Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. július 27. HAZAI TÁJAKON *_______________________________________________ ____________ FILMJEGYZET Erdő a dolomiton Budapesttől húszegynéhány kilométerre, a Pilis déli szegélyén kígyózó régi bécsi országút mellett, a Kopár Csárda tágas parkolóján hét végén autók sora vár, míg utasaik a környező fenyveserdős dolomithegyeket járják. A gondozott ösvényeken öröm a séta, a talaj eső után se járhatatlan, üdítő a levegő, és remek a kilátás. De tudják-e a kirándulók a fenyő fedte hegyek közt, hogy a csárdát miről nevezték el kopárnak? Ezer hektár kopár terület volt a Pilis hegység és a budai hegyek szegélyén húzódó dolomithátakon, mert onnan 250—300 éve lepusztult az erdő, sőt nem kis részben a talaj is. Irtottak, hogy fát szerezzenek s legelőkhöz jussanak. A szentendrei állami erdőfelügyelőség az 1920-as évek elején már elhatározta a kopár területek betelepítését, s meg is kezdték kétéves magágyi feketefenyő-cseme- tével, a szentendrei erdészet támogatásával. De öt esztendő alatt — 1927-ig — 40 hektárt tudtak csak telepíteni ott, ahol volt talaj. Akkor került Piliscsabára Alcsútról Dévényi Antal erdész az apjával — s a nagyapa és a dédapa szakmai tapasztalatának, természetszeretetének örökségével. Amikor azután harmincévi munka után az elsők között tüntették ki erdészek rangos szakmai elismerésével, a Bedő Albert-emléké- remmel, az okiraton már 300 hektár eredményes erdősítése állt! Azóta lényegében be van telepítve az ezer" hektár, csak cserjepótlások adódnak, rajta. A piliscsabai Kopár Csárda körüli dolomit a térképeken nagyjában a Zajnát hegyek vidéke. A föld középkorának emléke ez a mintegy kétszázmillió éves kemény, üledékes kőzet, amelyet a mélyben működő erők emelhány öreg bükk tanúskodik még ma is a hajdani — az irtásokat megelőző — természetes fás növénytakaróról. Az irtás és a sarj haj tásnak sorozatos legeltetése és fölégetése nyomán azonban az aljnövényzet, sőt sok helyen a gyér termőréteg is lepusztult. Ez magában is jócskán megnehezítette az újraerdősítést. Ehhez járultak a nem csekély hőingadozás még a kevés csapadék. Az ilyen helyeken a magágyi csemeték egyszerűen megsültek és kidőltek. Noha a magágyi csemetékből sok kipusztult, főleg a júliusi kánikulában a déli oldalakon, Dévényiék mégis folytatták a telepítést. Két évtized alatt 150 hektár erdőt ültettek. S közben arra gondoltak, vajon nem bír- ná-e jobban a helyi körülményeket az ott nőtt feketefenyők magja, amelyet az erdősítendő területen kiképzett erdőtalajú árnyas völgyi részekben a cser és a kocsány- talan tölgy és próbaként egy kevés vértölgy, magyar tölgy, tatár juhar, vadrózsa. Dévényi Antal visszaemlékezése szerint vad és madár sem igen járt a kopár vidéken, amikor ő fiatalon odakerült. Néhány évvel utóbb, 1929-ben József főherceg Korzikáról és Szardíniáról hozatott muflonokat. Am ahogy beerdősült a terület, több más vad kiszorította őket, s ma csak váltóvadként fordulnak ott elő. Megtelepedett a vaddisznó, télen, főként tavasszal megjelennek a szarvasok, az őzek, s változatos a madárvilág. Á tél vége azért visszacsalja a muflonokat is — a friss táplálékra, vitaminra éhes állatok rágásának nyoma tanúsítja ezt a virágos kőrisek kérgén. A természetkedvelőket, a kirándulókat azonban talán A Kopár Csárda Erdősítés a dolomiton tek a felszínre, a Pilis hegység és a budai hegyek fiatalabb csúcsai közé. E hatalmas erdők a nem gyűrődő üledéktábla egy-egy darabját kitörték, úgy nyomták fel. Eltérően „rokonától” a mészkőtől, amelyet a víz old, a szél s a nap mállaszt, porlaszt, a dolomit kémiailag igen szilárd, összetartó anyag. Ha törik, akkor sem porrá: kis darabokká hullik szét. E tulajdonsága miatt nehezebben képződik belőle talaj, mint a mészkőből. Évezredek során azért a piliscsabai és pilisvörösvári dolomitot is többé-kevésbé megszállta a növényzet. Az északi lejtőkön bükk, juhar, berkenyék, a délin a moly hős tölgyek mellett a völgyekben cser, virágos kőris és berkenyék- vertek gyökeret. Néteraszok darázdáiba vetnének. A sok magból talán több ellenállóbb akad, így eredményesebben haladhat az erdősítés. S 1948 őszén elkészítették az első teraszokat — majd az eredményen felbuzdulva fokozatosan rátértek a magról való erdősítésre. Nem csupán feketefenyővel fedték a kopár hegyeket, jóllehet, ez a Kisázsiából származó fenyőfaj a legigénytelenebb. Ez fedi most a kopár terület 80 százalékát, 5 százalékát pedig erdei fenyő. További 5 százalékot tesz ki az ültetett cserje (vadrózsa, cserszömörce, galagonya s a völgyekben próbaként a celtisz) és 10 százalékot az ugyancsak ültetett — egyébként a terület eredeti növényzetébe tartozó — virágos kőris, valamint a barna jobban érdekli az, hogy az erdőket 30 km-nyi — 80 cm széles — bejáró út hálózza be, s ez a legszebb kilátást nyújtó s a felszín formáit és növényzetét tekintve egyaránt változatos részeken vezet át. Németh Ferenc Sokan táplálnak ambivalens érzéseket a naplókkal és a levelekkel, nem kevésbé íróikkal és olvasóikkal szemben. A „Magyar Csillag” 1941. évi számainak egyikében Bóka László is egyszerre minősítette' rokon- és ellenszenves műformának az irodalmi műfajok ezen ágát, tartotta egyrészt felelősségteljes, másrészt gyanús foglalatosságnak mind a magánélet hétköznapjainak ilyenfajta megörökítését, mind annak olvasását. Mégis nagy számú művelője, s — ha lehet — még több olvasója akad. Holott — meglehet, hogy éppen azért, mert távolról sem tartozik a ritka emberi megnyilatkozási formák közé — egy Kossuth, egy Széchenyi, egy Petőfi, egy Ady vagy egy József Attila titkainak kell lennie ahhoz olvasmányunk tárgyának, hogy figyelmünk ébresztője és ébren tartója lehessen. Ebbéli hitünkben erősít meg bennünA sáska napja Mindig nagyon szerettem a „film a filmben” betéteket. Az Eli az életét című Go- dard-műben a kis prostituált a mozivászonra mered és könnyezve szemléli a Jeanne d’Arc című Dreyer- remek képsorait. A Játszd újra, Sam! — egyetlen hatalmas kalaplevétel Humphrey Bogart emléke előtt. A filmőrült kritikus — Woody Allen zseniálisan alakítja a szerepet — a halhatatlan mosolyt, az utánozhatatlan gesztusokat és a legendává szépült figura minden jellegzetességét visz- szaadta. Nemrégiben Rózsa János a Vasárnapi szülők-ben Truffaut-t „idézte”: egymásra rímeltek a sorsok, hiszen az elhagyottak és kitaszítottak sorsa mindig hasonló ... Hollywood káprázatosán nagystílű és ugyanakkor hervasztóan üres világát is sokan filmre vitték. A sztárkultuszt éppúgy, mint a gyilkos versenyfutást. A csillogást és az enyészetet. Számomra legemlékezetesebb Billy Wilder Alkony sugár- títja, melyben a készítés idején — három évtizede — csúcsformában lévő rendező az „így múlik el a világ dicsősége” témát hátborzongató tragédiában bontotta ki. A másik Wilder-mű, a Fedora ezzel szemben érzelgős giccs vizein úszik. Legfeljebb annyit mond — meg kell a szívnek szakadni —, hogy nehéz a művészek élete. John Schlesinger is az amerikai mozimítosszal néz szembe a hozzánk most eljutott, de már sokéves műve, A sáska napja történetében. A szakemberek úgy tartják, hogy a filmekről és filmesekről szóló filmek nem hoznak szerencsét. Ezért hosszú éveken át „fúrták” a Nathanael West-regény adaptálásának ötletét s csak az angol származású Schlesin- gernek sikerült megtörnie az ellenállás páncélját. Azt írják a szakértők, hogy a rendezőnek az Oscar-díjat kapott Éjféli cowboy ellenére — tehát nagy sikerrel a tarsolyában — is leszámolniva- lója volt Hollywooddal. Ö maga így beszélt — utólag — szándékáról: „Tudtam, hogy a film Mekkáját vettem célba, és ez nem könnyű feladvány”. Olvasom a dokumentációkban, hogy a Hollywoodról szóló film felújította a szuperprodukciók hagyományait. Tizenötezer statiszta, kétezer kosztüm. Fantasztikus számok. Ijesztő méretek. A stúdióban — nem kis pénzbe kerülhetett! — teljesen rekonstruálták a korabeli Hollywood Boulevard-t. Kérdés, mindezt mivégre tették? Ahhoz, hogy a vállalkozást minősíthessük, elkerülhetetlen néhány szót szólnunk a magyar nyelven .is hozzáférhető regényről. Nathanael West prózája fanyar és groteszk, keserű és erőteljes. íme egy mondat a regényből: „Nehéz kinevetni a szépség és a romantika iránti vágyat, még akkor is, ha tudjuk, mennyire ízléstelenek és szörnyűek az eredmények.” Benne van mindez a képi változatban is? Nincs benne. A sztori úgy-ahogy megmaradt (alább visszatérek néhány mozzanatra), a groteszk fanyarság és erőteljes keserűség azonban füstként tovaillant. John Schlesinger, aki mestere a látványteremtésnek, a kiállítást fölébe helyezte a gondolatiságnak, pontosabban feladta a bonyolultat az egyszerűbbért. Egy ambiciózus művész „Los Angeles égése” címmel szeretné megfesteni káprázatos vízióját. Ehhez különféle skicceket készít. Mindezt a rendező kissé homályban hagyja, annyi azonban tény, hogy a film végén megelevenedik az apokaliptikus látomás. A háttér: éppen új film premierjére kerül sor s az izgatott tömeg halálra tapos egy gyermekgyilkost. A kavargás szédületes. A szörnyű káoszban valósággá válik az egyébként is elszabadított fantázia minden képtelensége. Schlesinger néhány jelzéssel utal arra, hogy a harmincas évek társadalmi-politikai földcsuszamlása is motiválja különös hollywoodi példázatát. Maga Homer Simpson, a gyilkos is állati ösztönök rabja — éppúgy, mint az európai fenevadak, akik az egész világot lángra akarták lobbantani. Az a baj, hogy ezék az utalások nem épülnek szervesen a mű szövetébe. A Time kritikusa úgy vélekedik, hogy emiatt szükségességük — funkciójuk — is megkérdőjelezendő, magam azonban nem a szóban forgó mozzanatok jelenlétét kárhoztatom, hanem felszínességüket. Az egyik téma „elnyomja” a másik témát. A vázlat semmiképpen sem helyettesítheti az elemzést. A rendező a forgatás idején ekképpen ecsetelte nyomasztó közérzetét: „Mihelyt a színhelyre érek, paranoiás leszek.” Szó se róla, A sáska napja klinikai esetekben és riasztó emberi anomáliákban nehezen felülmúlható. Válasszunk ki egyetlen személyt a forgószínpad főszereplői közül. Faye (megszemélyesítője Karen Black) a prostituáltaknál is mocskosabb. A film bűvkörében célozza meg csábmosolyával s ajándékozza meg kegyeivel azokat, akiket olcsó karrierje építgetése érdekében hasznosnak talál. Buta tyúk — szolidak a. szavak Faye jellemzésére. Schlesinger hangsúlyozza, s e kritikahszenve- délye mindenképpen a film erényének könyvelhető el, hogy ez a kívüi-belül üres teremtés — noha kiemelkedni akar, voltaképpen idomul a film-Mammon erkölcseihez A sáska napja ellentmondásos alkotás. Kicsit hosszadalmas, túlbonyolított, elnagyolt, néhány képsora mégis meg fog maradni emlékezetünkben. És egyáltalán: aki majdan megírja Hollywood krónikáját (s benne azt, hogyan idézték meg a vásznon az álomgyárak életét), figyelemreméltó adalékként használhatja John Schlesinger művét a filmes sáskákról és sáskajárásokról. Veress József Négyszemközt Puskinnal két Puskin napvilágra hozott leveleinek fogadtatása is. A kiadvány iránt megnyilatkozó érdeklődést Puskin nevének varázsa önmagában is magyarázza. Az érdeklődők körét a címzettek listája (a költő családtagjain kívül Csaadajev, Vjazemszkij, Delvig, Benkendorf, sőt: I. Sándor és I. Miklós), valamint a megidézett két évtized (az első levél 1816. március 27-i, az utolsó 1837. január 27-i keltezésű) is meghatározza. Pór Judit sok szempontú válogatásának köszönhetően mozdul meg a szobor, elevenedik meg a Puskin-kép. A levelek tartalma teszi élettelivé. A levélírót is foglalkoztatja mindaz, ami kortársait, osztályabelijeit, s a mindenkori ifjúságot. Ameny- nyire 199 levélből csak lehet, jól kirajzolódik a magánember, a jó barát (a Vjazemsz- kijjel folytatott levelezésének 27 darabja), a nyitott szemű utazó (öccsének szóló, 1820. szeptember 24-i és a Gnye- gyicsnek címzett, 1820. december 4-i sorai), s a szebbik nemet sem megvető fiatalember portréja (öccsének írott, 1823. augusztus 25-i keltezésű levele). A genealógiája után kutatóknak éppúgy ad támpontot (Benkendorf- nak — 1831. november 24.), mint a betegségét (Manszu- rovnak — 1819. október 27., I. Sándornak — 1825. április 24-e táján) vagy az utolsó napjait vizsgáló utódnak (Benkendorfnak — 1836. november 21.), s mindazoknak, akik a tág szemhatárú, a messzelátó gondolkodót, az annak idején nagy visszhangot kiváltó „írni és olvasni tudó emberekre hamarosan szüksége lesz Oroszországnak” gondolat felismerőjét vélik látni Vjazemszkij barátjában (Vjazemszkijnek — 1822. szeptember 1.), illetve a kor orosz könyvkiadási viszonyait tanulmányozzák (öccséhez — 1823. augusztus 25.). A levelek használhatóságát, értékét, azok őszinteségében kell keresnünk. A vallomásszerű sorokból sugárzik a költői öntudat is. „Az istenért, azt ne gondolja — írta Puskin az 1824. május 22-i keltezésű levelében Kazna- csejevnek —, hogy versírásra én a rímfaragó gyermeteg hiúságával tekintek, vagy tán érzelmes emberek pihentető foglalatosságának nézem. A költészet nekem egyszerűen a mesterségem, tisztes iparom, amely megélhetést és személyes függetlenséget biztosít számomra.” Egy 1825. november 7-e tájáról származó levele a bizonyság arra, hogy költőnk első kritikusa is volt önmagának. A műhelytitkaiba bepillantást engedő levelében a „Borisz Godunov”-ról például a következőképpen tájékoztatta legjobb barátját, Vjazemszkijt: „Kész a tragédiám; fennhangon felolvastam magamnak, és tapsoltam, ujjongtam, bravó Puskin .. . Az Eszelősöm roppant mulatságos fickó ... A többiek is mind nagyon kedvesek, Margaret kapitány kivételével .... Bár épületes szellemben íródott, azért az összes fülemet mégse tudtam a bolond sipkája alá dugni. Kilátszik!” Ennek ellenére az „Anyegin”-t tartotta a legjobb művének (Besztuzsev- nek — 1825. március 24.). Az önportré szinte teljes. Puskin válogatott magánügyeinek olvasói asztalra kerülése után most már rajtunk, olvasókon a sor, hogy megpróbáljunk megfelelni a jó olvasó Bóka László-i kritériumainak. (Puskin: Levelek. Válogatta és a jegyzeteket írta: Pór Judit, Bp. 1980. Európa Kiadó. 386. p.) Tidrenczel Sándor KM
