Kelet-Magyarország, 1980. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-15 / 191. szám
1980. augusztus 15. KELET-MAGYARORSZÁG 3 R endszeres olvasója vagyok egyik napilapunk népszerű, állandó rovatának, amely az „Itt tartunk” címet viseli, összeállítás friss adatokból: miként alakult főbb népgazdasági ágazataink termelése az előző év hasonló időszakához képest. Legutóbb megtudtam — épp a napokban —, hogy az év első öt hónapjában a múlt év január-májusi eredményhez viszonyítva némileg csökkent az állami és a szövetkezeti ipar termelése, bár egyes területeken, többek között a textilruházati, az építőanyag-, a villamosener- gia-iparban, vagy az alumíniumkohászatban növekedés tapasztalható. Több lakást adtak át, de ugyanakkor kevesebb építéséhez kezdtek hozzá, a mezőgazdasági termékek felvásárlása csekély mértékben alacsonyabb volt, viszont több élő állatot vásároltak fel, s míg az impoít mérséklődött, lényegesen több árut exportált az ország. Fontosnak tartom a statisztikának ezt a józanságát ahhoz, hogy a magam tájékozottsága hiteles legyen. De túl a számszerűségeken, mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: hol tartunk a számokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem mérhető társadalmi tünetek számbavételével, amelyek természetesen az ilyen statisztikai összesítésekben is tükröződnek. Más szavakkal: azt követően, hogy annyit hallunk, olvasunk a nehézségekről, a további fejlődés bonyolultabbá vált feltételeiről, amelyeknek megteremtéséhez a , korábbinál nagyobb összefor ' gásra; TégyfelmeZéttségre vaá szükség, vajon mindannyian komolyabban vesszük-e a munkát, önmagunkat, saját küldetésünket, s hozzáteszi-e mindenki azt a pluszt a közös erőfeszítésekhez, ami nélkül még a szerény mértékű előrehaladás sem lehetséges? Erre a kérdésre ma nem lehet egyértelmű igennel felelni. Ma inkább azt kérdezzük: nem a szervezéssel van valami baj? Netán a technológiával? Még mindig több mindenbe belefogunk, mint amennyire lehetőségeink, adottságaink engednék? Elapróznánk magunkat, amikor erőink koncentrálására lenne szükség? Ilyen és hasonló kérdéseket sokszor fölteszünk magunknak s az, aki hangosan is kimondja, gyakran kap vállvonogatást válaszként. Mérgez az ilyen egykedvűség. Más szóval közönynek nevezik. Azért veszélyes, mert fékezi, lebénítja az embert. Azt öli meg bennünk, ami talán a legfontosabb előrevivő erő: a teremtő ember vágyát az alkotásra. Azt a képességet, amely keletkezésük pillanatában felfogja a közösségi célok és szándékok jelzéseit s azokra azonnal cselekvéssel reagál. Ahogy a kombájnosokat az aratás nagy munkája, már a hullámzó búzatáblák látványa is. A vérbeli bányászt a feketén csillogó szénfal. A matematikust az ismeretlen képlet megoldásának izgalma. Melyek az összetevői a közönyösségnek, ami látszólag érzéketlen a többre-jobbra ösztökélés iránt? Van egészséges indítéka is. Az a körülmény, amit mindannyian látunk, tudunk: amerre nézünk, épül, gyarapszik az ország, szűkebb és tágabb környezetünk. Ezt látva sokan nem is szeretnek a gondokon rágódni, s ha valaki szóbahozza előttük, akadnak, akik el sem hiszik, hogy itt meg ott annyiféle probléma, gond létezik. Fölvettünk egy meglehetősen kényelmes életritmust, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy társadalmi méretekben a közöny, az eltunyulás nemcsak a jövő várható eredményeitől foszthat meg. bennünket; hanem egymástól is elidegenít. Talán ez a legveszélyesebb az egészben. Hogy a közönyös embert nem érdekli a másik ember. A z ilyen és hasonló egyszerű okfejtések végén már élesebben vetődik fel a kérdés: „hol tartunk hát?" S azt érezzük: ami feleletet a statisztika tud adni, bármily sok is, nem elegendő. A statisztika az elmúlt időt regisztrálja. De nekünk fel kell tudnunk mérni a jövőnket is. K. I. PESTI ELISMERÉS NAGYKALLÓNAK Nincs csellengő a posztógyárban A „Csepeli Posztó” című üzemi lap 1980. augusztus 6-i száma a Magyar Posztógyár kibővített pártbizottsági üléséről szóló írásában Véghelyi Andort, a XXI. kerületi párt- bizottság első titkárát idézi: „Mindenekelőtt megállapítható, hogy az elmúlt évhez viszonyítva javult a kártolt fonás és a kártolt szövés. Az elemzések azt mutatják, hogy a nagy- kállói gyár a tervét rendszeresen túlteljesíti, s ez lényegesen érzékelhető az egész vállalat helyzetében.” A Magyar Posztógyár nagykállói gyárában műszakonként tízezer méter elöfonalat készít Bodovics Istvánné a kártoló gépsoron. (GB) Kilátás az ablakból Hahner Lajos igazgató irodájának ablaka az udvarra nyílik. Alig váltunk két szót, amikor azt mondja: — Nézzen csak ki az ablakon! Lát valamit? Csak az üres udvar, a néma épületek terpeszkednek előttem. — Semmit... — Hát, ez az. Egy-két éve . még tucatnyian csellengtek valahonnét valahová menve, füzettel, papírral a hónuk alatt. Ez megszűnt, rend és fegyelem van. Nem dicsekvés, de a központban is elismerik : Nagykálló szervezettebb, mint a törzsgyár. Mit ad a véletlen, a nagy- vállalat ellenőrzési osztályának vezetője, Tepper Ernöné, több napos káliéi tartózkodás után éppen haza, Budapestre készül. Természetesen vizsgálódni voltak itt, csakúgy, mint 1979 januárjában, amikor az 1978-as esztendőt vették szem ügyre. A kérdés adódik: — Mi változott időközben? — Röviden fogalmazva: rend lett. Javult a társadalmi tulajdon védelme, megszűntek az indokolatlan anyagrendelések, beszerzések. Sok mindent tükröz az adminisztráció javulása. A raktárgazdálkodás áttekinthetőbb lett, és tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a bizonylatokon keresztül a termelés jobbulása is mérhető. Ami viszont gond, azt saját hatáskörben aligha oldhatják meg, mert gépre, épületre pénz nincs. — Gép még csak lenne Csepelen — szól közbe az igazgató —, de nincs hova telepíteni őket. Ha kevés a pénzed... A csarnok csak az iroda ablakából néma, a benti zaj, az iparági átlag körül mozog. A gépek között járva, futó bemutatkozásokra kerül sor, és elhangzik az igazgatói kérdés: — István (a név tucatnyi mással még behelyettesíthető), maga mit is tanul? A válaszok a magyar iskolarendszer jókora szeletét fogják át. Kiderül az 555-ös összlétszámból legalább nyolc- vanan tanulnak. — Ha pénzünk nincs új gépekre, akkor legalább értelmes embereink legyenek. Aztán megint nőket, férfiakat mutat. — Ez keveset keres — int az egyikre —, munka helyett szöszmötöl csak, amaz viszont: az a betanított szövőnő 4—5 ezret is kap havonta. Akinek tényleg szüksége van a pénzre, szépen kereshet, s megszakadnia sem kell. Említést érdemlő adat: 1976-ban 26 ezer 630 forint volt a posztógyári átlagbér, 1980-ban viszont 38 ezer forint. És hiába emelkedtek időközben az árak, a különbözet tényleges értéke nem lebecsülendő. A pénzt persze nem adják ingyen. A fizikai munkások 70 százaléka teljesítménybérben, vagy követelményes rendszerben dolgozik, ráadásul három műszakban. Első osztályú termékeik aránya 96 százalék körül mozog. Csak az összevetés kedvéért: a nagyvállalati átlag ennél gyengébb. De termelékenységük is nagyon jó, egyhar- maddal magasabb, mint 1976- ban volt. Mindez csökkenő létszám mellett, úgy, hogy jelenleg 145 nő van otthon gyermekével és kilenc katonájuk is akad. Az összlét- szám több mint egynegyede nem termel. — Átlag európai színvonalon dolgozunk — jelenti ki az igazgató. — Hatvanmilliós eszközállománnyal, kétszázmilliót termelünk. Ég és föld Simon Mihály, a. nagykállói gyár pártvezetőségének titkára a nagyvállalat kibővített pártbizottsági ülésén joggal mondhatta: „Nagykálló kiheverte a telepítés utáni gyermekbetegségeket, s igen rossz gépparkja ellenére kimagaslóan teljesítette tervét.” A gyár főmérnöke Braun Tamás, aki néhány hónapja került csak ide Csepelről, de első lélegzetvételétől ismeri a nagykállói gyárat, így fogalmaz: — Ég és föld a különbség szervezésben, a gépek karbantartásában a három év előtti állapotokhoz képest. Szécsi Ernő főtechnológus véleménye: — önállóbbak lettünk, az indulás szorongásait sikerült megszüntetnünk, ez pedig a felnövekvés bizonyítéka. Most újabb változás előtt áll a nagykállói gyár. A híres szervező vállalat, az angol Werner-cég emberei dolgoznak náluk, azok, akik megfordultak már a világ va« larngpnyi sarkában, és tucatnyi magyar gyárat ismertettek meg a korszerű szervezés alapelveivel. — Munkájuk nyomán — magyarázzák a szakemberek — a teljes termelési folyamat korszerűbb lesz: ha minden előírást betartunk, 50 százalékos termelésnövekedésre számíthatunk. Ezt az angolok garantálják is. Igaz, mire ők hozzáláttak a munkához, a tervezett növekedés felét már magunkban is elértük. A külföldiek a tárgyi feltételekkel nem foglalkoznak, ők a hatásfok növelését jelölték meg célnak. Eró: a fiatalság Igaz, pénzük nincs, de ez azért nem azt jelenti, hogy anyagiakban nem gyarapsza- nak majd. A következő ötéves tervre új gépekkel is számolnak, és egyébként sincs év, hogy valami ne épülne, bővülne. De a gyár vezetői szerint mindennél többet ér, hogy dolgozóik túlnyomó része még harmincéves sincs. Mondják, hogy a legutóbbi ifjúsági parlamenten szinte az egész gyár megjelent. Talán legfőbb erejük a fiatalságukban van. Speidl Zoltán A nyírbátori Bóni mosószergyártó üzeme, háttérben a mag' tároló silóval. (Elek Emil (elv.) K isebb óvodáscsoport- nyi gyermek nyüzsög, játszik az udvaron, valamennyien testvérek. Közülük hárman mezítláb tapossák a jellegzetes szabolcsi homokot. A rendezett udvar végében kifeszített, erős kábelen szárad a halomnyi gyermekruha. A természet furcsa felezése nyomán hat fiút és hat lányt szült a nyírvasvári Serbán Mihályné. Szemmel láthatóan most is magán viseli az anyaság édes terhét: várja a tizenharmadik gyermekét. A kétszoba, konyhás lakásban az ágyak jelentik a főbb bútorzatot. Az asztalnál nem tud mindenki egyaránt helyet foglalni. Igaz, a vasárnapokat kivéve, nincs is együtt a család. A családfő, Ser bán Mihály a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál gépkezelő. Csaknem tizenöt esztendeje kora reggel elviszi a vállalat munkásjárata és csak este hozza haza. A legidősebb lánya az utóbbi három évben Nyíregyházán tanult, azért nem ülhetett a családi asztalhoz, most meg az albérletében költi el reggelijét, vacsoráját. Születési sorrend szerint a második lány ápolónőnek tanul a megyeszékhelyen. A községi óvoda padlóját már csak a két legapróbb Serbán koptatja. Serbánnénak már „csak” nyolc gyerekre van napi gondja, a két óvodás csupán reggel és este ad munkát. Persze a társadalmi gondosSerbónék gyermekei kodás is enyhített és enyhít a család gondjain. Itt van mindjárt a ház, amelynek létrehozását a Száév munkásai is segítették. A nagyobb szobában levő tévékészülék úgyszintén a vállalat ajándéka. A vállalati szb szeptember és karácsony előtt évek óta kérés nélkül is feltölti a hamar kiürülő családi kasz- szát. A helyi tanács a tizenkettedik gyermek születése után kétezer forinttal kedveskedett a népes családnak. Az említett két gyermek óvodai díját a minimum napi 1 forintban állapították meg. Három évvel ezelőtt folyamatosan 12 hónapig havonta 5000 forintot utalt át a gyámhatóság Serbánéknak. A hatvanezer forintnyi segítség sokat jelentett, bár több alkalommal Serbánné 2—3 ezer forintot hagyott a nyírbátori áruház ruhaosztályán. Júliusig, a központi rendezésig 5740 forint volt a családi pótlék tizenkét gyermek után. A legnagyobb lány már keres, most tizenegy gyermek családi pótléka 6710 forint. A 17 éves lány július 1-től a szó szoros értelemben ke- nyérsütő-kenyérkereső. Ropogósán friss szakmunkásbizonyítványával a Nyíregyházi Sütőipari Vállalathoz szegődött péknek. Talán nem bánná, ha a kenyerek nagyobb méretben készülnének. Akkor naponta három kenyér bizton elég lenne szüleinek, testvéreinek. így előfordul, hogy egy-egy kiadós vacsorához nem elég egy kenyér, meg kell szegni egy másikat is. A nagylányt egyébként így bíztatta édesanyja: „A keresetedből ne sokat adj haza, takarékoskodj, gyújts a sta- férungra.” A kor szerint második helyen álló lány, ha kitanul ápolónőnek, valószínű, szintén staférungra gyűjt. A nyolcadikos fiú erdésznek készül, legalább is erdőgazdasági dolgozó szeretne lenni. Lehet, 5—10 év múlva ő gyarapítja majd legjobban a családi kasszát. A következő, nemsokára világra jövő gyermek dönti majd el a mérleget a fiúk, vagy a lányok javára. Tizenhárom gyermek egy családban még Szabolcs-Szatmár megyében, sőt még a nyírbátori járásban is soknak számít, nemigen követik. A szeretet, a megértés mellett is szűk már a két szoba ennyi embernek. Igaz, a lányok már a staférungra gondolnak... A nagyobbacska gyerekek „kirepülnek” a családi fészekből, az évek múltán megcsappan a család létszáma. Akkor majd még tágas is lesz a két szoba.,. Nábrádi Lajos FILMARCHlVUM A TÜDŐGONDOZÓBAN Az 1950-es évek elejétől több mint 100 ezer röntgen- felvételt őriznek Nyíregyházán, a megyei tanács tüdő- szakkórház-gondozó intézet Víz_ utcai épületében. A pincében, több szobának megfelelő helyiségben tárolják a filmeket. Ezeket selejtezni nem szabad, de a korszerű nyilvántartás és tárolás érdekében még az idén újszerű archiválást vezetnek be. Lefotózzák a filmeket, s csak a néhány cm2 nagyságú másolatokat őrzik meg. Az ösz- szes anyag — a betegek kórlapjaival együtt — így elfér egy nagyobb méretű Iratszekrényben. A gondozóintézetek közül elsőként a Szabolcs megyei tér át az új archiválásra, amit hazánk több kórházában már eredményesen alkalmaznak. A tervek szerint szeptemberben kezdik meg a nagyméretű röntgen- felvételekről a másolatok készítését, s egy év alatt be is fejezik a munkát. Az elhasznált filmek nem kerülnek szemétbe: újra feldolgozható ezüstöt vonnak ki a lemezekből. m Fékező közöny
