Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-17 / 193. szám

1980. augusztus 17.

o

Ezerkilencszáztizennyolc júliusa járt, az ötödik háborús nyár. Ó-Bőd mellett dongott a cséplőgép az uradalom learatott búzatáblájának csücskén, mindössze keskeny, könnyen átgázolható patak választotta el a falutól, túl- nan már a bődi kertek zöldelltek. A gép közelében kerekekre szerelt, könnyen szállítható faházikó állott, mellette mázsa, odább szekerekre várakozó búzászsákok halmozódtak egymásra fektetve szép rendben. A zsákok tetején tizenhét éves fiú hevert, a parasztok maguk közt Miskának hittak, de szemtől szembe ifiúrnak tisztelték. O mázsálta a zsákokat, írta a szállítóleveleket az uradalmi hengermalomba, jelt adott a munka kezdésére, meg a szünetre és ügyelnie kellett volna az emberekre, de semminemű szükség se mutatkozott ilyesmire. A bődiek feje, Márton bácsi mindent elintézett, szinte kézmozdulatokkal irányította népét.

A fiú gimnáziumba járt, év közben nehéz fejű kis diákokkal kínlódott, a hosszú, négyhónapos háborús szün- időre pedig az uradalomban

kapott munkát. A férfiaknak akkor már a maradékát is elhurcolták a világ négy tája felé, messze pirosló frontokra, itthon asszonyok _ és gyerekek léptek a helyükbe. A fiú örült a cséplésnek, különösen kedvelte a gép egyhangú dongását, úgy érezte, mintha magányos, gyötrelmes ifjúságának bánatát mondaná tovább a világnak. De kora gyermeksége óta szívéhez nőtt ez a táj is, az öreg vízimalom, ahol parasztok őrlették soványka termésüket, a patakpart szederindái, itt- ott méltóságteljes tölgy vagy szil. Szerette a búza ígéretes kenyérszagát, az árpa átható, csípős illatát, a tarlót, mikor ropogott lépte alatt,, s íme. a búzák halála után a tors közt rögtön apró virágok ütik fel együgyű kis fejüket, hirdetvén# hogy nincsen halál. Tarlóvirágok ...

Mélázva feküdt a zsákokon, képek cikáztak benne, de ezen a napon soruk egyre megszakadt. Nyugtalanította valami. Tegnap érkeztek a bődi határba, és a faluból új munkás „banda” jött a gép mellé. A népi katlan az időben már sisteregni kezdett, ezért az urak okosak próbáltak lenni, minden falunak hagytak egy harapás kenyeret, amerre megfordult a gép. A bődiek Márton bácsival, a gazdával az élen gázoltak át a patakon. Szikár, szíjas ember volt Márton bácsi, bizonnyal elhagyta már a hat- vanat, vagy a hetvenet is? Szürke szeme mélyen ült, bajos volt valamit kiolvasni abból. Arca akár a paraszt pátriárkáké, de ha szertekémlelt a határban, öreg betyárnak tetszett. Mikor megérkeztek, kezet adott a fiúnak, és hosszasan mustrálgatta, éppen csak a fogait nem vizsgálta meg. Árva szót sem ejtett, ma is egész délelőtt hallgatott, de a fiú érezte, hogy szüntelen lesi a szeme sarkából. Furcsán viselkedtek a többiek is. Eddig mindenütt egykettőre összemelegedett a falvak népével, de ezek a bődiek szóra se méltatták. Kora reggel a lányokhoz lépett, beszélgetni próbált velük. Kedvesen, de kimérten, kurtán feleltek, miként idegeneknek szokás.

Elérkezett a dél, szállingózni kezdtek az öregasszonyok és a gyermeklányok fazekakkal, a fiú ebédjét is kihozták a majorból. Jelt adott a gépésznek, éleset sikított a masina, majd csönd lett. A bődiek elindultak a közeli fák felé, de nem ültek le mindjárt, hanem a fiúra lestek. Pillantásuktól bátorságra kapott, elindult feléjük. Ekkor körbe ültek, és helyet hagytak neki. Marika, egy fiatal katona-asszony lett a szomszédja. Marika fölfedte fazekát, az áradó illatra a fiú önkéntelenül odatekintett.

— Aratógaluska — magyarázta az asszony —, barna lisztből gyúrjuk, megfőzzük, azután hagymás zsírban abáljuk.

Látta, hogy a fiú megkívánta:

— Cserél ebédet vélem? — kérdezte kacéran.

— Szívesen — válaszolta a fiú, és elpirult.

A bődiek most már melegebben tekintgettek feléje. Egyhamar vége lett az ebédnek, fél óra maradt a pihenésre. Az öregek pipára gyújtottak, és elnyúltak a fák tövében, a lányok és a menyecskék a kazal mögé tértek az árnyékba. A fiú egy ideig tétovázott, majd betért fabódéjába, még reggel friss szalmát vitetett be, takarót dobott reá, s leheveredett. Szundítani próbált, de nem ment, különös izgalom dobolt benne. Nemsokára mozgást, csobogó zajt hallott a patak felől. Kitekintett a deszkafal hasadékán, hát a bődi emberek láncot alkottak, és hordták a búzakévét a másik partra. Meglepetésében felugrott, nagyot reccsent a bódé fapadlóia. Ügy látszik, a házikó oldalánál őrt állott valaki, és a reccsenésre jelt adhatott, mivel a bődiek egyszerre szétrebbentek.

Csak egy órakor jött ki a házikóból, sípoltatott a gépésszel, mindenki a helyére ment, csak Márton bácsi állott, akár a cövek, és farkasszemet nézett a fiúval. Elindult lassan az öreg felé, de az csak állott mélybe húzódott szemmel. Már mindösz- sze egy lépés választotta el őket, a fiú ekkor elővette ci- garettartárcáját, és megkínálta az öreget egy Hölggyel, Ezt a cigarettát szerették a diákok. Márton bácsi kivett egyet, megköszönte, a fiú tüzet adott, azután a mázsához sietett, mivel már hat zsák búza várakozott azon.

Másnap ebéd után a fiú megint a bódéba tért, de alighogy leheveredett, egy fej jelent meg az ajtóban. A fej Hajdú Gyurihoz tartozott, bődi parasztgyerek volt, egykorú a fiúval. Kérdőleg nézett Gyurira, az meg kacsintott egyet:

— Szépek a bődi lányok.

— Szépek.

— A menyecskék is.

— Azok is.

— A menyecskék hajlamosabbak, mint a lányok, főként mostanában. Tudja, úgy beszélik, hogy aki megkóstolta, nehezen szokik le róla.

— Miről?

Gyuri fojtottan nevetett:

— Nem jönne a kazal mögé?

— Oda minek?

— Jó hives van arra, meg osztán játszadozunk. Maga is fiatal.

Huncutul villogott Gyuri szeme, de hangjából esengés csendült. A fiú gondolkodott egy kicsit, majd elindult. A kazal mögött azonnal kezdetét vette a játék, incselkedés, kergetőzés, simogatás, lopott csókok, amit egészen szívesen adtak. Ide-oda siklottak a lányok és a menyecskék, de mintha bűvös kör venné körül őket, sohase léptek ki a kazal árnyékából. És nem is történt ott más, csak vidám, fiatal ficánkolás. Egyedül Marika volt tartózkodó, néha mintha szomorkásán nézett volna a fiúra. Pedig az ő neve muzsikált benne egész nap, és ezt a nevet fojtotta éjjel forró lehelettel párnájába.

Szikszai Károly rajza

A fiú megnézte óráját, már tíz perccel múlt egy. A gépészhez sietett, hogy sípoltasson. Aztán a kévékkel megrakott szekereket szemlélget- te. Bizony meglaposodtak kissé. Ekkor vette észre, hogy mellé sompolygott Márton bácsi. Nem szólt, de bíztatóan nézett a fiúra, mintha mondaná:

— Bízzék csak ide. ,Nem lesz itten hiba. Értjük mi a módját.

Megint megvizsgálta a szekereket. Csakugyan. Nem veszi észre ezt a hiányt senki. Ó-Bőd pedig a legszegényebb falu az egész környéken. Így ment ez mindennap. A fiúnak néha fejébe zúdúlt a vére, keze reszketett, midőn a mázsa mércéjét igazgatta.

Hányszor elhatározta, hogy nem játszik tovább, ledől ebéd után a házikóban, és oda se neki, ha csobban a víz. Jut is, marad is. De megjelent Gyuri feje, és megint a kazal mögött voltak. Érezte a reá tűző szemekből, hogy így kell ennek történnie. Ment igézetton, akár kisgyerek korában a tömjénfüstös templomba misére, létániára, szertartásra. Hiszen szertartás folyt itt is, ifjú nőtestek párája lebegett a kazal mögött, és játékkal leplezték, szépítették az élet kegyetlen kényszerét.

Tíz nap múltán végeztek a táblával, már estébe hajlott az idő, midőn útnak indult a gép Vadalmás felé, ahol ár- paasztag várta. Búcsút vettek a bődiek, átlábaltak a patakon, az asszonyok térden felül emelték a szoknyájukat, visszakacagtak, a túlsó partról pedig integettek. Márton bácsi maradt utolsónak:

— Ügy hallom, az Ifiúr ellátogat néha a bődi malomba.

— Igen, szeretem hallani

békítő zúgását, meg azután senki nem süt olyan rozskenyeret, mint az öreg molnár néni.

— Elhalt mellőle mindenki, az ura, a fia, a menye, csak két neveletlen unokája maradt, és mégis csinálja, sőt jól csinálja a dolgát. No, ha jön, ezentúl engem se kerüljön el. Ott lakom a pap szőleje mellett, vincellérkedem nála, sok az éhes száj az én házamban. — Majd vidámabbra fogta hangját: — Jó bora terem a papnak.

Kezet adott a fiúnak, az meg önkéntelenül elmosolyodott :

— Tudom, tüzes rizling. Míg élt az apám, gyakran vásárolt tőle, ma is számban az íze.

— No, lássa — bíztatta az öreg —, térjen csak be mindig egy kis miseborra. Marad azért a papnak. Hiszen tudja .. .

Azután kezet adott, a fiú ismét elmosolyodott. A képeslapokban sokszor látta az életre-halálra szövetkezett császárok, királyok meg feje- lelmek találkozását. Azok szorongatták ilyen méltósággal és buzgón egymás kezét. Márton bácsi is eltűnt a nyári szürkületben, a fiú meg csak állott a patak partján, és egyre Ö-Bőd felé nézett. Azután megrezzent. Finom érzékenysége tudatta, hogy valaki itt van a közelben. Körülnézett, de senkit se látott. Töp- renkedett, majd mintha von- zaná valami, a tölgyfa felé ment. Mögötte állott Marika. A fiún átvillant, hogy csakugyan nem látta a patakon áfláboló asszonyok között. A menyecske aggodalmas tekintetet vetett a fiúra:

— Haragszik ránk?

— Miért haragudnék?

— Mivel annyit incselkedtünk?

— Tudom, miért tették — válaszolta fojtott hangon.

— Tudja?

— Tudom. Azalatt hordták át az emberek a kévéket a patakon.

Marika elsápadt.

— Azt hiszi — folytatta kissé sértődötten a fiú —, hogy különben jártam volna a bolondját?

— Az asszony a fának dőlt, válla meg-megrándult. Sírt. A fiú melléje lépett:

— Ne sírjon. Igazuk volt. Szegény a falu, kevés a kenyér. Én meg, láthatja, nem haragszom.

— Nem is azért sírok — tördelte Marika a szót.

— De akkor miért?

— Mert jó gyerek vagy.

Már tegezte. Hangja anyássá szépült, de szeméből másfajta tűz lobbant. Könnyei mosni kezdték arcáról a csép- lés porát, maszatos lett. A fiú zsebkendőjével törölgette, s csak nézte miként piroslik át barna bőrén a lüktető vér. És egyre simogatta a fejét. A fej a fiú mellére borult, majd szája felé kúszott, akár a vadvirág. Azután kemény forró kis paraszttenyér fogta meg karcsú, ideges kezét.

Akkor volt a fiú életében először boldog.

a falásról, az étkezésről? nem, a munka és a kalász, az ember és a föld,

a liszt és a pék szerelmi együttesét beszélem el, a magvetők hajnali ritmusait, a kombájnok földübörgő ritmusait, a raktárak száraz, porlepte melegét, és megintcsak a földet, mely mindent megad, hogy nyugodtan, rezzenetlen arccal politizáljunk, a földet énekelem el, István király földjét, a mi hazánkat itt, a Kárpátok ölében, és kalászos jogunkat ehhez a földhöz, a törvény hatalmát rajtunk, rajtad és rajtam, a vacsoráinkat, hogy mindig jut kenyér, a reggelit, hogy mindig jut kenyér, de én meg a leveshez is kenyeret eszem, talán valamely aratólegény örökségeképp, a kenyérben bízom csak az ennivalók közt, hát a kenyerünk úgy öleld magadhoz, ha kenyeret szelsz, mint magamhoz ölellek én egy fölbukkanó versben, a kenyér az én egyetlen bizalmasom, édes, neki súgom meg csak, senki másnak immár, hogy ó a te tested puhaságát és melegét idézi, s míg kinézek ablakomon, egy légkalapács zaja is képes fölidézni a távoli kombájnokat, a közeli hegyek testvérei oly völgyekre néznek, hol már a gabona levágva, s most bálázzák - össze a maradék szalmát, égig száll a por, de a kenyér már kimenekült e fénylő szülőszobából, itt piheg asztalunkon, melegen bújik melleid közé, s azt mondja:

„Ossz szét”, s eszünk, eszünk, hát mégis a falás, az étkezés? igen, de aztán jöhet a munka, a szerelem, a föld áhítata, egy kirándulás, hogy meglásd: mindent megadott a föld és most üres.

Törő István:

Kánikulai kapások

Jönnek kialvatlan szemeikkel, m

világégést vetitő álmaikkal, reggelen, amikor egyik nap akár a másik szétsugározza verő aranyát, mennek a földek felé, ahol kókadtan, harmat nélkül várnak a tengeriszálak — jönnek ők, arcukon árkot vájt az idő, hogy esténként meglapuljanak benne a gondok, fonnyadó évek — hátukon szerszámok vasa pendül, lábuk alatt szétfolyik a száraz homok, szemük véreres mezején augusztus érlelő máglyája lobog, levéltetvek ürülékei fénylenek a fák levelén, melybe belefészkel a por, mint a bánat — izzadságukat széttörlik homlokukon s szavaik buborékolnak a harmincötfokos levegőben.

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET