Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
1980. július 6. o EMLÉKEZZÜNK ELEINKRŐL Amiről két harang mesél A megyében van két szép barokk harang, mindkettő fatoronyban. Az egyik Nyírbátorban, a másik Kisszekeresen árasztja zengő szavát a messze határba. Bizonyára sokan hallották ezeket a nemes hangokat, megnézni pedig mindenki megnézheti az eperjesi Wierd György mester eme remekeit. A XVII. század második harmadában messze vidéket, így a mi vidékünket is ő látta el harangokkal. Harangjai vállán díszes mintasor, rendszerint a négy evangélista képével, s jogos önérzettel véste a mintába latinul: „Öntött engem Wierd György Eperjes városában”. A nyírbátori pa- gyobb, a kisszekeresi szebb. Már Bethlen Gábor „sok szép öreg harangot öntetett” — írja Kemény János. A későbbi fejedelem, I. Rákóczi György csak az ő példáját követte, mikor Debrecennek, Szerencsnek, Sárospataknak, Kassának, Zborónak stb. hatalmas harangot adományozott. Debrecenben pl. külön ennek a harangnak építették a régi Szt. András templom mellé az ún. „vörös tornyot”. A fejedelmeknek rendelkezésükre állt saját ágyúöntő műhelyük, az öntés pedig akkor egy szakma volt. És nyilvánvalónak látszik, hogy a nyersanyaggal sem volt gondjuk, elég ágyú tönkrement a háborúban. Mindkét harangon ki van öntve a készíttető neve is. A nyírbátorin, hogy iktári Bethlen István és Péter „akarattyából vette” a város, valószínű, hogy az elengedett adóból, a kisszekeresit pedig rozsályi Kun István öntette. Nem sok embernek csengenek ismerősen ezek a nevek, pedig viselőik a mi vidékünkön azok közé tartoztak, akik a XVII. sz. elején csinálták a történelmet. Iktári Bethlen István, Bethlen Gábor öccse váradi főkapitány, Máramaros és Hunyad megyék főispánja a nagy fejedelem halála után végrendeletének egyik • végrehajtója s Erdély gubernátora lett, majdnem fejedelemmé is választották. Ezt I. Rákóczi György, bár a Bethlen fiúk is támogatták, nem tudta neki megbocsátani, pedig az „öreg gróf” békeszerető ember volt, irtózott a vérontástól, ami egy fejedelemválasztásnak akkor óvhatatlan velejárója volt. Rákóczi mindjárt uralma elején, 1631-ben törvényt hozott a Icincstári várakról, mely szerint Bethlen Istvánnak át kellett volna adnia Husztot és Ecsedet, illetve Rákóczi katonaságát oda be- bocsátani. A törvény „az öreg gróf” ellen irányult, ő nem is volt hajlandó engedni. A nagyobbik Bethlen fiú, István a váradi főkapitány, Ecsedre menekült s itt is halt meg 1633-ban, maga után ^hagyva 23 éves feleségét, Széchy Máriát. Kislányuk gyermekkorában az ecsedi várban halt meg, s Nyírbátorban a ref. templom kriptájában temették el. A híres szépség ekkor nyilván Ecseden lakott s a Báthoriak többször is megcsodálhatták. Egyébként a kis Bethlen Krisztina temetésében kereshetjük a Szentvér utca mondájának történeti magvát. Később Széchy Mária ismét férjhez ment. Bethlen István kisebbik fiának, Péternek ugyancsak menekülnie kellett Rákóczi elől 1633-ban egy felnagyíbolcsi vezér állt vele szemben: lbrányi Mihály. Amit elért, csak annyi volt. hogy megtarthatta birtokait 1648- ban történt haláláig. Fia, Péter két évvel korábban halt meg és utódja neki sem volt, így Rákóczi zavartalanul és rögtön rátehette kezét a Bethlen vagyonra. Bethlen Péter feleségét annyiban érdemes még megemlíteni, hogy lllésházy Éva volt, akinek testvére, lllésházy Gábor olyan dicstelenül védte Murányt 1644-ben, mint felesége Széchy Éva részbirtokát, (s természetesen Széchy Máriáét is) Vesselényi Ferenc* ellenében. A nyírbátori harangot 1640-ben öntötték, tehát az id. Bethlen Istvánnak és Péter fiának a politikai élettől való visszavonulása után. És úgy látszik, unokájának, az ifjabb István kislányának, a kis Bethlen Krisztinának az emlékére. Rozsályi ’Kun Istvánról kevesebbet tudunk, de abban a korban ő is jelentékeny ember volt. Fiatalon, a 30 éves háborúban Bethlen Gábort fegyverhordozóként szolgálta, majd a szatmári vár főkapitánya és Szatmár vármegye főispánja lett. Bethlen István támadásakor Rákóczi generálisaként Bethlen egyik várát. Husztot . ostromolta. Ekkor járta az a szóbeszéd, hogy a huszti vár-alárralaa- - utat fúrnak és felrobbantják', Ecsednél pedig, hogy „az Kraszna vizét elássák alóla”. A rozsályi Kún család a XIII. századtól bírta Rozsályt és környékét a várral. Ami meglepő lehet, hogy Kisszekeres csak a XVI. század közepén jutott a család kezére, így felmerül a kérdés, hogy számos birtoka közül miért éppen a kisszekeresi templomot választották családi temetkezési helyül. Itt temették el ugyanis bátyját, Lászlót, akinek az epitáfiuma a templom déli falán látható, és talán Istvánt is, akivel a család kihalt. A harang, Wierd legszebb harangja, 1646-ban készült el, Kun István pedig 1659-ben hunyt el. Ügy látszik, arra gondolt, hogy harangjának a szavai mellett akart pihenni, — és most kissé romantikusan: — Bethlen István és Péter harangja Nyírbátorban. SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Á varjú la posi tanítónő Amikor a krónikás elindul, hogy találkozzék valakivel, akiről írni akar, mindig visz magával egy elképzelt portréfélét: milyen is lehet az „alanya”, akivel találkozni fog. És mindig kiderül a régi igazság, hogy nincs két egyforma életút, két egyforma ember. Mindenki más, mindenki magában rejti a titkát, ami sokszor a szó igazi értelmében nem is titok. Kovács Jánosné — milyen egyszerű és sokak által viselt név — a Nyírtelekhez tartozó Varjúlaposon tanítónő. Azaz volt; a nyáron ment nyugdíjba. Huszonkilenc évig tanította a varjúlaposi gyerekeket, akik közül ma már többen szülők, sőt nagyszülők. Any- nyit tudtam róla, hogy életét összekötötte a tanyával, szinte személyes családtag lett a varjúlaposi otthonokban, akinek a jelenléte nélkül szint elképzelhetetlen volt a tanyai embérek élete. Belül mégis előbukkant egy elképzelt kép, mielőtt megismertem, amely egy jóságos, csöndes, egy kicsit a tanyai életmódhoz igazodó tanítónőt rajzolt'elém . .. A valóság egészen más. Kovács Jánosné élete 55 évének többségét tanyán töltötte, de nem vált a szó hétköznapi értelmében „tanyasi tanítóvá”. Ez valószínűleg nemcsak azért sikerült neki, mert ős-nyíregyházi, városi lány volt, amikor elkezdte a nevelői hivatást. Ez még nem mindenki számára elegendő ellenszérum” a „tanyasiság” ellen. A környezet gyakran formálja az embert negatív értelemben is. A fiatal tanítónő, aki még a felszabadulás előtt — képesítés nélkül — kezdte el a tanyai gyermekek tanítását, egy életre szóló helyet keresett és talált magának: tanítani a tudástól legjobban elzárt, arra legjobban szomjazó apróságokat. És a felnőtteket is. — Igyekeztem egy kicsit a magam képére formálni őket — emlékezik az első évekre, s nyomban hozzáteszi: — Nem biztos, hogy feltétlenül jó, ha a tanító a maga képére formálja a gyermekeket. Eleinte a nyíregyházi barátok, ismerősök, kollégák se nagyon hitték, hogy meg fog gyökeresedni a tanyán, ahol a fürdőszobát a lavór, a zuhanyozót a locsolókanna, a villanyt a petróleumlámpa helyettesítette. Éveket töltött a tanyán — már előző helyeken is, a Salamon-, Cigány-, Antal- és fnáá bokrokban, ahol a tanítói munkát elkezdte. S ahol a felszabadulás előtt az egyik helyen az iskolaszék elnöke így szólította meg: „kislányom, hívd ide a tanító nénit...” A mostoha körülményeket mindig feledtették az elért eredmények. Naponta látta, mivé fejlődnek a kezdetben még borzas kis fejek, hogyan haladnak szép sorjában a tudás apró lépcsőin. De nem volt idillikus, feszültségektől mentes az út... — Sokszor sírtam is. Nem olyan állapotok voltak, amikor idejöttem, mint most. A szülők nem mindig örültek, ha kivettem a gyermek hajából a madzagot, ami akkor a szalagot helyettesítette és rendeset kötöttem a kislányok hajába. „Mi paszulyszalmával fűtünk, a mi gyerekünknek jó lesz így is, még ha a városi tanítónőnek nem is tetszik...” De én akkor már megedződtem, nem hara- gudtam^rhisz ők azelőtt úgy éltek, ahogyan általában a tanyasi emberek, nem tudhatták, hogy van más élet is ... Az első tablókat nézegetjük, ahol a kis apróságok bizony történelmet idéző, szegényes ruhácskákban ültek a fényképezőgép lencséje elé. Mégis, belőlük és az utánuk jövőkből tanárok, mérnökök, katona- és rendőrtisztek, szakmunkások lettek. Hogy a továbbtanulásnak is ára volt, mégpedig néha idegtépő ára, erről ma már halk szóval beszél a tanítónő. Az eltelt idő „megszépítő varázsával” mondja, hogy az első években meg kellett küzdeni majd minden szülővel, hogy engedjék a gyermekeket tovább tanulni. „Minek akar a tanító néni minden gyerekből érettségizett embert nevelni?” — gyakran hangzott el a kérdés. Még a szakmunkásiskolába küldésért is meg kellett küzdeni eleinte. — Amikor megépült Nyíregyházán a malomipari kombinát, sok malomipari szakmunkástanulóra volt szükség. Néhány gyereket én is alkalmasnak találtam erre a szakmára, megbeszéltem velük és a szülőkkel. Aztán éjjel kopogott az egyik szülő. Azt mondta, nem tud aludni, egész éjjel forog az ágyában, mégsem engedi, hogy a gyermeke lisztesmolnár legyen. Később sikerült megértetni, hogy ma már a lisztesmolnár nem úgy dolgozik, mint régen. Egyszerű lenne, ha a jó szó mindig elég volna — és az értelem máris nyitja a kaput... A valóságban sohasincs így. A tanyai tanító olyan ismeretekkel, tudással, emberi tulajdonságokkal igyekezett útjára bocsátani a varjúlaposi gyerekeket,, hogy azok ne szégyenkezzenek, tudjanak annyit, mint a másutt élő gyermekek, állják meg a helyüket a közép- és felsőiskolákban. A huszonkilenc év alatt minden gyermeket megtanított az alapvető ismeretekre. Minden varjúlaposi gyermek elvégezte a 8 általánost. Kettő nem, akik közben költöztek ide egy másik tanyáról, s a gyerek a csizmaszárban hozta a füzetet. — Szép elégtétel viszont — mondja Kovács Jánosné — hogy ha gyermekkorban nem is sikerült elvégeztetnem velük az általánost, nemrég, felnőtt korban itt, a mi iskoKOVACS JÁNOSNÉ lánkbah levizsgáztak. Ök sem maradtak le a többiektől. Kovácsné hosszú ideig az esti és levelező tagozatot is megszervezte az idősebbeknek. Közben ő maga is tanult, a középfokú tanítói képesítéshez megszerezte a magyar—történelem szakos általános iskolai tanári oklevelet is. Mi óvta meg a beszűküléstől? Hogy tanyán élő és dolgozó pedagógus létére sem vált tanyasivá, az elsősorban az egyéniségében rejlő, belső energiának köszönhető. Sohasem zárkózott be „apró otthonába”. Minden érdekelte, ami körülötte történt. Amikor hallott a kecskeméti magnós iskolai kísérletről, nem nyugodott, amíg szemügyre nem vette, miben is segíthet a nevelőnek a magnetofon. Több mint tizenöt évig a magnó segítségével nevélte a gyermekeket, akik először szokatlannak találták a fejükre helyezett hallgatót. Sőt, amikor a „magnós tanítónő” hangja' megszólalt, vissza is köszöntek a láthatatlan tanító néninek .. . — Áldom, aki kitalálta a tévét, a magnót. A gyermekeink olyan ismeretekhez jutottak a segítségükkel, amit semmi sem pótolhat. Minden tárgynál használtam a magnót és a tévét. Rengeteg bemutató tanítást is tartottam, még a sárospataki tanítóképzős hallgatók is kíváncsiak voltak a tanyai iskola magnós módszereire. A legnagyobb öröm, hogy a gyermekek megállják a helyüket. A nyíregyházi középiskolák is szívesen fogadják a gyerekeinket, akikkel ha lehetnek is kisebb- nagyobb gondok, a küzdést megtanulták. Boldogulni tudnak... Táviratok, levelek sokaságát mutatja, az ország különböző tájairól írták a volt tanítványok, vagy azok szülei. Ez a tanév volt az utolsó. Még egy évig maradnak a tanyai iskola szolgálati lakásába férjével. Aztán „hazajön” több évtized után Nyíregyházára. De még nem tud szabadulni a „tegnap” abbahagyott munkától, amely az életet jelenti számára. — Nagyon aggódom három tanítványom miatt. Cigánygyerekek, gyengénlátók. Eddig jól boldogultak. Igaz, a kedvükért mindig nagyobb betűkkel írtam a táblára és a leggyengébben látót a tábla elé ültettem. Eddig haladtak is. De mi lesz velük más iskolába? Vajon ott is megérzik-e, hogy több segítségre van szükségük, eltűrik-e hogy ott téblá- boljanak a tábla közelében? Kettőnek az édesanyját már rábeszéltem, hogy küldje a gyermekeket a debreceni intézetbe, ahol a gyengénlátók iskolájában tovább tanulhatnak. Egy-egy gyermek minden évben idekötötte a tanyához. Mindig volt elvégezni valója. Nem mehetett el, bár volt eset, hogy hívták haza, két városi iskolába is. A téli-tavaszi szünet viszont mindig a városé volt. Férjével együtt a pihenőnapokat Pesten a Pedagógus Vendégházban töltik, színház, mozi, hangverseny, múzeum, kirándulás. Vannak külföldi barátaik is, két finn családdal és egy NDK-beli családdal másfél évtizede német nyelven tart a levelező kapcsolat. Két-három évenként személyesen is találkoznak, A finnek legközelebb a lappföldre szeretnék elvinni Kovácsékat... — Mit tartok az életben a legfontosabbnak? A barátságot, az emberi kapcsolatokat, amelyekért érdemes áldozatot is hozni. Nekünk nincs gyerekünk, de sohasem éreztük magányosnak magunkat. Még nem tudom, mit fogok csinálni ezután, de megtalálom a helyem. Gondoltam már könyvtárra, vagy ha más nem, az ismerősök, a baráti kör gyermekeire fogok vigyázni. Tanítgatom őket... Nagyon szeretek olvasni, ezután több időm lesz erre is ... Mintha nem is egy tanyán találkoztunk volna az idén nyugdíjba ment és „Kiváló munkáért” kitüntetésben részesült tanítónővel, aki úgy igyekezett a saját képére formálni tanítványait, hogy azok mégis megmaradjanak eredeti mivoltukban. Páll Géza KUK VASÁRNAPI MELLÉKLET Az 1640-ben öntött harang feliratai. (Elek Emil felvételei) tott gyilkossági ügy miatt. Ő azonban hadat fogadott s igyekezett felmenteni az időközben ostrom alá vett másik várukat, Husztot (Rákóczi generálisa, vele * szemben rozsályi Kun István volt, akire visszatérünk). Ekkor az apa „kibontakozók” Erdélyből, a budai pasához menekült s a Portától segítséget kért Rákóczi ellen. A török segítséget megkapta, de a hadiszerencse nem kedvezett neki. Itt ismét egy szahogy elfelejtse volt feleségét, Széchy Máriát, aki egyszerűen otthagyta, miután a fiatalabb Bethlen István halála után hozzáment feleségül, a Murányi Vénuszt, aki Wesselényi Ferenc oldalán akkor már nádorné asszony volt, miközben regényes szerelmi történetük nemcsak az országot, de Európát is bejárta. Koroknay Gyula
