdekel. Szeretném látni a földet, a termést és legalább még egyszer kötözni a szőlőt, este a szomszédokkal kiülni a padra, meghányni-vetni a világ sorját. A legtöbbet magam vagyok, s ide jövök le a játszótérre, hogy fiatal életeket lássak. Néz, hallgatom-e? Aztán meséli tovább a történetet, vele a történelmet is: — Kijutott nekem. Két háborút megéltem, hadifogságból hazamentem, beléptem a tsz-be, sok nehéz időn jutottunk túl. De most, hogy minden megvan, furcsán érzem magam. Nincs értelme az egésznek, ha már nem kell tűzön-vízen felkelni, hogy még a hűvösben palántázzak, vagy sietni a kapálással, hogy eső előtt rendbe tegyem az egész kukoricást. Á széi körbefordul, jég- krémes papírt, zizegő falevelet görget magával. Az öregember feláll, leporolja magát és görnyed- ten elindul a földszinti szoba felé. Tóth Kornélia ezekben a napokban. A kár így is nagy. — Sajnos, mi még nem vagyunk a víz után — mondja Mészáros Gábor, a termelő- szövetkezet elnöke. — A föld még mindig nem bírja el a gépeket, négyszáz hektárunk aratatlan. ötvenöt hektárt vágtunk le kézzel, keresztre. Megmozdult a falu. Mentünk amit tudunk. Most Tyúkodról kapunk lánctalpas kombájnokat ... „Faluban gondolkodunk“ — Mekkora a kár? — Nagyon nagy, de az élet nem állhat meg. Elöljáróban: soha ilyen jól még nem álltunk, mint most, a víz előtt. Gyönyörű volt a tengerink, 1500 hektárból elment 1400, a búzánk rekordot adott volna, a gyümölcsösünk jót ígért, de annak egy részén is állt a víz. A kár mintegy negyvenmillió forint, de ha azt számítom, hogy hatszáz hektáros legelőnk van, amit újra kell 'gyepezni, hogy a termőtalaj szerkezete is romlott a vízzel, akkor több is. — Az emberek? — Kétezer ember közös gondja ez. Most megfogunk minden fillért, minden takarmánynak alkalmas fűszálat. Hogy mást ne mondjak: nem lesz annyi tengerink, hogy kiadjuk a háztáji után járó részt. Veszünk, mert 1500 szarvasmarhát adnak le, 5—6000 sertést hizlalnak itt a háztájikban. Faluban kell gondolkoznunk, és közben biztosítani kell a magunk 60 millió forintos állattenyésztési ágazatának ellátását is. Ha egy gazdaságban 4200 hektár szántóból 3700 hektárt megpocsékol a víz, akkor az embereknek riagyon össze kell fogni... „Nem vagyunk magunkban...“ — A faluban úgy mondják, hogy valamikor régen egy ilyen esztendő tönkretette volna a falut. Most? — Most bízunk abban, hogy nem vagyunk magunkban. Járt Itt a TOT főtitkára, jártak itt a megyei vezetők. Tudják, hogyan állunk, és hisszük, hogy megtalálják a segítés módját is. A szanálási hitel évekre vetne vissza minket, éppen most, amikor megindultunk felfelé. Már gondolkoztam rajta: ha nem látom múltkor a vízben kaszával aratókat, akkor bele is keseredhetnék ebbe az évbe. — így? — Hiszek magunkban ... Bartha Gábor Földszint