Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. július 13. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Nyaralók a Tiszánál „Ujjé a Ligetben nagyszerű, ujjé a Ligetben jó...” Az egykor volt sláger lemezeit már rég elgyötörték a grama- fontűk, de a Tisza-parti faház teraszáról magnó üvölti mesz- szire a dalt. „Ujjé ... Különös jóérzés: a sláger sem tudja megrontani a csendet. Az a néhány ember, aki a hűvös június ellenére itt van a vásárosnamény—gergelyi T isza-parton, szinte kivétel nélkül a part szerelmese. Az ország egyik legszebb helye ez. Az óriás fák susogó lombkoronájukba bujtatják a nyugalmat. Nyaralok, de közben azért vizsgáztatom magam: tudunk-e valóban pihenni, kis túlzással: van-e nyaralási és nyaraltatási kultúránk? Az-e a part, ami lehetne és mi olyanok vagyunk-e a parton, amilyennek lennünk kellene? Vásárosnamény. A Bereg idős pincére, Lajos bácsi a terem másik végéből köszön át: — Meg tetszettek jönni? Sajnos mérges a Tisza most... A hídon, míg nézzük a zavaros vizet, ember köszön ránk: — Csúnyán árad — mondja és mellénk könyököl. Még feljön a partra a bolondos .. . Ügy beszélnek itt a Tiszáról, mintha élne, mintha akarata lenne. És beszélnek szívesen. Sok szép tájat ismerek, ahol a helybeliek nem szeretik a vendégeket. Vásárosnamény jó házigazda: szereti a visszatérő vendégeit és az idegeneket is. Mondja a hídon Barát Sándor: — Van család, akit negyven éve látok idejönni, pedig messzire laknak... — Dicsekvés? Lehet, de jólesik. Teherautó lassít. Felvesz a csomagokkal, pedig nem intünk neki. — Még kevesen vannak lent, pedig az ÁFÉSZ még május elején rendbe rakta a partot. Meddig maradnak? Én még csak körülnézni voltam lent. .. Megérkezünk a partra, három jó ízt hagyó beszélgetés van mögöttem. És most üvölt a magnó, de nem tudja szétdarabolni a csendet... Másnap reggel a helyi költségvetési üzem munkásai visznek ki csónakkal. Éjszaka feljött a Tisza. Mondják: két-három nap, és lemegy. Jöhetünk vissza. És vannak, akik jönnek. Bokáig érő iszap borít mindent, de hallom újra a magnót. — Kezdhetünk mindent elölről — kesereg Gergely Ferenc, az ÁFÉSZ elnöke. — Nem éri meg. Nem éri meg, valóban, de kezdik. Bokáig sárban nekilátnak a takarításnak, mert hátha jobb idő jön, és az első meleg nap ezreket csal a partra. Akkor már megéri nyitva tartani az éttermet, kinyitni a boltot, a kölcsönzőt, a presszót. Tavaly nem volt különösképpen jó a nyár, de az ÁFÉSZ faházainak hetvenezer forint forgalma volt. Egy jó hónap a presszóban, az étteremben több. mint a Bereg Hotel forgalma, de júniusban alig érte el idén a néhány ezer forintot. A faházak is szinte végig üresen álltak. — Szép nyarakon haszon, máskor, például idén, szolgáltatás a part ellátása, — mondja az elnök —. Nem mindegy, hogy Naménynak milyen hírét viszik. A part értéke a természeti szépség, de ennek élvezetéhez rendbe kell tenni a partot, az utakat, irtani kell a szúnyogokat, enni kell adni a turistának, és még arra is gondolni kell, hogy a kirándulók szalonnát akarnak sütni. Védeni kell az erdőt, tűzifát kell hát biztosítani. Mindez a szövetkezet dolga. Ha immel-ámmal csinálná, meg lehetne érteni. Nos, egy hét sem telik el a víz után, már él a vendéglátás. Az étterem árai meghökkentően olcsók. — Sok a gyalogturista, a hátizsákos vendég, a diák — magyarázzák ezt a vendéglátók. — Bár lenne annyi pénzünk a fejlesztésre, amennyi nincs. Saját erőnkből ennyire telik. Nem kevés, amire telik. Áldoz a tanács is: kempinget épít (végre jót!) áldoz az ifjúsági és úttörőtáborra, de ennél többre nem telik. A vállalatok faházakat építenek, üdültetnek itt. Várható: a part híre. vonzása egyre nagyobb lesz. Csak helyi erőkből ez az idegenforgalom már most is nehezen bonyolítható. Visszatérő vendégek járnak ide az NDK-ból, Lengyelországból, Erdélyből, de járnak Na- ményba Svédországból, egyre többször állnak meg itt a szovjet turisták. A part negyven éve a helyiek kincse volt, de a nyaralás, a világ- és országjárás tömegek lehetősége lett azóta. Ujjé a ligetben? Ez a liget lehet manapság országrésznyi távolságra is, mert jön a hátizsákos egyetemista, a yál- lalati üdülőkbe beutalt, a hétvégi kiránduló. Olykor tízezer ember nyüzsög a parton. És ez a nyüzsgő emberhad a természeti szépségekért, a csendért jön. Lassan- lassan féltegetni is lehet már ezt a csendet. — Két orvos család járt ide valamikor, egy ügyvéd, meg Pestről is néhányan ... Balázs György Debrecenben lakatos, Bernita Mihály műszerész, dr. Szabó Ottó orvos, Mátyus Elemér kereskedő. A négy ember itt ismerkedett meg és szervezett kártyapartit. Folytathatnám, bizonyítani, hogy nincs protokollja a partnak. Ide nem azért jönnek, mert sikk idejönni. Aki Gergelyit választja, annak nem hiányzik a táncos mulató, a bár, a diszkó. Van viszont, ami nagyon hiányzik. Itt, a Bereg központjában egyetlen nagy térkép sem csábít kirándulásra, pedig megnézni a környéken lenne mit, és ha egy buszmenetrend is tartozna ehhez a térképhez, akkor sokan vállalkoznának kirándulásokra; nincs műsort hirdető táblája a művelődési központnak, pedig innen egy szép sétával a központ elérhető; nincs „reklámtáblája” a múzeumnak, pedig sokan mennek el innen úgy, hogy nem is tudnak a múzeumról. Kár. A vendéglátás ugyanis egyre inkább köteles lenne a szálláshoz, ételhez, italhoz kulturális programokat is kínálni. A jövő mindenképpen ez. Szükség van erre a kínálatra azért is, mert többen mondják: romlik a part. Nos, nem a homok, nem a víz, nem a fák fogynak el. A csendet kell félteni itt. Tudunk-e nyaralni? Kánikulában igen, de sajátos módon hamarább tanultunk meg elegáns éttermekben, Balaton-parton, vagy akár külföldön viselkedni, könnyebben igazodunk el a szórakozóhelyeken, mint a szabad természetben. Kialakulóban van itt is egyfajta rossz protokoll. Az autós turisták — tisztelet a kivételnek — valósággal vetélkednek, hogy ki tud közelebb hajtani a vízhez. A kocsitól két méternyire fő a bográcsgulyás, és egy futó eső elég ahhoz, hogy keréknyomok sebezzék a partot, a, kerekek alá letört bokrok fenyegessenek a túl- civilizációval. Motorkerékpárosok rendeznek valóságos crossversenyeket a sárban, egy-egy jó nap után szeméthegyek rontják a tájat. Magyarán: mi magunk rontjuk el azt, amit szeretünk. És mi leszünk az okai, ha a helyiek, más kiránduló- helyekhez hasonlóan, egyszer majd elkezdik nem szeretni az idegeneket. A sátorozó német vendégek magyarázták: — Talán egész Európában nincs több ilyen szép folyó, mint a Tisza itt Naménynál. — Aztán mutatták a mellettük felszedett sátor helyén az ottmaradt szemetet. ök magyarázták, hogy büntetni kellene az ilyenért, de hát a büntetéshez is ember kell. Ember pedig a takarításhoz sincs elég. Ilyen forgalom mellett már az se vígasztalás, hogy majd jön az áradás, és elviszi, amit a nyár otthagyott. Okos takarítógépek, szigorú rend, legalább egy úthengerrel kiegyengetett utak kellenének, ha azt akarjuk, hogy a part varázsa megmaradjon, ha azt szeretnénk, hogy a híre nőjön. Bejártam Vásárosnaményi. Kaptam levelezőlapot és elkedvetlenített, hogy csak egyféle volt. Vásároltam ajándékot. Bosszantott sokféle giccs. Gyanakvón néztem a körhintát, örültem volna néhány kő-sakkasztalnak, az úttörőtáboron kívül is néhány hintának, gyerekjátéknak. Egyszer majd lesz ez is, de sokára, hiszen az „aranypart”, bármennyire is idegenforgalmi érték, Vásárosnamény gondja csak. Jobban fel kellene fedeznünk, áldoznunk is érdemes lenne érte, de ez már nem lehet a helyiek dolga, ök becsületesen birkóznak a feladattal. Becsületesen és magukra hagyottan, pedig aki egyszer járt itt, az visszajön. És minden évben jönnek először érkezők. Számítanunk kell rájuk, ha azt akarjuk, hogy ez a szép értékünk értékes maradjon. Bartha Gábor Kéziratos gyógyító könyvecskék Flastrom mindenféle sebre Papírhulladékkal megrakott kézikocsi nyekereg el mellettem, izzadt srácok húzzák. Megsárgult, öreg könyvecske hever az újságkötegek tetején. Nagyot dobban a szívem, amikor kézbe veszem a könyvet. Kézzel írták. A belső borítón kibetűzöm: Anno 1753—1757. Tulajdonosi nagylelkűséggel mondják a gyerekek: — Tessék csak elvinni! Az a pár deka nem számít ... Honnan hozták? Kié volt? — Nem tudják. Böngészem a néhol kifakult kézírást: „Béka, kígyó vagy egyéb féreg akiben vagyon A kék kikirtsnek a tövét fejer borban főzze meg és eteí előtt igya meg megöli benne prob [ált] Ha nem hiszed öntsd valami békára vagy kígyóra megöli elszaggattya eloted [előtted].” Óriási! Recept arra az esetre, ha valakire „kígyót, békát kiáltottak” s a rossz megfoganva valóban beköltözött az emberbe. De, ki lehetett onnan űzni, csupán csak fehér borban megfőzött kökörcsin levét kellett inni, s nem akármikor, hanem étkezés előtt. Aki nem hiszi, öntse békára, kígyóra, az elpusztul tőle... Tűnődöm. Pedig a könyvecske írója tanult, sőt magasan iskolázott lehetett: erre vall a biztos helyesírás, a szép, rendezett íráskép... És hitt ebben, leírta... csakhogy az 1753-as esztendőben ... Mit ajánl a harmadnapi hideglelésre? „Egy néhány gilisztát asztasd meg, meg sza- rasztvan törd porra ad be pohárban a maga vizelleti- ben.” (Ne zavarjon bennünket, hogy a magánhangzókra ritkán tett ékezetet.) „ínye akinek fogatol elválik törje meg jól a puskaport es tegyen kozziben törve foghagy- mat és azzal ismét öszve torvén kenynye meg estve”. És, ha a köszvény bánt? „Szerezzek körös bogarat törje öszve oh hallyal (óhájjal) ezzel törje öszve kenegesse.” Szívre való nyilallásra: „A vad kannak a fogát törd porra és mint egy pez (pénz) nyomat egyszer egyszer vegy (végy) belőle es azt igyad meleg borban.” Nyilván a vadkan ereje „költözött” át a porrá tört fogába, s mint varázsszer, „gyógyította” a szívfájást. Csonttörésre: „Az ebnek a tsontyját tör meg és a tört tsontot hints be felöl viasos (viaszos) vásoroggal (vászon ronggyal) közzé (kösse) meg forrad.” A „hasonlóságon” alapuló gyógyítás szándéka itt is világos: „ebcsont beforr” szoktuk emlegetni, tréfásan, ha kisebb sérülés ér valakit. Szinte hihetetlen, az 50. lapon alkoholelvonó kúrához: „jobbnál jobb” receptek sorakoznak: „mikor az halottat kiterítik ami a szájábul ki szityorog avagy bugyog szed meg ad be neki innya”. Egyre újabb és újabb érdekes adatok, gyógymódok bukkannak fel a 150 lapos könyvecskéből. Immáron kétszázon felül számlálom a recepteket. Zömében növények szerepelnek, közöttük számos ma is gyógynövényként számon tartott gyógyszer-alapanyag (maszlag, beléndek). Mindkettő hatóanyaga azonos : a hioszciamin. A két növény fájdalomcsillapító, görcsoldó hatása ma már bizonyított. A. fokhagymának egyes ókori népek különös varázserőt tulajdonítottak, s gerezdjét amulettként hordták a nyakukban. Később különféle kuruzslószerekkel együtt orvosságként használták. Könyvecskénkben is több helyen szerepel gyulladás elleszép orvoskönyvei valának, tudta sok jó fűnek hasznos erejét is.” Bornemisza Anna fejedelemasszony patikaládájában található volt pl. klá- rispor, emberkoponya, szarvas szívének csontja, márciusi nyülszem. A „házi orvosló könyvecskék” lemásolásával terjedtek el a kéziratos receptkönyvek. Minden gondos háziasszonynak megvolt a maga kézzel írott, vagy elődeitől örökölt orvosságos füzete. Ezekben a kor tudományos szemléletét tükröző receptek keverednek parasztorvosságokkal és mágikus-babonás szbkásokUal, (Az árvacsalán pora csak pünkösd hajnalán harmaton — napfelkelte előtt — szedve lehet hasznos, büdös féreg ellen legjobb, ha mész közé embercsontot is kevernek). Így méltán mondhatjuk, hogy ezek a kéziratos gyógyító könyvek különböző Két oldal a gyógyító könyvecskéből ni szerként. A fokhagyma allium nevezetű hatóanyaga ténylegesen hatásos gennyes gyulladások esetén, de magas vérnyomás elleni szereket is készítenek belőle. Ha belegondolunk, hogy az elmúlt századokban a bizonytalan orvosi és gyógyszerellátottság miatt, a rossz közlekedési viszonyok közepette a lakosság mennyire a saját tudására és tapasztalatára volt utalva a gyógyításban, akkor talán megsejthetjük a kéziratos orvosló könyvek jelentőségét. A nemesi házak asszonyai gyakran tudós orvosok mellett tanulták a gyógyító gyakorlatot, majd orvoskönyvekből gyarapították tudásukat. Bőd Péter írja Bethlen Katáról — II. Apafi Mihály (1676—1713) erdélyi fejedelem felesége —, hogy „sok eredetű és tudásszintű ismeretanyagokat magukba sűrítve elmúlt századok világ- szemléletét hordozzák, és jelképezik a többféle műveltségi szintet képviselő emberi ismerethalmazt is. A paraszti emlékezet és gyógyító gyakorlat máig őrzi az egykor általános gyógyító eljárásokat. Külön izgalmas érdekessége a bemutatott 18. századi könyvecskének — példája a kulturális javak megőrződésének —, hogy gyógymódjait szabolcs-szat- mári és zempléni gyűjtőútjaimon magam is feljegyezhettem idős parasztemberek emlékezései és „bemutatása” alapján, noha töredékesen. Muraközi Ágota
