Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
KH VASÁRNAPI MELLÉKLET Szövőnők (MTI Foto—KS) „Akarat nélkül nem ember az ember" Vendégünk: az elnöknő Nehéz asszonysorsok A nyírlugosi napközi otthon belső szobájában három öregasszony kártyázik. Kint zuhog a napfény^ pompázik a határ. Dologidő van. — Mi már nemigen bírjuk a munkát — mondja csendesen Tréfán Mihályné, és leteszi a kártyát. — Meg nem is nagyon van miért gürcölnünk. Többnyire egyedül élünk, s ha volt is család, régen szétfújta a szél. Az én fiam is, férjem is „Argenté- niában” él..., ha egyáltalán élnek még. Tréfán Mihályné szokhattam volna már, dehát ez a csend ... — Tudja, milyen furcsa világ volt az a háború utáni idő! Ijesztgettek bennünket a kommunizmussal, az oroszokkal, néhányan bután elmenekültünk Pestre. Mire visszajöttünk, a tanácson már nem volt hely. Megtanultam hát varrni, húsz évig ebből éltem. Aztán hatvanöt óta férjem után kapok egy kis nyugdíjat, 1440 forintot. Meg lehet belőle élni. Csendben, békességben. Madarász Istvánná — Mikor mentek ki? — Ó, "még 1929-ben. Féléves asszony sem voltam, amikor itthagyott engem terhesen. Aztán megszületett Laci, felneveltem, s ő is elment. Nem írnak azok, van már tán tíz éve is, hogy válaszoltak a levelemre. — Azóta egyedül él? — Tizenöt évig vártam az uramra, nem jött. Aztán elvette isten az eszemet, összeköltöztem itt Lúgoson egy részeges asztalosmesterrel, vele éltem vagy tizenhat évig. Aztán vége lett annak is, azóta egyedül. Most már jóra fordult az életem. Nyugodtan élek, a tanácstól 1360 forintot kapok havonta, nekem elég Itt a napközi otthonban tisztaság-, meg ebédfelelős vagyok, még hasznomat is veszik. S itt van legalább kihez szólni is. Két telekkel arrább öreg, vastag falú parasztház. Itt él Madarász Istvánná, a volt községi írnok, immár 44 éve egyedül. 1936-ban halt meg a férje, tüdővész vitte el, akárcsak az édesapját. Hat esztendőt éltek együtt. Gyerekük nem született, s a kis madárcsontú öregasszony örökre hű maradt férjéhez. — Tudja, mi az egészben a legborzasztóbb? — néz rám a homályos konyhában. — Az egyedüllét. Pedig megSzürke, vakolatlan vályogház a község szélén. A pitvarajtó nyitva, « tűzhelyen zsír serceg. öregasszony készíti az ebédjét. Szürke ruhája tán egyidős Tóth Györgynével, aki közelebb van már a százhoz, mint a hetvenhez. Nyolcvanhét esztendős. — Micsoda nyolcvanhét esztendő lelkem! — sóhajt a nénike ölbe ejtett kézzel. — Nyolc gyermeket neveltem fel, s most látja, itt vagyok egyedül. Három édes, és öt árvagyereket. — Merre repültek Johanna néni? — Debrecenbe, Nyíregyházára, de vannak itt Lúgoson is. Bár ne lennének. Az udvaron fecske villan át és mondja a fecskét: — Madár dolga, hogy a fiókának, enni adjék. Nem tudok én arról, hogy a fiókák visz- szajárnak-e a fészkükre, de azt gondolom, hogy az öreg, beteg fecskék éhen döglenek. Rám se néz senki..., pedig itt laknak a környéken a gyerekek. — Az első uram az első háborúban maradt, tizenhat évig vártam rá — néz maga elé az öregasszony. — Akkor mentem feleségül Tóth Györgyhöz, aki egeydül nevelte az öt árváját. Hozzámentem, én neveltem fel őket. Elvéknyul a hangja, köny- nyek peregnek az arcán. Kézfejével törli, a ráncok, mint kiszáradt árkok, mohón nyelik a cseppeket... Üjból vissza az öregek napközi otthonába. Túlvannak már az ebéden, mikor az otthon vezetője, Szilágyi Györgyné azt mondja: — Szenyitánét ki ne hagyja! — Titokba járok én ide lelkem, — mosolyog az öregasszony — a lányaim nem szeretik, hogy itt töltöm a napokat. Azt mondják, jöjt- jön hozzánk, mi rántott csirkét adunk ebédre. De jobban érzi itt magát az ember. — Hány éves Mari néni? — Én, fiam, már hetvenhét. — S fiatali házas! — teszik hozzá nevetve az öregek. — Igaz — bólint a nénike. — Hetvenéves voltam, mikor meghalt az első uram, azt mondta, ha én meghalok Mari, menj férjhez, ne élj egyedül. Szépen meggyászoltam, s hozzámentem Szenyi- tához. Felépítettük most négy éve ezt az új házat, hát kezdjünk új életet is? — Házat építettek, hetven- három évesen? — Jaj, lelkem, de hogy! Nekem kellett szaladgálni a bankba, a téglagyárba, mesterek után. Még írni is megtanultam egy kicsit, hogy gyorsabban épüljön a ház. Á bank nem akarta kiadni a pénzt, csak úgy, ha én írom alá a nevemet. Hát ezen ne múljon — gondoltam, a gondozónőnk megtanított rá. Mert azt mondom én, legyen bármilyen öreg is az ember, nem szabad hogy elhagyja magát. Akarni kell, mert akarat nélkül nem ember az ember. Tóth Györgyné Bedolgozók a szövetkezetben A szövetkezeti ágazatban elterjedt módszer a bedolgozás. A munkát vállaló nem az üzemben, műhelyben végzi tevékenységét, hanem otthon, a lakásán, s mindemellett elláthatja a ház körüli teendőket is. A mátészalkai Szatmár vidéki Háziipari Szövetkezetnek is sok a bedolgozója. A munkalehetőségekről, a továbbfejlesztés lehetőségeiről kérdeztük Nagy Sándornét, a szövetkezet elnöknőjét. — Hány bedolgozót foglalkoztat a szövetkezet? — Kétszáz külső dolgozónk van, akik otthon végzik a vállalt munkát. Ez elég nagy szám. Tavaly például a bedolgozók állították elő a termelési érték negyven százalékát, közel öt és fél millió forintot. Erre az évre hat és fél millió forintot terveztünk, s hasonló arányban részesednek a szövetkezet össztermeléséből. Mátészalkán túl nagyon nagy terület a vonzáskörzetünk, legalább tizenöt-húsz községben van bedolgozónk. — Milyen munkát tudnak a háztartás mellett elvégezni a lányok, asszonyok, sőt a férfiak is? — Szinte mindent el lehet végezni otthoni körülmények között. Bedolgozóink kiszabva megkapják az anyagot, és összeállítják gyermekruhává, vagy éppen munkaköpenyt varrnak. Kézi hajtású kötőgéppel kötnek, raffiapa- pucsot készítenek, beregi keresztszemest hímeznek és saját termelésű fűzvesszőbőJ kosarat is fonnak. Ezt részben férfiak készítik. A tavalyi évhez viszonyítva az egymillió forintos növekmény Szenyita Györgyné túlsúlyát a gyermekkonfekció, a kötés és a hímzés adja. — Hogyan befolyásolta a szövetkezet tevékenységét a nagyarányú ipartelepítés Mátészalkán? — Először negatív irányban hatott az új gyárak, üzemek indítása. Több dolgozónk elment, de később mégis visszajöttek, ügy látszik, nálunk jobban érzik magukat. Most már egyre inkább az a problémánk, hogy nem tudjuk növelni a létszámot, nem teszi ezt lehetővé a bértömegszabályozás. Sokan jelentkeznének, dolgoznának, azonban kénytelenek vagyunk eltanácsolni őket. Nagyon sokszor anyaghiány akadályozza a folyamatos termelést. Főként a gyapjúfonal és a műszálas termékekhez használt anyag hiányzik. — Milyen exportlehetősége van a szövetkezetnek? — Tavaly csökkent a nyugati exportunk, úgy látszik kevesebbet vásárolnak az emberek. A nyugati export nagyobb arányával kedvezőbb lehetne a bértömeggazdálkodásunk, így emelkedne a bérszínvonal is. Legkeresettebb termékeink a külföldi piacokon a fonottáruk és a népművészeti cikkek. Most erre a vonalra szeretnénk orientálni a termelést, természetesen szem előtt tartva a hazai ellátást is. — Hogyan értékeli a bedolgozók munkáját? — Bedolgozást olyan személyek vállalnak, akik családi körülményeik vagy egészségügyi helyzetük miatt képtelenek nyolc órát kötött munkaidőben ledolgozni. így otthon, a házi munka mellett végzik el szorgalmasan és kiváló minőségben a vállalt feladataikat. 1980. július 6. e Folyosói gyerekok Ismerős édesanya pa- i naszkodik, szidja a nyarat. Nem az időjárást, nem az esőt, hanem általában a nyarat. Munkahelyén nyáron csúcsidőszak van, szabadságot nem kaphat. Egy iskoláskorú, nyolcéves és egy ötéves gyermeke van. A nagy járhat napközibe, de, és ebben az édesanyának igaza van, ott szegény gyerek ugyanolyan tanterembe jár, mint egész évben, eltelik hát a gyerek szabadsága i szabadság nélkül. Nagyobb gondja a kicsivel van. Az óvodát idén nyáron is festik. Hetekre bezár, rokonaik, ahová a gyerek elutazhatna, nin- | csenek. Viszi hát magával ebben az időszakban a gyereket a hivatalba, és mert ez jobb a napközinél, kérezkedik a nagyobb is. Ismerősöm szerencsés asszony, munkahelyén nem szólnak ezért. Tudom, sok munkahelyen megtűrik a folyosón játszogató (lézengő!) gyerekeket, és ha ez nem is jó, jobb a semminél. Ismerek én más nyolcéves gyereket is, aki kulccsal a nyakában játszogat a parkban, fagylaltra költi az ebédpénzét, és tudom, hogy ezek a kulcsos gyerekek a nyár ezer veszélye között j élnek, de, és a panasz lé- ■ nyege is ez volt, sajátos : „veszélyek” fenyegetik a , folyosós gyerekeket is. És j ezek a veszélyek mi va- j gyünk. Mi, felnőttek. A beszélgető, a gyerekkel ) gügyögni, bájologni, a \ magunk kedvére tréfálkozni akarók. A panaszló édesanya el- í mondta, hogy nem győz a gyerékekhek éstéhkértt j magyarázni, mert a gye- j rek, aki nem lehet min- j dig mellette, nemcsak húsz ; idegennek mondja meg ; naponta, hogy ő kinek a : kisfia, hanem ugyanennek l a húsznak felelget olykor j tapintatlan, a családra vo- í natkozó kérdésekre. Nem túlzás: ott állnak j ezek a hánykódó folyosói j gyerekek védtelenül a tapintatlan felnőtt tréfák 1 közepette, egyre szomo- j rúbban hallgatva a nekik j érthetetlen (vagy ha ért- j hető, az még rosszabb is J lehet!) nevetéseket. Gondoltam, hogy mi J férfiak járunk ebben az j élen, de kiderült, hogy a kollegák legfeljebb el-el- i szólják magukat, a fagga- ! tők a kolleganők, esetleg ij maguk is édesanyák, akik i a saját gyerekükhöz ha- j sonlítgatják, vizsgáztatják j a másik gyereket, vagy ép- ' pen titkos nevelői hajla- ’ maikat élik ki szabadon. ) És nem ritka az sem. \ hogy pletykákat gyűjtő- getnek, vagy kis hivatali ' veszekedésekért a gyereken állnak bosszút. Az édesanyának taná- csőt nem tudtam adni, < bár korábban kaphattak volna beutalót a gyér- , meküdülőbe a fiúk, csak a mama féltette őket. Ta- ' Ián olyan ismerős család ] is lett volna, akikkel cse- reüdülést szervezhetett S volna a család, de ez már \ kései ötlet. Amiért a pa- ! naszt leírtam, az nekünk ’ szól, többieknek. Csendes ‘ kérés: tiszteljük a mások i gyerekeit, a gyerekeket, i Ne játéknak lássuk őket, í hanem valóban kisembereknek. Felnőttként ők ezt a világnak fizetik majd : vissza. Az oldalt írták: Balogh Géza, Bartha Gábor, Sipos Béla A fotókat készítette: Gaál Béla