Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. július 27. Fiatal dalosok régiek nyomdokain Hagyományteremtő munkáskórusok MEGYÉNK SEM TARTOZIK a nagy munkáskórus-hagyományokkal rendelkező megyék közé, mert nem volt nagyszámú munkásosztálya, lévén szinte teljesen agrármegye. Ennek ellenére Nyíregyházán működött egy 1922-ben alakult Munkás Dalkör, melynek tagjai nagyrészt szervezett fizikai dolgozók voltak. Ennek a férfikarnak a sorsa sem volt különb az akkori Magyarországon működött kórusokétól. Ma már ereklyeként őrzött zászlójukkal bejárták ugyan az egész országot — melyet a zászló rúdjába vert nagyszámú szög is bizonyít — de múltjukat inkább a mellőzés és nem egyszer az üldözés jellemezte. Alapító tagjaik közül már egy sem él. Második karnagyuk, Krecsák László 80 évesen vezet egy kórustöredéket, melynek tagjai szintén öregek és ma már csak mint temetési kórus működnek. Fiatalításukra indított minden kezdeményezésünk megbukott, részben anyagi okok, de főleg az áttörhetetlen, zárt közösségük miatt. A kórusmuzsikáért rajongó — de sok vezető beosztású dolgozó is — úgy hitte, hogy könnyen ráépíthető a gazdag múltú kórusra, illetve annak jeles eredményeire városunk és megyénk ifjúmunkás kórusmozgalma. Ezt a reményt éveken keresztül nem tudtuk valóra váltani, részben szintén anyagi okok miatt, de főleg azért nem, mert a nagy létszámú, munkásokat foglalkoztató üzemek és vállalatok politikai, szakszervezeti és gazdasági vezetői nem ismerték fel a kórusok közösséget formáló, esztétikai nevelést szolgáló funkcióját, de hagyatékként sem maradhatott kórusélmény a már említett üzemek hiánya miatt. Mindezen negatív jelenségek ellenére mégis megindult intézményünk részéről egy olyan kezdeményezés, amely szárnybontogató munkáskó- rus-mozgalmunk továbbfejlesztését szolgálta. ELŐSZÖR IS A JÖVENDŐ munkásosztály szakmai és politikai képzésére létrehozott szakmunkásképző intézetek vezetőit és a tanulók üzemeinek vezetőit kerestük fel, egy-egy ifjúmunkás kórus szervezése érdekében. Fáradozásunkat siker koronázta. Egymás után alakultak meg Nyíregyházán az ifjúmunkás kórusok. A nem könnyű szervező munkával megalakított kórusok megtartása még nehezebb és körülményesebb a szervezésnél, mert részükre — a már fent elmondottakon kívül — pódiumi szereplésre is lehetőséget kell biztosítani, és nemcsak iskolai ünnepségeken, de egy-egy nagy megyei, illetve országos rendezvényen is. Ez utóbbiról a MüM., az előbbiekről nekünk kell gondoskodni, akik létüket elősegítettük. A feladat sikeres megoldása érdekében a csereműsoros találkozók nem nyújtanak teljes élményt a fiataloknak, ezért kellett és kell minden évben egy nagy tömeget mozgató, hagyományt teremtő jellegű fesztivált rendezni. Ekkor már 13 munkáskórusunk volt, melyek fellépéséhez a legnagyobb munkástömegeket foglalkoztató Záhonyban találtunk méltó helyet 1978-ban egy fesztivál megrendezésére. Ekkor ismerkedtek kórusaink a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi dalaival, kisebb-na- gyobb sikerrel. A rendezvény sikere minden várakozást felülmúlt, hiányosságai ellenére is. A fiatalok örültek egymásnak és a sikereknek, a szakemberek egy új népművelési forma születésének. AZ ELSŐ FESZTIVÁLT a második követte 1979-ben, de már 16 kórussal, mert a szervezéssel egy percre sem álltunk le. Siker és jó hangulat, gazdag tapasztalatszerzés és még gazdagabb élményszerzés jellemezte e találkozót iá. A közösségi élet kialakulását, egymás megismerését segítik az eddig minden fesztiválon — tanári felügyelettel — megrendezett disco klubestek is, melyeket tartalmi vonatkozásban kell gazdagítanunk a következő években. Sajnos az ilyen találkozókon a közel ezer fiatalból mindössze 200—250 fiatal tud csak részt venni a szálláshelyek szűkös volta miatt. A szervezéshez igazán nagy lendületet a SZOT és a KÖTA 1979. évben megjelent pályázati felhívása adott. Szerencsére csak rövid ideig vártunk a spontán jelentkezésekre és ennek köszönhetjük országosan is elismert sikereinket, amelyek a közvetlen, a helyszíni szívós szervezői munka következményei. A PÁLYÁZATI FELHÍVÁSRA 7 vidéki kórus szervezése sikerült, melyből 6 meg is jelent az országos zsűri előtt 1980. április 26—27-én, ismét Záhonyban. Talán nem szerénytelenség, ha azt mondom, igen szép sikerrel, hiszen mind a 6 kórusunk megfelelt a pályázati felhívásban előírt követelményeknek és 3 kórus jutott tovább a szombathelyi országos bemutatóra. A SZOT és a KÓTA pályázatára szervezett hat kórussal együtt 19 munkáskórus működik megyénkben, közel ezer fiatal és idősebb dalos részvételével. El kell mondanunk azt is, hogy most a vállalatokon és az iskolákon, a KISZ-szervezeteken múlik e kórusok iétszáma, a kórusok együttmara- dása, léte. Az itt működő szakszervezeti bizottságok, párt- és KISZ-szervezetek funkcionáriusain múlik, hogy a már szocialista brigádokban dolgozó, vagy az iskola sikeres elvégzése után majd ott dolgozó fiatalok kulturális vállalásaik között első helyen a kórusokban való lelkiismeretes közreműködés szerepeljen. Ez a vállalás konkrét, könnyen értékelhető és közéleti szereplésnek tekinthető, hasznos társadalmi tevékenység. NAGYON SOK MÜLIK azon is, hogy karvezetőink keze nyomán, az általuk teremtett'jó légkörben élménnyé válnak-e a próbák, a közös szereplések? A jól megszervezett kirándulások, klubestek, közös zenehallgatások stb. kialakítják-e az együvé tartozás érzését, erősítik-e a kollektív szellem kialakulását, a zenei ízlés fejlesztését, a kulturált és művelt ifjúmunkást? Ha ott, ahol énekelnek, próbálnak, érzik, hogy minden érettük történik, ha az anyagi elismerés párosul a nyilvános erkölcsi elismeréssel, szétverhetetlenek lesznek kórusaink. Kóródy László Képzőművészeink vázlatkönyvéből Szentendre. Soltész Albert rajza öZjAdULvö*uZ(A 1 MArvl riMDiíjKbK „...nem szoktam elfáradni” Félhomályos kis szoba csendes sarkába ülünk le beszélgetni. Csak az ajtóra szerelt csengő csilingelőse jelzi időnként, hogy látogató kíváncsi a múzeumra. Megisszuk a jó erős kávét, aztán a házigazda — Csiszár Árpád, — miközben ma már ki tudja hányadik cigarettájára rágyújt — bekapcsolja a kazettás magnót. Különös interjú készül. A magnófelvételt megtartja magának. Meg akarja őrizni, mit felelt kérdéseimre. Talán azért, hogy ha rászánná magát, könnyebb legyen majd megírnia emlékeit . . . — Beszélne-e a családjáról? — Ha egy család történetét akarjuk feltárni, nem elég csak a szülőkig visszamenni. Az én nagyapám má- ramarosszigeti tímár volt. Iparos família. De mint pedellus, amolyan bizalmi alkalmazott, dolgozott az ottani akadémián. A nagyapámnak tehát már volt valami kapcsolata a kultúrával. A fia aztán odakerült az iskolába, ott érettségizett. Falusi pap lett az apám, előbb Fü- lesden, aztán Szamostatárfal- ván. Hatan voltunk testvérek, édesanyám nem dolgozott — akkoriban még nem úgy volt, hogy minden asz- szony hivatalt keresett. Egyébként az édesanyám szülei is kisemberek voltak. Nekem hét gyermekem született, egy meghalt közülük, fiatalon. Ákos pap lett, jó pap. Sarolta itt múzeumigazgató, Erzsi lányom pedagógus. Gyöngyi restaurátor, Árpád a teológián tanult, de vasúti tiszt lett, Hajnal adminisztrátor ... A családi környezet kihatott az én egész életemre,*, a .,. — A pálya, a hivatás választására is? — Természetesen. — Nem haragszik, ha megkérdezem, miért éppen pap lett? — Nem haragszom. Részben az édesapám miatt, akinek foglalkozása, egész életvitele valóságos mintaként volt előttem. De hadd idézzek válaszként erre egy klasszikus mondást is: „A tudás ott kezdődik, ahol a hit végződik.” Az én meggyőződésem szerint ennek a fordítottja is igaz: ahol a tudás végződik, ott kezdődik a hit. A hit szerepe az életben nem szűnt meg még az elidegenedés, az egymástól eltávolodás korában sem. — Az ön neve akkor kezdett ismertté válni, amikor megszervezte a vásárosnamé- nyi Beregi Múzeumot. Lelkészből a legritkább esetben lesz múzeumszervező, igazgató. Régóta szeretném megkérdezni: hogyan egyeztette papi hivatását ezzel a közösségi, úgy is mondhatnánk: társadalmi munkával? — Főleg az ötvenes években zajlottak ezzel kapcsolatos viták, amikor kerestük az egyház helyét. Ahogy változott körülöttünk a világ, úgy tisztázódott, hogy az egyház feladata a szolgálat, .a nép, a közösség szolgálata. Egy példát is elmondanék. Emlékszem, abban a faluban, ahol a tsz-szervezés idején voltam, milyen nagy volt az ellenkezés a szocialista átszervezéssel szemben. Indulat, düh, öngyilkosság — és így tovább. A prédikációban kitértem erre. Akkor én is agitáltam — a templomban. Három nap múlva sikeresen befejeződött a faluban az átszervezés. A jó pap — szolgája a közösségnek. Én a nép kultúráját kívántam szolgálni. így lett a főhivatásom mellett egy másik: a múzeumszervezés ... — Szívesen hallanánk a kezdetekről. — Teológushallgatóként voltam a tanítványa Roska Márton régészprofesszornak. Azonkívül rendszeresen bejártam a Déry Múzeumba, Sőregi János igazgatóhoz. A meghatározó élmény az volt, amikor rám bízták 1938- ban, Kölcsey Ferenc exhumálását. Ez elég bonyolult dolog volt, mert három Kölcsey nyugodott a sírban, s teljes bizonyossággal nem is lehetett a csontok hovatartozását tisztázni. Elég az hozzá: lett ezután bizonyos tisztességem, úgy írtak rólam a lapok, mint fiatal, tehetséges régészről. — Aztán mégsem lett régész ... — Aztán hosszú-hosszú szünet következett. Régész se lettem, de eleinte pap sem. Különböző hivatalokban kezdtem dolgozni. 1938-ban ugyanis megjelent egy cikkem a mátészalkai Hármashatárban, amit vallásellenesnek minősítettek. Amiatt engem „agyonütöttek”, a szerkesztőt gyámság alá helyezték, az alispán röpiratot adott ki ellenem, s biztos volt, hogy Szatmárban én nem kapok parókiát. A fel- szabadulás után pedig a földosztás miatt volt kellemetlenségem, — mit keres egy pap a földosztásnál? Az első feleségemmel — ő 1973-ban meghalt —, aki szintén teológiát végzett, de szociális gondozóként dolgozott, bejártuk a fél országot, a Felvidéket, Erdélyt, míg végre idevetődtünk Beregbe. Ma már úgy látom: biztosan itt volt rám szükség... A Beregi Múzeum megszervezésére 1963-ban kaptam megbízást. Szinte véletlenül: egy barátomat kísértem be a megyei múzeumba. Itt akkor már elég szép anyag összegyűlt. Babus Jolán munkája nyomán volt vagy 3—400 tárgy. Azt fejlesztettük tovább és rendszereztük. — Mire a legbüszkébb? — Mindig arra a tárgyra, amit a legújabban megszer- zünk. De ha át kellene tekinteni az egészet... Akkor a beregi keresztszemes rendszerezését. Több mint 3 ezer minta és variáció van a múzeum gyűjteményében, Sarolta könyve most jelent meg erről. A másik nagy büszkeségem : sikerült elfogadtatni a vasöntvények néprajzi értékét, eredetét. — Elárulna-e módszereket a múzeumi gyűjtőmunkáról? — Minden tárgynak van valami története. Van, amit ajándékba adnak, van, amit én szedtem ki a szeméttelepről. Van egy mintakendőnk 1877-ből — azt is úgy mentettük meg. Van, amit szégyellnek ideadni, mert azt hiszik, szegényes. Van, aki nagy pénzt akar érte kapni. Az a muzeológus nem csinál jó vásárt, aki meglát például egy régi könyvet és rögtön elámul a csodálattól. Sokkal többre megy és olcsóbbért vásárol, ha viselkedésével nem árulja el a tárgy eszmei értékét. Mert végül is az volna a cél, hogy ezek közgyűjteménybe kerüljenek. És egy- egy tárgyért általában 1000 forintnál többet nem adhatunk ... — Most mivel foglalkozik? — Most az Eötvös-kúria leendő kiállításán dolgozunk. Megkaptuk azt a volt kastélyt, s úgy tervezzük: az iskolatörténeti kiállítást — kibővítve — odavisszük. Sikerült megszereznünk néhány szép tárgyat, dokumentumot. Például Eötvös Ignác — Eötvös József apja — teljes iratát egy birtokperről, aztán egy szükségpénzt, amit Eötvös Tamás ung-beregi kormánybiztos bocsátott ki, bútorokat, színházi plakátot. Tulajdonképp ezek csak utalások lesznek a vásárosnamé- nyi Eötvösökre, a kiállítás lényege az iskolatörténet. Mert itt már 1666-ban iskola működött. Most egy dokumentumot keresek, a Tákosi deter- minatio-t. Arról szól, hogy a beregszászi vásár teli van gubás tanítókkal, s illendő öltözködésre inti őket. — Ügy tűnik, ön minden szabad idejét ennek a munkának szenteli. Nem fáradt? Mikor pihen? — Én nem szoktam elfáradni. A munka soha nem fárasztott. Azt csinálom, amit szeretek. Van azonban más is, ami érdekel, nemcsak a múzeum. Sokat foglalkoztam például természet- tudományokkal. Kísérleteket végeztem, érdekes tapasztalataim, megfigyeléseim vannak a különféle növényekről, állatokról. A méhek, az éjjeli pávaszem, a hangyák társadalmi viselkedéséről. A természet, az élet csodái mindig lenyűgöztek ... — Ami mégis fáraszt, az is inkább bosszant. Az emberi rosszindulat, a bürokrácia, az akadékoskodás. De ilyenkor mindig arra gondolok, ha átmentem a Szamos jegén, nem néztem, zajlik-e alatta víz. Mentem, mert a túlsó parton volt dolgom, mert át kellett érnem .. . — Most vagyok 68 esztendős. Sajnos, már nagyon gyengén látok. Az újságot már felolvassák nekem. Idén nyugdíjba megyek. De csak a lelkészi hivatalból. A múzeumból nem, mert ide én soha nem dolgozni jártam .. Baraksó Erzsébet KM
