Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-06 / 157. szám

KH VASÁRNAPI MELLÉKLET Szövőnők (MTI Foto—KS) „Akarat nélkül nem ember az ember" Vendégünk: az elnöknő Nehéz asszonysorsok A nyírlugosi napközi otthon belső szobájában három öregasszony kártyázik. Kint zuhog a napfény^ pompázik a határ. Dologidő van. — Mi már nemigen bírjuk a munkát — mondja csende­sen Tréfán Mihályné, és le­teszi a kártyát. — Meg nem is nagyon van miért gürcöl­nünk. Többnyire egyedül élünk, s ha volt is család, régen szétfújta a szél. Az én fiam is, férjem is „Argenté- niában” él..., ha egyáltalán élnek még. Tréfán Mihályné szokhattam volna már, dehát ez a csend ... — Tudja, milyen furcsa világ volt az a háború utáni idő! Ijesztgettek bennünket a kommunizmussal, az oro­szokkal, néhányan bután el­menekültünk Pestre. Mire visszajöttünk, a tanácson már nem volt hely. Megta­nultam hát varrni, húsz évig ebből éltem. Aztán hatvanöt óta férjem után kapok egy kis nyugdíjat, 1440 forintot. Meg lehet belőle élni. Csend­ben, békességben. Madarász Istvánná — Mikor mentek ki? — Ó, "még 1929-ben. Fél­éves asszony sem voltam, amikor itthagyott engem ter­hesen. Aztán megszületett Laci, felneveltem, s ő is el­ment. Nem írnak azok, van már tán tíz éve is, hogy vá­laszoltak a levelemre. — Azóta egyedül él? — Tizenöt évig vártam az uramra, nem jött. Aztán el­vette isten az eszemet, össze­költöztem itt Lúgoson egy részeges asztalosmesterrel, vele éltem vagy tizenhat évig. Aztán vége lett annak is, azóta egyedül. Most már jóra fordult az életem. Nyu­godtan élek, a tanácstól 1360 forintot kapok havonta, ne­kem elég Itt a napközi ott­honban tisztaság-, meg ebéd­felelős vagyok, még haszno­mat is veszik. S itt van leg­alább kihez szólni is. Két telekkel arrább öreg, vastag falú parasztház. Itt él Madarász Istvánná, a volt községi írnok, immár 44 éve egyedül. 1936-ban halt meg a férje, tüdővész vitte el, akárcsak az édesapját. Hat esztendőt éltek együtt. Gye­rekük nem született, s a kis madárcsontú öregasszony örökre hű maradt férjéhez. — Tudja, mi az egészben a legborzasztóbb? — néz rám a homályos konyhában. — Az egyedüllét. Pedig meg­Szürke, vakolatlan vá­lyogház a község szélén. A pitvarajtó nyitva, « tűzhe­lyen zsír serceg. öregasszony készíti az ebédjét. Szürke ru­hája tán egyidős Tóth Györgynével, aki közelebb van már a százhoz, mint a hetvenhez. Nyolcvanhét esz­tendős. — Micsoda nyolcvanhét esztendő lelkem! — sóhajt a nénike ölbe ejtett kézzel. — Nyolc gyermeket neveltem fel, s most látja, itt vagyok egyedül. Három édes, és öt árvagyereket. — Merre repültek Johan­na néni? — Debrecenbe, Nyíregyhá­zára, de vannak itt Lúgo­son is. Bár ne lennének. Az udvaron fecske villan át és mondja a fecskét: — Madár dolga, hogy a fióká­nak, enni adjék. Nem tudok én arról, hogy a fiókák visz- szajárnak-e a fészkükre, de azt gondolom, hogy az öreg, beteg fecskék éhen döglenek. Rám se néz senki..., pedig itt laknak a környéken a gyerekek. — Az első uram az első há­borúban maradt, tizenhat évig vártam rá — néz maga elé az öregasszony. — Akkor mentem feleségül Tóth Györgyhöz, aki egeydül ne­velte az öt árváját. Hozzá­mentem, én neveltem fel őket. Elvéknyul a hangja, köny- nyek peregnek az arcán. Kézfejével törli, a ráncok, mint kiszáradt árkok, mohón nyelik a cseppeket... Üjból vissza az öregek nap­közi otthonába. Túlvannak már az ebéden, mikor az otthon vezetője, Szilágyi Györgyné azt mondja: — Szenyitánét ki ne hagyja! — Titokba járok én ide lelkem, — mosolyog az öreg­asszony — a lányaim nem szeretik, hogy itt töltöm a napokat. Azt mondják, jöjt- jön hozzánk, mi rántott csir­két adunk ebédre. De jobban érzi itt magát az ember. — Hány éves Mari néni? — Én, fiam, már hetven­hét. — S fiatali házas! — teszik hozzá nevetve az öregek. — Igaz — bólint a nénike. — Hetvenéves voltam, mikor meghalt az első uram, azt mondta, ha én meghalok Mari, menj férjhez, ne élj egyedül. Szépen meggyászol­tam, s hozzámentem Szenyi- tához. Felépítettük most négy éve ezt az új házat, hát kezdjünk új életet is? — Házat építettek, hetven- három évesen? — Jaj, lelkem, de hogy! Nekem kellett szaladgálni a bankba, a téglagyárba, mes­terek után. Még írni is meg­tanultam egy kicsit, hogy gyorsabban épüljön a ház. Á bank nem akarta kiadni a pénzt, csak úgy, ha én írom alá a nevemet. Hát ezen ne múljon — gondoltam, a gon­dozónőnk megtanított rá. Mert azt mondom én, legyen bármilyen öreg is az ember, nem szabad hogy elhagyja magát. Akarni kell, mert akarat nélkül nem ember az ember. Tóth Györgyné Bedolgozók a szövetkezetben A szövetkezeti ágazatban elterjedt módszer a bedolgo­zás. A munkát vállaló nem az üzemben, műhelyben vég­zi tevékenységét, hanem ott­hon, a lakásán, s mindemel­lett elláthatja a ház körüli teendőket is. A mátészalkai Szatmár vidéki Háziipari Szövetkezetnek is sok a be­dolgozója. A munkalehetősé­gekről, a továbbfejlesztés le­hetőségeiről kérdeztük Nagy Sándornét, a szövetkezet el­nöknőjét. — Hány bedolgozót foglal­koztat a szövetkezet? — Kétszáz külső dolgozónk van, akik otthon végzik a vállalt munkát. Ez elég nagy szám. Tavaly például a be­dolgozók állították elő a ter­melési érték negyven száza­lékát, közel öt és fél millió forintot. Erre az évre hat és fél millió forintot tervez­tünk, s hasonló arányban ré­szesednek a szövetkezet össz­termeléséből. Mátészalkán túl nagyon nagy terület a vonzáskörzetünk, legalább tizenöt-húsz községben van bedolgozónk. — Milyen munkát tudnak a háztartás mellett elvégezni a lányok, asszonyok, sőt a férfiak is? — Szinte mindent el lehet végezni otthoni körülmények között. Bedolgozóink kiszab­va megkapják az anyagot, és összeállítják gyermekruhá­vá, vagy éppen munkakö­penyt varrnak. Kézi hajtású kötőgéppel kötnek, raffiapa- pucsot készítenek, beregi keresztszemest hímeznek és saját termelésű fűzvesszőbőJ kosarat is fonnak. Ezt rész­ben férfiak készítik. A tava­lyi évhez viszonyítva az egy­millió forintos növekmény Szenyita Györgyné túlsúlyát a gyermekkonfek­ció, a kötés és a hímzés adja. — Hogyan befolyásolta a szövetkezet tevékenységét a nagyarányú ipartelepítés Má­tészalkán? — Először negatív irány­ban hatott az új gyárak, üzemek indítása. Több dol­gozónk elment, de később mégis visszajöttek, ügy lát­szik, nálunk jobban érzik magukat. Most már egyre inkább az a problémánk, hogy nem tudjuk növelni a létszámot, nem teszi ezt lehe­tővé a bértömegszabályozás. Sokan jelentkeznének, dol­goznának, azonban kénytele­nek vagyunk eltanácsolni őket. Nagyon sokszor anyag­hiány akadályozza a folya­matos termelést. Főként a gyapjúfonal és a műszálas termékekhez használt anyag hiányzik. — Milyen exportlehetősé­ge van a szövetkezetnek? — Tavaly csökkent a nyu­gati exportunk, úgy látszik kevesebbet vásárolnak az emberek. A nyugati export nagyobb arányával kedve­zőbb lehetne a bértömeggaz­dálkodásunk, így emelkedne a bérszínvonal is. Legkere­settebb termékeink a kül­földi piacokon a fonottáruk és a népművészeti cikkek. Most erre a vonalra szeret­nénk orientálni a termelést, természetesen szem előtt tartva a hazai ellátást is. — Hogyan értékeli a be­dolgozók munkáját? — Bedolgozást olyan sze­mélyek vállalnak, akik csa­ládi körülményeik vagy egészségügyi helyzetük miatt képtelenek nyolc órát kötött munkaidőben ledolgozni. így otthon, a házi munka mellett végzik el szorgalmasan és kiváló minőségben a vállalt feladataikat. 1980. július 6. e Folyosói gyerekok Ismerős édesanya pa- i naszkodik, szidja a nya­rat. Nem az időjárást, nem az esőt, hanem általában a nyarat. Munkahelyén nyáron csúcsidőszak van, szabadságot nem kaphat. Egy iskoláskorú, nyolc­éves és egy ötéves gyer­meke van. A nagy járhat napközibe, de, és ebben az édesanyának igaza van, ott szegény gyerek ugyan­olyan tanterembe jár, mint egész évben, eltelik hát a gyerek szabadsága i szabadság nélkül. Nagyobb gondja a kicsi­vel van. Az óvodát idén nyáron is festik. Hetekre bezár, rokonaik, ahová a gyerek elutazhatna, nin- | csenek. Viszi hát magával ebben az időszakban a gyereket a hivatalba, és mert ez jobb a napközinél, kérezkedik a nagyobb is. Ismerősöm szerencsés asszony, munkahelyén nem szólnak ezért. Tudom, sok munkahelyen megtű­rik a folyosón játszogató (lézengő!) gyerekeket, és ha ez nem is jó, jobb a semminél. Ismerek én más nyolcéves gyereket is, aki kulccsal a nyaká­ban játszogat a parkban, fagylaltra költi az ebéd­pénzét, és tudom, hogy ezek a kulcsos gyerekek a nyár ezer veszélye között j élnek, de, és a panasz lé- ■ nyege is ez volt, sajátos : „veszélyek” fenyegetik a , folyosós gyerekeket is. És j ezek a veszélyek mi va- j gyünk. Mi, felnőttek. A beszélgető, a gyerekkel ) gügyögni, bájologni, a \ magunk kedvére tréfál­kozni akarók. A panaszló édesanya el- í mondta, hogy nem győz a gyerékekhek éstéhkértt j magyarázni, mert a gye- j rek, aki nem lehet min- j dig mellette, nemcsak húsz ; idegennek mondja meg ; naponta, hogy ő kinek a : kisfia, hanem ugyanennek l a húsznak felelget olykor j tapintatlan, a családra vo- í natkozó kérdésekre. Nem túlzás: ott állnak j ezek a hánykódó folyosói j gyerekek védtelenül a ta­pintatlan felnőtt tréfák 1 közepette, egyre szomo- j rúbban hallgatva a nekik j érthetetlen (vagy ha ért- j hető, az még rosszabb is J lehet!) nevetéseket. Gondoltam, hogy mi J férfiak járunk ebben az j élen, de kiderült, hogy a kollegák legfeljebb el-el- i szólják magukat, a fagga- ! tők a kolleganők, esetleg ij maguk is édesanyák, akik i a saját gyerekükhöz ha- j sonlítgatják, vizsgáztatják j a másik gyereket, vagy ép- ' pen titkos nevelői hajla- ’ maikat élik ki szabadon. ) És nem ritka az sem. \ hogy pletykákat gyűjtő- getnek, vagy kis hivatali ' veszekedésekért a gyere­ken állnak bosszút. Az édesanyának taná- csőt nem tudtam adni, < bár korábban kaphattak volna beutalót a gyér- , meküdülőbe a fiúk, csak a mama féltette őket. Ta- ' Ián olyan ismerős család ] is lett volna, akikkel cse- reüdülést szervezhetett S volna a család, de ez már \ kései ötlet. Amiért a pa- ! naszt leírtam, az nekünk ’ szól, többieknek. Csendes ‘ kérés: tiszteljük a mások i gyerekeit, a gyerekeket, i Ne játéknak lássuk őket, í hanem valóban kisembe­reknek. Felnőttként ők ezt a világnak fizetik majd : vissza. Az oldalt írták: Balogh Géza, Bartha Gábor, Sipos Béla A fotókat készítette: Gaál Béla

Next

/
Thumbnails
Contents