Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. augusztus 17. — Ma is röstellem — me­sélte a pedagógusok megyei szakszervezeti titkára —, hogyan akartunk segíteni néhány éve a pedagóguslá­nyok magányosságán. Any- nyiféle bál van, gazdász, va­dász, kisiparos, cigánybál. Gondoltuk miért ne lehetne egyszer pedagógusbál is. — Elküldtük a meghívó­kat, kibéreltük a Krúdy ösz- szes termét. Aztán vártuk a bálozókat. Este 10-kor még alig voltak néhányan. Mit te­gyünk? Vagy két-három nyugdíjas kolléga segített a szervezésben. Aki eljött, az legalább ne unatkozzon, meg azt kívánta az illem is, hogy megtáncoltassuk a jelenlévő­ket. „Társadalmi” munká­ban ... Kintről meg a kíván- csiskodók a hasukat fogták a nevetéstől. . . O A báli kudarc akkor ko­rántsem volt olyan humoros, mint ahogyan évek múltán anekdotává szépült a szak- szervezeti tisztségviselő em­lékezetében. A bál ugyanis egy volt a sok kísérlet kö­zül, mellyel egyedül élő pe­dagógusok társasági életét kívánta volna megpezsdíteni a szakszervezet. Nem is tö­rődtek bele a sikertelenség­be, jó tél év múlva újra el­küldték a báli meghívókat. Ezúttal gondosabban, a me­zőgazdasági főiskola fiú hall­gatóinak, katona fiataloknak és még néhány nagyobb „cégnek”, ahol várhatóan akadnak barátkozó, táncos­kedvű fiúk. — Természetesen ez sem sikerült — folytatta a szak- szervezeti titkár. Valameny- nyivel többen jöttek, mint először, de a vendéglátó vál­lalat alighanenj Jóval éjfél előtt ki is nyi­tották az ajtókat, jöjjön kint­ről, aki akar. Azóta se merték kimondani szakszervezeti körökben ezt a szót: pedagógusbál. Naivi­tás lenne ugyanis azt várni, hogy egy táncos esemény meghozza az óhajtott közele­dést, megoldja a magányos­ságot. Mi hát a megoldás? Ho­gyan találhat társaságot, tár­sat a pedagóguslány? o Mit tehet ugyanis egy ki­sebb községben élő pedagó­guslány, aki legfeljebb a kol­légák közül választhat szóra­kozó partnert, barátot, tár­sat, férjet... Maradnak még a tsz-beli agrárszakemberek, esetleg az egyszál orvos, ha éppen már nem foglalt. Vannak példák, de még nem általánosak, hogy a taní­tónő, tanárnő, óvónő szak­munkás képzettségű társat választott. Sokszor azonban a szimpátiánál, \ sőt a szere­lemnél is erősebbnek bizo- nyúl a rátartfság, a szülők, a környezet kimondott, vagy szavakkal ki nem mondott tiltása: — Nem hozzád való, nem azért tanultál. o A megyében kilencezer óvónő, tanító, általános és középiskolai tanár él, akik- nek 82 százaléka nő. Aki nem talált magának férj­jelöltet a főiskolai évek alatt, később egyre nehezebben. Ta- Ián azért is sok a diákházas­ság. — Lehet, hogy humorosan hangzik. De már házasság- közvetítésre is gondoltunk — mondta egy másik pedagógus szakszervezeti funkcionárius. Ne higyjük, hogy csak a ki­sebb községekben válhatnak magányossá a pedagóguslá­nyok. Semmivel sem jobb a helyzet a városokban, sőt a megyeszékhelyen sem. Kevés az olyan közösségi alkalom, kulturális rendezvény, amely alkalmat teremt az ismerke­désre, a két nem közötti kap­csolatokra. o Házassági hirdetések között gyaHpá, ^ ilyeri kwdeLta szö­veg: „Pedagoguslany tarsasag hiányában ezúton keresi kor­ban hozzáillő, diplomás férfi ismeretségét. . .” Tegyük hozzá, nagyon sok­szor nem is, vagy nem első­sorban, nem mindenáron a házasság, a férjhez menés a cél. Egyszerűen a kapcsolat­keresés, mert az elkoptatott sablon azért attól még igaz: rossz egyedül. A hirdetési ál­szemérem azonban ma még lapjaink többségénél meg­kívánja a „megnyugtató" — és »erkölcsös” megjegyzést: házasság céljából. A válasz többféle lehet. Az egyik: ki-ki találja meg a neki való társaságot, ne zár­kózzon el, vegyen részt a kö­zösségi összejöveteleken, utazzon, üdüljön ... Folytat­hatnánk a jó tanácsokat, me­lyek természetesen vagy ér­vényesek, vagy nem. Senki sem gondolja, hogy a házassági hirdetések csodát tehetnek. Ráadásul hazánk­ban nem váltak annyira ked- veltté, mint némely külföldi országban. Sokan idegenked­nek ettől a formától, szégyel­lik kiteregetni a magányukat. Rossz tapasztalatok is akad­nak. A férfiak egy része ugyanis egyértelmű felajánl­kozásnak véli a hirdetés út­ján társat kereső nő sorait. Kényelmes kalandnak, míg a hirdető nők egy része fél az ismeretlen „másiktól”. . O Oldható-e a magány, amely a pálya elnőiesedése miatt a pedagóguslányokat az átla­gosnál jobban fenyegeti? Ko­runk jellemzőjének nevezik az ember elmagányosodását, a befeléfordulást. Messzire vezethetnek a gyökerek — a családban elmagányosodó gyermektől a felnőtté válás konfliktusáig — sok minden magasíthatja a falakat. EJgy kicsit alkati kérdés is. i A pedagógüslányok közül sem mindenki tárStalan, tud­juk. Többségükben megvan a képesség és igény; a kapcso­latteremtésre, de művelődési intézményeink kevésbé gon­dolnak olyan programokra, amelyek a mai értelemben vett társasági élet, az ismer­kedés színterei lehetnének. Néhol vannak értelmiségi klubok, de ezek sokszor in­kább szakmai jellegűek és nem is mindig eléggé nyitot­tak. Senki nem várja el — elég­gé szűkös anyagi, tárgyi sze­mélyi feltételek között dolgo­zó — művelődési házainktól, hogy mindegyik áttérjen egv-' fajta társkeresőszolgálatra. Mégis érdemes lenne, ahol er­re a feltételek adottak, nem­csak a pedagóguslányok, ha­nem valamennyi magányos ember érdekében -r- a,főyáro- si példák álápjáh. a magá­nyosok, társkeresők klubjá­hoz hasonló — ismerkedési, kapcsolatteremtési alkalma­kat teremteni minél több em­ber számára. o. S mivel az iskolák soha nem maradhatnak ki semmi­ből. különösen a pedagóguso­kat kéDző intézmények tehet­nek sokat azért, hogy a di­ákévek alatt a fiatalok ne csak szakmai és általános képzettséget szerezzenek, ha­nem eavéni érdeklődésük, ka­rakterük megőrzése mellett egvéniségük nyitottságát is pallérozzák iskoláink. Hogy a nyitottság képessé tegyen mindenkit a kapcsolatterem­tésre, a másikhoz való köze­ledésre. Páll Géza Tanulmányfcj — Soltész Albert rajza SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK A madarász „Mindig megújuló, embert formáló, felejt­hetetlen élményt jelentett és jelent ma is, amikor figyelem az élő világ lüktető, örök­mozgó életét, hallgatom ezerféle hangját. Mennyi finomság és báj van a harmattól terhesen meghajtó harangvirágban. Mennyi gondoskodás és szeretet a fiait vezetgető kékcinegében. Mennyi férfiasság és erő a bőgő szarvasbikában, felháborodás a riasz­tó őzbakban. Mennyi mese és ábránd eleve­nedik meg a szélben susogó lombok közt. Csak oda kell figyelni. Értőn és szeretettel. És az ember egy szűzien tiszta világba cseppen, amely örökre rabbá teszi. Édes rab- ság ez, ahol nincs idő, nincsenek évszakok, csak derült, napsütéses ünnepek.” Életprogram néhány sorban. A tiszavas- vári Legány Andrásé, a madarak, a természet tudósáé, ö fogalmazta e mondatokat, s írta élményeinek töredékét megörökítő naplója élére. Minden, ami ennél több lett az életé­ben, csak ráadás: ebből a pár, írásműnek sem utolsó gondolatból ered. Kertjében hegyi növények. Igénytelenek, egyszerűek, szépek. Szobájában faragott író­asztal, családi örökség, a falon kitűnő port­ié az egyik anyai felmenőről, valaha ismert grafikusról. Könyvek a polcokon, szakiroda- lom, regények, történeti munkák. És lakko­zott gyökerek, melyeket az erdőkben, árte­reken C-Siik véletlenül ffelbukkanó ember so­ha meg nem találhat. Csupán az, aki úgy jár-kel ott, mint saját háza évtizedek óta megszokott falai, bútorai között. Az emberből bármi lehet. De boldog talán csak akkor lesz, ha azzá válik, amire szüle­tett. Dr. Legány András családjából a termé­szettudományok sosem hiányoztak. Apja me­zőgazdász — uradalmi intéző — volt. Le­gány Ödönt apai nagyapját növénynemesí­tőként örökítette meg a lexikon. Felesége ké­miát tanít a gimnáziumban, lánya kutató­biológusnak készül Debrecenben, fia pedig vízügyi szakközépiskolába jár. Legány And­rás kandidátus, és elismert szakember. Eddig azonban el is kellett jutni. — Budapesten születtem 1936-ban, de ott nem sokat éltem. Apám akkoriban gróf Teleki László Pest-környéki uradalmában volt. A gróf, igazi Tasziló, megtette, hogy belőtt a baromfiudvarba, mert hápogtak a kacsák. Egyszer megkérdezte apámat: „Légány, meg- izélték már az izével az izét?” Értsd: meg­permetezték már az őszibarackot? Később Békésbe kerültünk, laktunk Hatvanban, Pes­ten, 1945 februárjában ismét Békés megyébe, Üjkígyósra mentünk. Messze vidéken egyet­len intéző sem mert visszamenni oda, ahol ismerték, de apámnak félnivalója nem volt, a „berkekben” korábban is szalonkommunis­tának nevezték. Laktak Derecskén és Berettyóújfaluban. Derecskén kezdett madarászni, 1950-ben. — Nagyapai örökségként kaptam meg Hermann Ottó könyvét „A madarak haszná­ról és káráról”, egyik pajtásom pedig egy stiglicfészket hozott nekem. Aztán elkezdtem a madarakkal foglalkozni, és kiderült, az em­ber minél jobban beleássa magát valamibe, annál több lesz a „miái^^Minpl több titkot ismer az ember, annál töím tí'tók-vetődik fel. Egyik hozza a másikat, és ebben, megállás nincs. A debreceni Fazekas gimnáziumban tudást és emberséget kapott, a pesti egyetemen pe­dig a tudomány nagyjai, Soó Rezső, Frenyó Vilmos, Bulla professzor tanították. Akik „prof” létükre sem szégyelltek tanítani. Dip­lomáját 1959-ben kapta kézhez, s évfolyamá­ból egyetlenként vidékre ment. Tiszavasvári- ban telepedett meg. Mert mindenütt embe­rek élnek, dolgozni mindenütt lehet. Volt laboratóriumvezető, aztán úgy esett, hogy ugyanabban a székben, annál az író­asztalnál, változatlan szobában háromszor váltott állást. Tíz évig, 1968 és 1978 között ál­talános iskolában tanított, 1978-ban kandidá­tus lett. Az út persze nem volt olyan sima, mint leírva. Kandidátussága külön történet lehet­ne. Mert az iskolában pártolták őt, de az as- piratúrához szükséges kutatási összeget, 21 ezer forintot, megadni nem tudhatták. Kez­dődött a kérelmek, ígéretek és elutasítások korszaka, az iskolától a megyéig és vissza. Végül az illetékes miniszterhelyettest keres­te meg levélben. Megírta, ha a vidéki értel­miség megpróbál többet adni, akkor min­dent megtesznek annak érdekében, hogy ne sikerüljön. Végül, példát mutató szándékkal is, a miniszterhelyettes utaltatta ki a pénzt. És megszületett a disszertáció a madárkö­zösségek szerepéről a biológiai védelemben és az erdővédelemben a Felső-Tisza vidékén. — Arról faggattam, lesz-e „nagydoktor”? — Innen az nem megy, nincs hozzá inté­zeti háttér. És címet adna csak nagyobbat, de emberséget nem. Ezért pedig‘elmenni innen, nem érdemes. Itt sokan szeretnek, és sokakat szeretek. Ha este rám akarna dűlni a ház, lennének, akik reggelig tartanák a mennye­zetet. Profi természetvédő lettem, keresek annyit, amennyi a tisztes élethez kell, és van egy családom, ami mindig támasz volt ne­kem. Jávor László felvétele A macfátászt mindig csodabogárnak hit­tem. Magánakvalónak, emberek elől erdő­be menekülőnek, az életben nehezen eliga- zodónak, mosolyogni való figurának. Mada­rakkal társalkodó Szent Ferencnek. Legány András külsejében is van valami aszkétikus. Arca vékony, szája szegletéből két mély ba­rázda vonul le. Álián sötétlő rövid szakálla harciassá teszi, teste inas, szíjas. Míg arcát vizsgálgatom, a könyvespolcra nézek, a fur­csa lakkozott gyökérre: Don Quijote lovagol ott. Elszántságában, de még tán külsejében is hasonlít a halhatatlan lovaghoz, aki lehetet­lent nem ismert szép, elérhetetlen célja el­éréséhez, csakhogy a madarász, aki előttem ül, nem a szélmalmok ellen vívott remény­telen csatát. Tudom, miért kell a madarász. Tudom azt is, hogy a természet egyensúlyát óvni kell. De annak szájából, kinek napi él­ménye ez, minden szó másként hangzik. — A természetben, a természettel kell él­ni, anélkül, hogy annak javait eltékozolnánk. Vissza kell menni a természethez, ha nem is úgy mint Rousseau Emil-je; a természet egy hatalmas laboratórium, egy szabadtéri kí­sérleti intézet, és amit itt tud meg a kutató, azt az- emberek hasznára fordíthatja. Ha tu­domásul vesszük ezt, és figyelünk rá — még nem késő —, akkor jobbá lehet az ember. Ellenkezőleg: nem lesz ember. — És a nyereségvágy, a holnapra nem né­ző napi haszon? — Ez nevelés kérdése. Meggyőzés és szankció kell. Ennek minden szintig hatnia kell és el is jutunk odáig. A gyerekekkel, a holnap felnőttjeivel lehet ezt kezdeni. A termesztettel, a természetért élő ember jegyeit próbálom felfedni rajta. Arca nap­barnított, ehhez a strand is elég. Csakhogy a szeme távolsághoz szokott, minden jelre ér­zékeny, fürkésző. Beszéde szép, ám határo­zott, gesztusai energikusak. Az erdő mélyén nem lehet a „lenni vagy nem lenni” gondola­tán rágódni, ott, ha esik, határozni kell, ha eltéved az ember utat kell találni, dönteni kell, hol álljon a sátor, „lenni és menni kell”. Ott boldogabbá lesz az ember: a harmónia átszáll. És nagyok a tanulságok, csak érteni kell őket. „Bizony — írja Legány András a télről egy eszmefuttatásban —, a természet örök és igazságos, de könyörtelen mérlegén most mindenki megméretik. S ami könnyű, az el­vész, az elpusztul. Csak az erős, az életképes marad meg, és állja a próbát. A gyenge át­hull a rostán. Milyen kegyetlen bölcsesség­gel és logikával van elrendezve! Az örök megújhodás, a biztos újjászületés azonban csak így lehetséges.” És ez, ránk emberekre is érvényes, noha többnyire nem az erdő törvényei szerint élünk. Beszélgettünk még művészetről, irodalom­ról is, mindenről, ami az emberhez közel áll­hat. Verssorokat idéz, gondolatokat, rövid és tömör mondatokat. A tragédiát és Shakes- péare-t és József Attilát: „Én egész népemet fogom ..Miért pont ezeket? — Mert az ember tükörbe néz, amikor idéz. Hiszen olyat mond a költő, amit ő nem tudna, vagy nem merne. „Én egész népemet fogom ...” Félünk ki­mondani, de tán még hallani is másoktól az ilyen szavakat. Azt mondjuk, fellengzősség. Csak szó, szó, szó ... Holott, mint mindent, ezt is a tettek hitelesítik. Szerencsém volt, mert a bizonytalanságot hamar elűzhettem magamból. Ott voltam Tiszavasváriban a természetvédelmi táborban. És láttam, hogy Zalától Szabolcsig, több tucatnyi gyerek és felnőtt ül félkaréjban Legány András előtt, és hallgatják, mit mond a táj és az ember kapcsolatáról, a természetvédelem értelmé­ről. Ot figyelték mindnyájan. Speidl Zoltán Pedagóguslányok magányossága o * ■ /strr >7. ft.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents