Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-06 / 157. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. július 6. BS Galambos Lajos: Az a kenyér Mindjárt a temetés után belépett a szövetkezetbe Széki Kálmánné, s három fiának így lett szép útja az életben. Diplomata, közgazdász, mérnök lett a három fiúból. Csak ő maradt itt a faluban, hiába könyörögtek a gyerekek, menjen hozzájuk, ő nem tudott innen elszakadni semmiképp. Ki néz majd apátok sírjára, ha én is elmegyek? Mi lesz a szülőházatokkal? Mi lesz Csöpi kutyával. Pityu galambbal, Samu malaccal, ha én is el- ' megyek? Nemzedékek óta náluk a kutyáknak Csöpi volt a nevük. a galamboké Pityu, a minden évben meglévő hízó- nakvalóé pedig: Samu. Most még mindig a szövetkezet állattenyésztésében dolgozott az öregasszony, igaz, csak fél napot. — Hát, Kati néném — szólt Jóska, a fegyelmi bizottság elnöke —. elismeri-e, hogy megfogták? Az öregasszony ráncos álla igen keményre simult: — El fiam. — Kenyeret lopott. — Elvittem mindig annyit, amennyire szűk ségem volt. — Azt mondja a bolt vezetője, legalább egy esztendeje nem látta, hogy kenyeret vásárolt volna. — Több, mint éve! — mondta keményen az öregasszony. — Mióta a városból naponta két teherautónyi kenyér érkezik ide a disznóknak. Én a javából kivágok mindig annyit, amennyi nekem . kell. — Nagyon nagy szégyen ez nekünk! Nem gondolt arra, hogy ezekkel az apró csenésekkel meg- rontja a mi nagy szövetkezetünk tekintélyét? Széki Kálmánné a disznók kenyerét eszi! Való ez? Hogyan veszik majd a fiai, ha megtudják — mert megtudják! — előttük sem szé- gyenli majd ezt? Lelkére veszi azt. hogy nem jut magának a nyugdíjából, a keresetéből napi fél kiló friss kenyér a boltból? —■ Nem ez a szégyen, Jóska! — Hanem? — Hogy kiterítel engem igazságtalanul az emberek szeme elé, ahogyan sok esztendőknek előtte szegény urammal tetted. Az ember nem tud felejteni, Jóska! — Mit nem tud felejteni, Kati néném? Széki Kálmánné tekintete összeszűkült. Most mondja el annak, aki nem képes, vagy nem akar emlékezni? Ha nem képes, minek? Ha nem akar, különösképp mivégre? Lepucoltak abban az évben a padlásról mindent. Széki Kálmán már betegen feküdt, és a három gyerek még iskolába járt. öt, Szegő Katit nem akarták hozzáadni Széki Kálmánhoz sokáig. Mert ő gazdalány volt, Kálmán pedig egy nyomorult kubikos. Muszájból lett az esküvő, előre jött a gyerek, és ezt soha életében meg nem szégyenlette Szegő Katalin. Akkortájt ment tönkre az a drága ember, még decembertájt is dolgozott a hortobágyi fagyos sárban, hogy valamiképp méltó legyen a gazdalányhoz. Rég volt ez már, nagyon rég, gondolta az öregasszony. Emez már valamivel közelebbi: abban az évben csak negyedórácskával előtte sejtették meg a begyűjtést. Alig vetett a szövetkezet valamit ősszel, abból akarták pótolni, tavaszon, amit találnak még a magángazdáknál. Székiék mindössze huszonöt kiló búzát tudtak eldugni az istállóban, a jászol alatt. Minden további szemet, minden szénát, minden állati étket elkoboztak Tamasócki Jóskáék. S még derűsek is voltak: — Nincs több, Kati néném? — Nincs több, semmi. Nem tudom, mit eszünk újig. — Kapnak fejadagot a boltban. Nincs több élet? — Nincsen, Jóska. — Mert ha kiderülne, hogy van, a bokájuk is citerázni fog, Kati néném. — Nincs több, s menjetek már innen, szégyentelenek. — Megtisztelhetné látogatásunkat egy pofa borral. — Menjetek! Hol volt kenyér a boltban, hol se. Megesett, hogy két hétig se láttak egy morzsát. Krumplin, máién pedig megélni nem nagyon lehet. Kenyér nélkül megélni nem lehet. Már júniusban jártak. Pé- ter-Pál előtt voltak, kaszakészítés idején. Széki Kálmán kiverte mindkét kaszáMohácsi Regős Ferenc rajza ját, előkészítette a fentért és a fenőkövet, a nyaktól a ka- csonyig ráerősítette a mogyoróvesszőből hajlított csapót. Szalonna, is került aratásra a dugottból. — Kenyér nélkül ugyan mit ér a szalonna? — Lesz,— mondta Széki Kálmánnak Katalin asszony. S akkor elővette a jászol alól a rejtett búzát. Csak a legnagyobb fiát, az akkor érettségizett Istvánt, a mai diplomatát vonta be a munkába. Egy éjen át darálták a huszonöt kilónyi életet a vasdarálón. Milyen volt? Milyen lett az a lisztnek nevezett dara? — Kovászolunk — mondta Katalin a fiának. — Majd dagasztunk. Kelés után kuko- ricaizikkel befűtesz a kemencébe. Reggelre lesz kenyér! S úgy lett. Négy jókora cipó sorako- zott-illatozott napfelkeltére az asztalukon. Az egyiket meg is vágták mindjárt és a drága, barna szemcsés kenyeret sóval hintve friss paradicsommal falták. Szólni sem tudtak egymáshoz a fejedelmi jó érzéstől. S akkor kopogtak a pitvarajtón. — Nem kell dugdosni semmit — lépett be Jóska —, ne is mozduljon, Kati néném. Tudunk mindent. Hajnaltájt már láttuk, hogy füstölög a kemencéjük kéménye. Tehát maguk sütöttek! — Igen — mondta barnán az asszony. — Miből? — Sütöttünk, fiam, kóstoljátok meg. És engedjétek j az embert, hadd takaríthas- , sa be az újat. Kenyér nélkül j nem megyen. — Nem bizony — mondta ] Jóska —, a szövetkezetben | sem megyen. S fölvéve az asztalon lévő, már megvágott cipót, tört , belőle. Tört a hallgatag két társának is. — Finom. Nagyon finom, Kati néném. Az ember ne is \ higgye, hogy ilyen finom kenyeret lehet manapság enni. ‘ Persze — emelte meg az uj- ' ját Jóska — Kálmán bátyám 1 most szépen beteszi a cipó- ' kát a kubikostarisznyájába ; és lejön velünk a központba. ! A cipókat elkobozzuk a szövetkezet javára. — Hogy aratunk akkor, 1 édes fiam. milyen ételekkel? 1 — Levesen —J'«evetett vi- j dáman Jóska. — Kálmán bá- ! tyám tudja a legjobban, milyen jókat lehet a jó, so- 1 vány levesektől pisilni. S 1 hogy’ megérik így az ember , aratás közben! Az aszalt szilva például, nagyon jó té- ' len. Igaz. Kálmán bátyám? 1 Maga igazán tudhatja, volt 1 része benne, mielőtt bele- ] gyakta volna magát a felesége vagyonába! Na, gyerünk. 1 A gazda ~nerh "pt>i szólt. Sohasem szólt a világ előtt, magába gyűrt minden bántást mindenkor. Vette most is a kubikostarisznyáját, amelybe kétheti élelem fért, bér tette a cipókat, s ment. Csak Katalin asszony szájában gyűlt a nyál, hogy köpjön. A férje fogta be a száját: — Hagyd. Kati. Majd csak ne tartozz hozzájuk. Nagyon alacsony volt az ég akkor mindaddig, míg Széki Kálmán leülte az egyhetes büntetést a rendőrségen az eldugott búza miatt, majd pedig, amíg ki nem fizették az ezerforintos pénzbírságot. Alacsony volt az ég akkor. Széki Kálmán tán ebbe halt bele. S mégis, a temetés után nemsokára. Széki Kálmánné belépett a szövetkezetbe. Huszonöt évvel ezelőtt. S talán három szép fiának is így lett szép útja az életben; diplomata, közgazdász, mérnök lett a három fiúból. Csak ő maradt meg a "faluban, hiába hívták a gyerekek, ő nem tudott innen elszakadni semmiképp. Most Jóskának fennen és magabiztosan hangzott a szava: — Nagy szégyen nekünk, hogy a disznóktól lopja a kenyeret, Kati néném. Nem az értéke miatt szégyelljük, hisz mindössze tizenötezer forintot fizetünk a városnak évente a száraz kenyérért. De nem gondolt arra. hogy ezzel lejáratja a mi nagy szövetkezetünk tekintélyét? Széki Kálmánné a disznók kenyerét eszi! Nem szégyen- li magát? Katalin asszonynak gyűlt a nyála. Huszonkét éve gyűlt már a nyála. — Nyugdíjba küldjük, azonnal. — Fiam! — kiáltotta. — Ez a rend. — De hisz’ az kenyér volt. kenyér! S összeesett. Kint nagyon magas volt az ég. A tömegízlésről H uszonöt általános iskolás gyerekből huszonkettő a rántott húst vallotta legkedvesebb ételének egyik riportutam során. A rántott hús jó étel. Magam is szeretem. No, de hogy a legkedvesebb...!? Akkor, amikor a honi szakácsművészet világhírű mestereit a nagyvárosok luxus éttermeiben boldogan fogadják! Ó, te nagyképű ínyenc! — vádolhatnám magamat lehiggadván. — Hát mit gondoltál? Hogy a magyar háztartás hasonlít a Magyar Konyhára? Hogy a munkában elfáradt asz- szonyok, vasárnap, szakácskönyvekből kilesett ételkölteményekkel lepik meg családjuk tagjait? S ha így is lenne, talán a gyermekek egysíkú étkezésen nevelkedett gyomra gyönyörrel fogadná be, akár csak a hortobágyi palacsintát is? A rántott hús! Az igen! Az problémamentes. Elkészítése is, fogyasztása is. Nem gyöt- ri nyelvünk ízlelőbimbóit fűszerek példátlanul gazdag és sajátos kombinációja. Szagló- sejtjeinket nem teszi próbára ritka illatok arzenáljával. Egyszerű, megszokott — milliók ünnepi eledele. Millióké ugyanúgy, mint az operett, a porcelán nimfa, a detektívre- gény, a művirág, a kommersz film és a többi művészeti vagy használati cikk, amelyeket a tömegízlés címszava alá sorolunk. Odatartozik definíciónk szerint minden kevésbé értékes, minden problémamentes, minden, ami könnyű. Ebből következően a magas ízléshez pedig minden értékes, minden problémagazdag és komoly műalkotás. A tömegízlés megnevezés azt sejteti velünk, hogy aki az előbbi tulajdonságokkal rendelkező dolgokat kedveli, az a tömeghez tartozik, aki pedig az utóbbiakat, az az elithez. Arra egy rövid írás keretein belül nincs lehetőség, hogy a merev szembeállítás arisztokratikus demagógiáját elemezzük. Legfeljebb annyit jegyezhetünk meg, hogy egyrészt a határvonalat egy ember ízlésrendszerén belül szinte sohasem lehet ilyen élesen meghúzni: ugyanazon személy szeretheti az operettet és gyűlölheti a ^művirágot, vagy egyforma örömmel olvashatja Flaubert és Agatha Christie műveit. Másrészt — legalábbis a művészetek körén belül — nem pusztán ízlésünk tárgya dönti el azt, hogy melyik csoportba tartozunk. A befogadásnak azonos mű esetében is sokféle szintje van. Van olyan, aki érti a komoly zenét, van, aki csak érzi, némelyikük sejti, s bizonyára olyan is akad, aki a „tömegtől” való különállását jelzi zenehallgatással, és értelmét, szívét meg sem érintik a hangok. Ugyanígy a Bűn és bűnhődés is olvasható detektívregényként, vagy az Anna Karenina egyszerű szerelmi sztoriként oly módon, hogy e regények mélyebb emberi tartalmai meg sem érintik az olvasót. No, de ez a gondolatsor messzire vezetne, szóljunk inkább arról, hogy mitől és kiktől függ a közízlés? S lehet-e változtatni rajta? A rántott húsról szólva már megpendítettem a nevelés — elsősorban a szülői ház hatásának — jelentőségét az ízlés kialakulásában. Ez a hatás persze általában nem azt jelenti, hogy amit a szülők szerettek, azt szereti a gyermek is. Inkább a nyitottság (vagy zártság), az érzékenység (vagy érzéketlenség), az egységes (vagy töredezett) világkép elsajátítását segíti elő a család, amely tulajdonságok határozzák meg a személyiség értékelő apparátusát: az ízlést. így fordulhat elő az, hogy könyv, zenehallgatás és múzeumlátogatás nélkül felnőtt ember is vonzódhat értékes műalkotásokhoz, mert az otthon emberi tartalma — „közösségi kultúrája” — felkészítette a legrangosabb művek befogadására is. Ám nemcsak a család, hanem a többi kisközösség és a nevelési intézmények is befolyásolják ízlésünket. Az óvoda, az iskola, a baráti kör, a munkahelyi csoport, a lakóhelyi környezet, vagy éppen házastársunk, sőt saját gyermekünk is azzal, amit ő hoz a külvilágból, az iskolából, az utcáról, a televízióból. S ha már a televíziót említjük: az ízlés alakulása függ a lehetséges választéktól is. Ha a vendéglőkben mindig ugyanaz az öthatféle, untig ismert étel szerepel az étlapon, nem valószínű, hogy táplálkozási kultúránk színvonala gyors emelkedés előtt áll. Ha nem találkozunk egy bizonyos típusú könyvvel, filmmel, zenével, képpel — azt sem tudhatjuk, hogy ízlésünk elfogadná-e vagy elutasítaná. A tömegízlés alakításában tehát felelősség, terheli a tömegkommunikációs eszközöket — és persze a könyvtárakat, művelődési házakat, mozikat is — ha nem is akkora, mint alkalmanként hangoztatjuk. Mert ahogyan egy karmesterverseny nem tesz zeneszeretővé több millió embert, ugyanúgy egy rossz krimi sem rontja el a jó ízlésű emberek értékrendszerét. Ám, amint a karmesterverseny is növeli a zenekedvelők hozzáértését, ugyanúgy tartósítja az egyébként is létező színvonaltalanságot egy-egy gyönge tévéprodukció. A tömegízlés változtatása nem egy-két műsorpolitikai, tantervmódosítási vagy közművelődési döntés kérdése. Nem is propagandaügy, bár boldog lennék, ha egy művészeti tárgyat vagy prögramot úgy tudnánk reklámozni, ahogyan egy új üdítő italt vagy a nyári divatújdonságokat. Mindez ugyan segíthet, de leginkább az hozhat változást, ha az embereket a szükség készteti ízlésük módosítására. Ha a munkahelyük, a környezetük, az életmódjuk követeli meg az értékelő apparátus átalakítását. Ha a társadalomnak van olyan emberekre szüksége, akik sohasem jelenthetik ki, hogy „Miért kellene megváltoztatni az ízlésünket? A rántott hús is megtölti a gyomrot.” Nógrádi Gábor Asszonyok a piacon Soltész Albert grafikája Könyvheti tanulságok A könyvbarátok és a kritikusok még alig-alig mélyülhettek el az idei könyvhét újdonságaiban, az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál máris a jövő évi nagy könyvakció előkészítésén dolgoznak. Az ez évi könyvünnepről készült összefoglaló jelentésben már az 1981-es elképzelésekből is megfogalmaztak néhányat, figyelembe véve a mostani tapasztalatokat. Az előző évekhez viszonyítva fokozódott az érdeklődés a kortársi, valamint a klasz- szikus és a régebbi magyar szépirodalmi művek iránt, így javasolják a kiadóknak, hogy a könyvheti lista összeállításakor vegyék figyelembe az olvasók ilyen irányú igényeit. Ez alkalommal is az üzemekben, a munkahelyeken emelkedett legjelentősebben a könyvforgalom, de az Állami Könyvterjesztő Vállalat vezetői a következő ünnepi könyvhetek szervezésekor még nagyobb figyelmet kívánnak fordítani a gyárak, az üzemek kiemelt ellátására. Az idei könyvhét tapasztalatai azt is igazolták, hogy beváltak a könyvünnepet kísérő rendezvények, zenés irodalmi összeállítások, kiállítások, bemutatók, az újdonságokból szerkesztett műsorok: ezért ezeket a jövőben is megszervezik.
