Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
.1 tó É -; - | I960, augusztus 17. 0 VÁLTOZÓ ÉLETÜNK flelfornia? Utánzás? Verseny? Van egy cseppet sem irodalmi ízű, de egyfajta magatartást képszerű pontossággal jellemző szavunk: rongy rázás. A kifejezést iskolás korútól nyugdíjasig mindenki ismeri, olykor használja is. A rongyrázás nem bűn, emberi gyengeség csak — tartja a közfelfogás. Nos, ez igaz mindaddig, amíg mint magatartás nem lesz divattá. Volt egy — irodalmunkba is bevonult — paraszti bölcs tanács: panaszkodni kell, ha az ember élni akar, sírni kell, ha már-már meglátszana rajtunk az öröm, mert aki dicsekszik attól kérnek, aki panaszkodik az még kaphat is. „Rongyrázós témáim” többnyire falusi példák. Egyediek, de régen nem különösek. Hogy mennyire nem azok, azt ki-kí döntse el magában — önmagáról. A HÁZ. Emeletes, másfél éve épül. Az ára — így az építtető — már több, mint egymillió két- százerer forint. Szép, de kívül sokkal nagyobbnak tűnik, mint belül. Rossz a beosztása, sok helyet foglal el a lépcső, az épület szerkezete miatt sok a holt tér. Hallgatom a panaszt: sok pénz kell még a befejezéshez, a felvett kölcsön összege is magas, ráadásul olcsón kelt el a régi kétszobás, sátortetős lakás is. Két ember fog élni a házban, gyermektelen, bő középkorú házaspár. A kétszobás házukban is a nyárikonyhában laktak, itt sem fognak a négy szobából lakni legfeljebb egyet. Élvezni any- nyit sem. Látástól vakulásig dolgoznak a házért, mert a faluban másnak is van, és ők sem atábíyvaioift '»"rrr ■.■ms .-)!• A KOCSI. A kocsi a fiúnak kell. A fiú helyben dolgozik, a munkájához gépkocsi nem kell. Korábban építettek a fiúnak. Középkorúak. Lassan tíz éve élnek a gyűjtés rabszolgaságában. Tíz éve nem vettek könyvet, nem voltak moziban, nem ültek ébren végig egy jó televízióműsort. A fiúk sem: középiskolás korában is a szüleivel dolgozott, kimaradt a társai kirándulásaiból, mert munka volt otthon, mert valamikor belenevelték, hogy nem lehet senkinél alábbvaló. Ha vendégük érkezik, ha ezért muszáj, mert a gyerek főnöke a vendég, Éva vermutot kínálnak likőrös pohárból, dicsérvén, hogy az román konyak. Ilyenkor átszaladnak a szomszédba, kérni egy kis kávét, mert náluk ko-, nyakozik a fiú főnöke ... • Életforma? Példák sorát írhatnám bútorcserékről, kocsi- és lakáscserékről, amelyek a családnak erőn felüli megterhelést, egyféle önként vállalt megterhelést jelentenek. Lehet, és ezen nem is vitatkozom, hogy például a gyerekének gyűjtő család elszá- nása tiszteletre méltó indulatból való. Más dolog, hogy a kifelé „minden van” látszata mögött hihetetlenül sivár az élet. Nemcsak az nem fér bele, amit az élethez a kultúra adhat, amit az önművelés adhatna, amit a világban élés megkövetelne, hanem az sem, amit az anyagi lehetőségek adhatnának. Látni még ma is alig negyvenéves parasztasszonyokat és embereket, akik hatvanévesnek néznek ki, látni korán, idő előtt elkopó életeket. Mondhatná bárki, hogy ki- nek-kinek magánügye az, ahogyan él, de nem magánügy, ahogyan ezek az emberek gyerekeket nevelnek, ahogyan és amivel környezetükre hatnak. Nem mindegy azért sem, mert hovatovább elérhetünk (szerencsére vannak ellenpéldák is) odáig, hogy bár eredményeiknek becsületes munkafedezete van, életük helyett a látszat beszél. És ettől már nincs messze az az ember sem, aki számtalan pluszként vállalt feladata között egy szükséges rossznak tartja a főfoglalkozását. A fizetés, és hallani ilyet sokszor, nem elég az élethez, a fizetés az jár, a többiért viszont hajtani, dolgozni kell. És a gyerekek, akiknek gyűjtenek, ebben a torz értékrendet kialakító világban lesznek fiatalokká, innen lesznek felnőttek egyszer. • Utánzás? Az a bizonyos ház, amiről írtam, azért épül olyanná, mert más is épített olyant. A ház és a kocsi azért kell a tizenkilenc éves gyereknek, mert a felnövő gyereknek — furcsa leírni, de így van —, ma házat és kocsit illik adni, ugyanúgy, ahogyan valamikor a kislánynyal járt a stafirung. (A lány most berendezi ezt a házat.) Bútorcserékre nem azért van szükség mert elkopott a régi, hanem azért, mert az utcában, vagy a rokonságban valaki elkezdte. Ugyanígy divattá lehetett volna bármi más is. Ugyanígy családok rangjává lehetett volna a televíziók színesre cserélése, a külföld-járás, a könyvgyűjtés, festmények vásárlása, vagy bármi más, ha ugyanúgy látszana, mint a kocsi és a ház. Falusi példákat emlegettem, de éppen így bútorcsereláz tör ki egy-egy bérház lépcsőházában, ugyanígy divatossá lehet „Olaszba”, vagy „Jugóba” járni. Kamaszodó gyerekeink ha valamit kérnek, a legritkább esetben kérnek azzal, hogy ők valamit nagyon szeretnének; egyszerűbb és hasznosabb azt mondaniuk, hogy az osztályban már mindenkinek van sztereó lemezjátszója, kismotorja, ilyen vagy olyan farmerje. Igen bonyolult, valójában lehetetlen feladat lenne statisztikát készíteni arról, hogy hány hétvégi ház épül azért, mert a családnak kellett, és hány épült azért, mert a szomszédnak is van. Az utánzási kedv — és ez már árt — alakítójává lesz az életformánknak. Rázzuk a rongyot? Rázzuk bizony, olyankor is, amikor nincs mit kirázni belőle. Megírtam már, de nem tudok szabadulni az emléktől: egy nyári vasárnapon néztem végig a Tisza partján a gépkocsik különös vetélkedőjét. Az volt a sikk, hogy ki-ki milyen közel tud menni a vízhez. Bokrokon át, friss füvet vágva fel a kerekekkel, a kocsit kínozva, akárhogy. Nem azért, mert így volt kényelmesebb, hanem és még akiről nem igaz, arról is ezt gondolja az ember, azért, mert így a letelepedett család mögött látszott a kocsi. Nem felejtem el azt a családot, amelyből a kislány mindig „vasárnapi” ruhácskában szállt ki, és szomorúan álldogált, közeledni sem mervén nyakig sáros és nyakig boldog kis társaihoz. A mama egy nyugágyat emelt ki a kocsiból, félórát napozott. A papa, a férj ki se szállt, újságot olvasott a volánnál... A példa különös, de azt hiszem, hogy elég végiggondolnunk, hogy hány autós jár néhányszáz méterre lévő hivatalába is kocsival, hányszor ülünk kocsiba csak azért mert van és nem.azért, mért szükséges; és kiderül: az utánzás gyönyörűségéért akár a zsebünkből is áldozunk. • Verseny? Az a javából. Az életformánk egyik alakító része. Teljesítményekre kényszerít, és ezzel hasznos. Ugyanakkor, mert csak a látványost követeli meg, árt is. Tudom természetesen, hogy jó néhányan haragudni fognak, mondván, hogy mi rossz van abban, ha valaki magának és a családjának megteremti mindazt, amit mások is megteremtenek? örülne inkább az újságíró, hogy kocsivásárlásban és házépítésben, hogy új bútorral és gyermekeink drága farmerjeivel ver- senyzünk, nem pedig abban, hogy ki tud száraz babból húsízű fasírozottat készíteni, hiszen ilyen is volt, nem is annyira régen. Örülök én az új házsoroknak, a vadonatúj Szatmár garnitúráknak, még a gépkocsiknak is. Annak viszont, hogy az új lakások falán egy faluban egyetlen rossz képekkel házaló zugárus is rontani tud, annak, hogy az új szekrénysorok polcain fajansz giccsek „pompáznak” a könyvek helyén, már nem örülhetek. Nem a kultúrát védem, hanem féltem az embert. Féltem ettől az egysíkúvá válástól, gépiesedéstől, féltem, éppen a versenyből valón az egymás elleni gyarapodás örömétől. Szociológus ismerősöm magyarázza: a gazdasági gyarapodásunk gyorsabb ütemű volt, mint a szellemi gazdagodásunk. Az igények nem differenciálódhattak, a divatok tehát természetesek. Elkövetkezik majd a felzárkózás időszaka is ... Szeretném hinni, hogy igaza van, mert iszonyú dolog lenne, ha gyerekeink, akiknek mindent megadunk, akiket szeretünk, egyszer majd tizenöt-tizenhatórákat dolgoznának az ő gyerekeikért, lemondván közben arról, hogy éljenek. Szomorú lenne, ha mindenben hozzánk hasonlítanának.., Bartha Gábor Stuwer úr — „szabadalmazott tűzmester” — mai utódai ismét Duna-parti látványosságra készülnek: az augusztus 20-i tűzijátékra. „Ismét”, hisz a lőpor villanása megszelídülve már gyönyörködtető játéka az ókornak is, a „görögtűz” a hellén városállamokból származik. Stuwer urat idézzük, a bécsi mestert, a reformkor egyik leglátványosabb szórakozásainak szervezőjét. Gyakran járt Pestre, s az „iszonyú sokaság előtt” — ahogy a Honművész írja — „csillagokat nemző kígyórakétákat lövellt az égre”. Lelkesedéssel szólnak az augusztusi beszámolók a kor színvonalát meghaladó látványosságról. „Stuwer úrnak csakugyan sikerült a kellemetlen idő miatt elmaradt tűzijátékokat a Városligetben töménytelen nép előtt elgyújtania. Felrepül végre a jeladó rakéta: s alig enyészik el vég-sziporkája, megnyílik ropogás közt az első homlok- díszítvény ezer csillagba szőtt ■»Megelégedésünk« feliratával . ..” A bécsi tűzmester mai utódait Pesten és Balatonfűzfőn kell keresnünk. Fűzfőn, a Nitrokémiai Ipartelepek egyik részlegében. Itt készülnek az égi pálmaerdők, virágcsokrok rakétái, bombái. A pesti vezérkar pedig a Citadella csúcsán egy kis bódéból irányítja majd a tűzijátékot. A vezérkar: a tűzszerészek, a területzárók, a tűzoltók, a mente- sítők, S az elektromos szakemberek parancsnokai. A röpke félórás látványosság mögött félévnél is több munka van. Tíz-tizenkét tonna robbanóanyag: ennyi kell a 30 perc szemkápráztató látványosságához. Balatonfűzfőn 30 asszony nyolchónapi munkája. 170 000 csillag sziporkázik, izzik majd el az augusztusi pesti égbolton. A csillagokat egyenként rakják a papírhengerekbe. Egy bombába körülbelül 90 kerül. Egy bomba 5 kiló. A bomba kilövés után a levegőben robban, röppályája csúcsán, körülbelül száz méter magasságban. De a bombán kívül a „mozsár” is dolgozik augusztus 20-án. A mozsár már alulról égve indul, s amikor lefelé fordul, csokrokra bomlik széjjel. A röppentyű, a római gyertya, a bengáli tűz, a vízesés, — mind az előadáshoz tartozik. Miből készülnek? Magnézium, alumínium-púder, oxi- dok, nitrátok, kálium és nátrium. Mind tűzveszélyes anyag. Mitől színesek? Három típust használnak: a te- lepíthetőt, a levegőben működőt — ezek aknavető elven indulnak — s a röppentyű, amely rakétaszerűén emelkedik. Mindegyik más-más színezőanyagot tartalmaz. A fel- szerelhetőben alumínium és magnézium adja a színt. A röppentyűben fém és kémiai sók keveréke színesít. A forma — mitől csillag, vagy virág formájú — a bontótöltet elhelyezésétől függ. Milyen lesz az idei szabadtéri égi előadás? Az idei, augusztus 20-i tűzijátékunkkor — mondja Fehérvári Sándor ezredes — a párt XII. kongresszusának emblémáját rajzolják majd az égre a sziporkázó csillagok. Űjdonság lesz a hangbomba, és az ezüstszínű röppentyű. Ha a rendkívül esős nyarunk az ünnepnapon is megnyitná az ég csatornáit, meg- zavarhatná-e a Gellért-hegyi tűzijátékot? Talán furcsán hangzik: a legnagyobb zápor sem befolyásolja a műsort, — viszont a nézőket igen. Ha teljes szélcsend lenne, ritkítani kell a kilövéseket. Lassan gomolyog ilyenkor a füst, nem érvényesülnének a különböző alakzatok. A Citadella hátsó részét már augusztus 20-a előtt egy hónappal lezárták a sétálók előtt. A polgári és katonai szervek már befejezték az előkészületeket. „Függönyhúzás előtt” vagyunk. A fényszórók augusztus 20-án este kupolát varázsolnak a hegy fölé, vakító fehér, majd pi- ros-fehér-zöld nyalábok metszik egymást az égbolton. A vezérlőasztalnál elhangzik az utasítás: „Figyelem! Minden kilövőhelynek: a pontos idő 20 óra 59 perc, 30 másodperc. Citadella egyes ... tűz ... Kettes: tűz! Kezdődik az előadás. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET fUlPÄRÄDE
