Kelet-Magyarország, 1980. július (40. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
1980. július 13. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Oláh János: Benke László: A kisember balladája Hagyaték Tulajdonképpen vakon élt, nem volt mivel törődnie; reggel, míg nyakkendőt cserélt, nem zavarta meg senki se. Ez itt az igazság, akármit beszélsz. Talán Ceasar, Napóleon lett volna, hogyha akkor él, és nem ide botlik vakon, ahol minden helyet cserél. Ez itt az igazság, ha ferdén is talán. Akárki akárki lehet, az egyenlőség jó dolog, mert azt csináljuk, mit lehet, azért vagyunk mi boldogok. Ez itt az igazság, bár magad sem hiszed. Tudta, amit más nem akart, s tanácstalan volt, mint magam, azt hitte, hogyha ő kitart, mert kitartott, igaza van. Ez itt az igazság, bár másképp is lehet. Csanády János: Mártélyi nyár Kedveszegett madár a nyár, ül, csak ül egy csonka ágon, a víz fölött a lomb sugárzik zölden, ahogy a partot járom, nem is a nyár, talán magam vagyok — ahogy vagyok oly szomorú, a közelben elhúz egy néma, ladikforma szurkos hajó, a nádas mentén pillangózik egy pár csillogó evező, néha a zöld súlyomba botlik, a levelek rendje megbomlik, de aztán viszi utasát új, kalandos horgász-vizekre, hallgatózom, akár az őzek, őzek az ártér vadonán, avar roppan, a puha kőzet, meg-megsüpped közte bokám, s ezer év csöndje ül nyomasztón azon a csonka ágú fán. Testvértelen pároskésünk, anyám lassú hörpöléseitől elkopott alumínium kanalunk, anyám életét, anyám élete eltűnt idejét, a ragaszkodó szegénység rekvizítumait naponta megérintem — s leng leng és ragyog valami csillogó ezüstgomb szívdobbanásom égő tűjére szúrva, s hallom: nád, az idő nádasa hajlong panelmagányomban, s bolyong a vissza már soha, vissza soha nem hozható, de áll a lopva itt hagyott tükör falamon, anyám tükre, a kegyetlenség tükre, hogy naponta lássam magamat, lássam: készül a fekete kendő, s fiamból az árnyék a szót csak elgurítja, hogy: apa, ugy-e sokára lesztek öregek? Apáti Miklós: Erdő Haránt úton süt le a Nap ránk, vigyázz! Oly meredek úton száll le a fény, hogy belejajdul az, akire hull. Sokszor jártál-e itt, vagy ez az első olyan út, mi a sehovába vezet? Nem tudom én, az út se, te sem. Várni, csak várni kellett erre az útra. Itt a fény eleven rajzai festik át a rajzot, a lányalakot, a zenét. Én itt állok, csak itt. Elevenebbé nem tesz semmilyen napfény, és rajzolat. Hibátlan ez a lét, amíg létezünk. De hiszem:-velünk múlik el az, ami minden. Kirajzolódunk egy erdőből, s egy rajzból, arcból, lám: most ő a másikBudvai öböl. Kiss Attila rajza Szántó Péter: Á legbutább kutyafajta Délután öt óra. Nyíregyházán, az Omnia kávészalon előtt ötven, száz, esetleg több fiatal támasztja a falat. Ülnek az aszfalton, vagy kuporognak a porcelánbolt ajtónyílásában. Alusznak, isznak, esznek ... Élnek, ölelik egymást. Mindennapos kép. A megyeszékhely egyik legforgalmasabb utcáján sokan csodálják meg a rongyos-csöves parádét. Ha valamelyik járókelő megáll egy pillanatra, hallgatja beszélgetésüket, megdöbbenve megy tovább, ... ha tud, és nem ugrik elé egy kócos, kisördög ábrázatú suhanc, hogy „adj egy bélást...” (kettő forintost). Nem ismeretlen a kép. A hatvanas években „tetőzött először az ifjúsági probléma-’. De úgy gondoltuk, minden múlandó, megoldottuk a fiatalok gondjait, beilleszkedésüket és benőtt a tizenévesek feje lágya. Felnőtt a nyolcvanas évek „csöves” nemzedéke és ez a nemzedék kísértetiesen hasonlít a megelőzőkhöz. A kérdés adott. Szükségszerű-e a torz jelenségek újratermelődése? A beszélgetések során nem szenzációra vadásztunk, nem az olvasó borzon- gatása volt a célunk. Az okokat kerestük. o Az Omni?, előtti válaszokból: — Otthon nincs mit csinálni. Pénzünk nincs, hogy beüljünk valahova, legfeljebb annyi, hogy piát vegyünk a boltban és megigyuk valahol a parkban. Ha a rendőrök észreveszik, akkor futunk. Szórakozni járunk az ifjúsági parkba, koncertre, a Jósában a rock-diszkóba, no meg ide. az Omnia été. Ez kikapcsolódás lényegében. A sulit most hagytam ott és most akarok elhelyezkedni, dolgozni. .. Összezűröztem a tanáraimmal ... ide jártam a Zrínyibe. A szüleim...? Ők még nem tudják. Lényegében az én ügyem, hogy miért hagytam ott. Majd dolgozni fogok valahol. Ketten támasztják az ernyő alatti asztalokat. Ráérősen bámulják a járókelőket. Öltözékük a mai fiatalok egyenruhája. Farmer és dzseki. — Ügy hívnak benneteket a városban, hogy „csövesek"’. — Ez nem így van. Rajtunk éppen most csönadrág van, de az igazi csöves az, aki nem lakik otthon. Mi a „szépfiú” szerepét le akarjak rázni magunkról. A digós stílust. Nekik szép ruhájuk van, vasalt nadrágjuk, jólfésültek, meg minden, ök talán azt mutatják, hogy több pénzük van, de közben lehet, hogy ugyanolyanok mint mi... Hasonló külsejű, szakadt viharkabátos, hosszú ingű srácok és lányok hada vesz körül bennünket. Rágógumi, kérődzés, műtopi. Közbeszólnak, magyaráznak. Egymásnak teljesen ellentmondó vélemények a digó—csöves ellentétről. „Nem az öltözék határozza meg az embert, hanem a belső. Mi nem azt nézzük a másikban, hogy milyen a ruhája, hanem azt, hogy hogyan gondolkodik.” Szálkahajú, tizenéves kislány. Talán még iskolába jár. A társaság láthatóan teljes jogú tagja. Éneklő-flegmán, de magabiztosan érvel: — Felőlem mindenki azt csinálhat, amit akar. Én is azt csinálok, amit akarok, senki nem szól bele és ne is szóljon! Jó az, amit mi csinálunk, csak egy kicsit „erős”, mert a srácok egy kicsit sokat isznak. De különben az összetartás a legjobb az egészben. Ha én ismerek valakit, akárhol megtalálom. Tudom, hogy hol kell keresni. Tudom, hogy most például „Vologya” a Jerevánban ül, vagy az Omniában és ott megtalálom. Van hová mennem és van mit csinálnom. Egyébként én nem nagyon szoktam inni. Nem vagyok pi- ás. Persze, ha az ember a haverokkal van, lecsúszik egy-két pohárral a torkán... — Mi a terved? — Mások tervezgetnek, nekem terveim nincsenek. Az ember előre úgysem tudja, hogy mi fog történni vele. Egyébként tanulok. Hadd ne mondjam meg, hol... Szak- középiskolában. Ha elvégzem a sulit, megyek melózni. Engem csak addig érdekel a csövesség. Most jó, nyári szünet van, azt csinálok, amit akarok a haverokkal. És ha az ember nem csövesekkel barátkozik? ... akkor maradnak a digók, azokat meg ir- tóra rühellem. A társaságban fölhangzik az ismétlődő félhangos kérdés: „Van pénzed? Adjál már egy tízest. .. no, legalább egy bélást . ..” Megy az osztozkodás. — Régebben divat volt a lejmolás ... (A kéregetés, a koldulás szemérmesebb neve.) — Divat az most is. Az tud jól lejmolni, akinek jó dumája van. Vannak különböző szövegek: például . . .: „Öt árvám van otthon és éheznek ...” Persze, ezt nem veszi be senki, de röhögnek rajtunk és adnak egy-egy kettest. A csajok, a havercsajok még többet is. Megsajnálnak, vagy csak egyszerűen haverkodni akarnak. Amikor pénzhez jutunk, akkor pár napig élünk. Amíg el nem költjük. Amikor elfogy, megint kérünk. És akiket az utcán megállítanak, félnek. És adnak. Borízű hang és szálfatermetű tulajdonosa szakítja félbe beszélgetésünket. A „nagymenő” — minden társaság középpontja — az állomás és a kocsmák ismert figurája. Jóarcú fiú ... még... Szőke haj, alkoholtól párás tekintet. Az asztalra ülve akadozó nyelvvel, de erőszakosan, mindenkit túlharsogva magyaráz... Láthatóan tartanak tőle, mert a társaság észrevétlenül feloszlik, s az utca másik pontján verődik újból össze. Felénk fordul: — Ezt a sok csavargót mind megkérdezted? Azt a katonasapkást is ...? Azért... Mert a pofádat szétvágom ... És ahogy kinéz, látom, meg is tenné. — Szindbád söröző, Jereván, vasútállomás... ez a napi menetrend. Én ivássál töltöm az időmet. Szórakozni akarok! Inni kell, annyi! Most kaptam 115 nap KMK-t... Közveszélyes munkakerülés, hogy megértsétek ... Hogy miért jó ez? ... Nem jó, de van! Ide figyelj! Nekem családom van. Itt a személyi igazolványom. Nős vagyok, van egy gyermekem, most született május hatodi- kán. Dolgoztam eddig. Csak, tudod, nem volt értelme. Háromezerért gürcöljek mint egy állat?! A feleségem neveli a gyereket, kapj? a gyest... Én csak aludni megyek haza — esetleg. A feleségem pedig nagyon szeret, haljak meg, ha nem igaz. Én el akartam válni, de ő nem... Bágyadtan legyint, majd körülnéz a „színes” társaságon ... — Ezek ... ezek itt nem csövesek. Műcsövesek! Az apukájuk doktor. Van nekik egy térdig érő kockás ingük, vesznek rá egy farmerdzsekit és azt hiszik, hogy ők a csövesek .. . Én a múltkor nem ettem nyolc napig ... csak ittam. Nem volt jó, de ittam. Én egy marha nagy piktornak készültem. Szobafestőnek. Nem vettek fel. Kérdezték tőlem, hogy akarok-e esztergályos lenni? Levittek a műhelybe. Dolgozott p. gép, hullott a forgács, hát mondtam, hogy akarok. Most megvan a szakmám és mit érek vele? A Hajtóműnél volt egy munkatársam, Sanyinak hívták. nála tanultam. Amíg egy féllitert meg nem ivott, nem dolgozott. A mesterem volt. . . akkor mit vársz éntőlem? Vizenyőskék szeme van, tekintete technokolfogyasztás- ra utal. Az átlagosnál alacsonyabb, ritkás-csapzott hajú. arcának legmeglepőbb részein leendő szakáll szőrcsomói díszlenek . . . Hangos barátja erőszakkal rángatja oda hozzánk . . . — Én is melóztam, irodában, de otthagytam és elmentem raktárosnak. Jobban fizet, bár egy kicsit több a meló. Tudod, úgy van ez, hogy tanulni akar az ember, aztán nem sikerül. Fokozatosan abbahagyja az ember és ottmarad egy szinten. Ittas, nős és gyermekes barátunk oldalához lógó puló- veres csitri simul. Isten tudja, hogy csapódott hozzá? ... Ezt is megtudjuk tőle. — ... Ügy volt, hogy a haverját ismertem és ha a haverját ismerem, akkor már őt is ismerem. Nem így van? A mi viselkedésünk természetesebb, mint a másoké. Szerintem, ha valaki udvarias, azt csak úgy felveszi magára, ha még fiatal. Persze, én sem szoktam senkihez odamenni úgy, hogy „no, te marha, adjál két forintot”, hanem megpróbálok udvariasabb lenni. — Nem gondolod, hogy ez a szakadtság és ez a szöveg is csak egy póz? — Lehetséges, de az ember megszokja,... nem tudom. Nálam még, azt hiszem, nem póz... — Itt van szemben a múzeum. Kiállításokkal. Jártatok már ott? — Nem voltam még. Nem érdekei az ilyesmi. Sikerült magunkat megmenteni a kultúrától. Mozi, koncert, nincs más ... o A fiataloknak valóban kevés a lehetőségük kulturált szórakozásra a városban. Hiányzik a fiatalos, a hasznos programot nyújtó rendezvény. Ezért támasztják százan a falat az Omnia környékén? Vagy ezért is? A városnak harmincezer tizen- huszonévese van. Az a száz itt nem sok. De sok — lehet. A legkönnyebb persze az lenne, ha csupán beszélgető- partnereink felett mondanánk ítéletet, de a felnőtté válás eme torz megnyilvánulásáért valahol felelős az örökké fáradt, gyermekére soha időt szakítani nem tudó szülő, a rosszul képzett, vagy kényszerpályán lévő pedagógus, a fiatalok életének valódi értelmet adni nem tudó munkahely és lakóhely, a KISZ, mi, valamennyien. Antal István— Horváth Péter A Lebeszélő megköszörülte a torkát, aztán belekezdett: — Kedves házasulandó ifjú pár! önök most egy igen nagy lépésre szánták el magukat, olyanra, amely bizonynyal meghatározza jövendő éltüket. Ma már — mint tudjuk — a házasságok nem az égben köttetnek, s így — higgyék el — nem kell más a frigyhez, mint egy kis megértés ... A Lebeszélő megint kráko- gott, ma ez volt a tizennegyedik ifjú pár, amelyiknek közösségre vágyó lelkében elhangolt húrokat pengetett. És még csak fél kettő. Szimmler Vilmos kettőre ígérte, hogy jön, hozza a kutyát. Természetesen fajtiszta lesz, törzskönyvezett, három nemzedékre visszamenőleg CACIB-győztes. Feltétlenül szép névvel, Zsebe- házi Eleonóra Bodri, vagy valami ilyen... A házasulandó ifjú pár izgatottan fészkelődött előtte a kényelmetlen széken. Ez a szék direkt ilyen kényelmetlen, hadd fészkelődjenek. Már túl voltak a kötelező orvosi vizsgálaton, az ajánlott vérvételen, s ha esetleg valamilyen rendelkezés előírja, hogy a házasság megkötése érdekében szakítaniuk kell, bizonyára azt is megteszik. Szóval mindenen túl voltak, s most őt hallgatják, akinek az ügyviteli szabályzatban meghatározott kötelessége, hogy őket az egybekelés! szándék komolysága viszonylatában vizsgálatnak vesse alá. Ez a Szimmler meg biztos valami orrba vert bulldogot hoz, amilyen élhetetlen. Vagy görbe lábú pincsit, amelyiknek létra kell, hogy belásson az ágy alá. — Kedves ifjú pár! — folytatta. — A házasság kikötő a viharban. Néha — ez is hozzátartozik — vihar a kikötőben. Mindent összevetve: igen fontos jogintézmény és igen jelentős, egész életre kiható tény. — Mi valóban mindent meggondoltunk... — mekegte a fiatalember. A Lebeszélő legyintett: — Mind ezt mondják, mégis emelkedik a válások száma. — A lányhoz fordult, aki zavartan gyűrögette szoknyája csücskét. — Kegyed... — az előtte heverő aktába nézett, de nem találta meg hirtelenjében a nevet, — kegyed most elhagyja a családi otthon meghitt, meleg fészkét. Az édesanyát, édesapát... — De nem! — szólt a lány. — Hiszen továbbra is ott fogunk lakni! Aztán ijedten megtörölte a szemét. A Lebeszélő felélénkültén folytatta: — Igen, az édesanya szerető gondoskodását ... Hiába, anya csak egy van! A lány megadóan bólogatott: — Nagyanyám meg kettő! A Lebeszélő hátradőlt. Nem jön ez a Szimmler! Megmondta neki, hogy japán palotapincsit semmiképp ne hozzon, mert az rendkívül buta dög, még a gazdit is megharapja. — Én igazán nem akarom Önöket megrémíteni, hisz csak az a feladatom, hogy
